A+ R A-
Baranta történet

Baranta történet

Rate this item
(8 votes)

Vukics Ferenc: A hétvágás (8, 9, 11 vágás) nyomában

A magyar emberek életében mindig kiemelkedő szerepet kapott a szablya, amit a köznyelvben néha egyszerűen a csak “ a kard”-ként emlegettek sokáig. A magyar vívókönyvek mindenkori szóhasználata szerint kardvívás csak a szablyavívást jelentette, tőrvívásnak pedig az egyenes karddal történő vívást értették.

Az ívelt penge és a fokél legalább olyannyira hozzátartozik a magyar ember képéhez, mint a , az íj vagy a bajusz. Az elmúlt évtizedetben sok reményteljes kísérlet indult meg hazánkban, amely megpróbálta feleleveníteni az elmúlt idők fegyverhasználatát. Ebből a legreményteljesebb vállalkozásnak a Hidán Csaba vezette Aranyszablya vívóiskola (illetve ebből a kezdeményezősből kinőtt iskolák), a Si Fu Máday Norbert vezette Magyar Szablyavívó Iskola és a Baranta magyar harcművészeti stílus tekinthető. Bár az egyes iskoláknak más-más a célkitűzése, (van aki egy adott történelmi korszak vívását kívánja rekonstruálni és van aki egy egységes népi-történelmi mozgásrendszert kíván felépíteni) de kiváló lehetőséget biztosítanak a magyar fiataloknak, hogy megismerhessék ezt a nemzetközileg is magyarnak ismert fegyvert. Az oktatók egyre képzetebbek, versenyek egyre kiforottabbak, a mezőny pedig évről-évre erősödik. A különféle iskolák tagjai között megvan az átjárás. Egyre többen vesznek részt egymás megmérettetésein. Egyre gyakoribbak a nemzetközi versenyek. A következő év tavaszán második alkalommal megrendezésre kerülő Baranta Világkupán szintén versenyszám a szablyavívás. A magyar szablyavívás újra fejlődik.

“Nemes az, aki kötelezi magát...” (Németh László)

Vívóink a történelmi időkben és az első újkori versenyeken mindig nagy megbecsülésben részesültek. Fuchs Jenő dr., az olimpiai kard-világbajnok meghívást kapott az angol királytól, hogy Marienbadban tartandó angol udvari zártkörű vívóestélyen az angol király meghívott vendégei előtt bemutassa vívóművészetét. Így volt ez 1912-ben Stockholmban is. Nem csoda, hiszen a magyarok voltak az előző olimpia sztárjai. Az átlag svédek erről persze mit sem tudtak, de amikor kiderült, hogy Gusztáv király és a trónörökös egyszerű polgári ruhában járja a versenyeket, és a magyarok vívását minden alkalommal végigizgulja, vívóink hírét felkapta a sajtó. Tódult a nép a vívóversenyek színhelyére, volt is oka , hiszen olyan csodát láthattak, amit azóta sem: a kardvívás nyolcas döntőjében hét magyar vívó lépett a pástra. Fuchs Jenő dr. megvédte olimpiai bajnokságát, második Békessy Béla, harmadik Mészáros Ervin. A világhírű olasz Nadi Nedo tudott csak beférkőzni vívóink közé, ötödik helyen. Ezzel a legenda útjára indult, és hosszú távra is megerősödött a magyar kard hegemóniája. Az 1912-ben Stockholmban győzedelmeskedő Berty László, Földes Dezső, Fuchs Jenő, Gerde Oszkár, Mészáros Ervin, Schenker Zoltán, Tóth Péter, Werkner Lajos még egy olyan sportvívást művelt, amely még nagyon közel volt a harcszerű víváshoz. A Baranta a népi vívómozgások kutatása mellett ennek az időszaknak (1840-1920) a vívóiskoláit is jogelődeinek tekinti. Nem véletlen, hiszen annak a kutatómunkának, amit a Baranta jelenleg végez az egyik jogelődje az a Svédországban szintén szereplő Schenker Zoltán volt, aki a LASE (Ludovika Akadémia Sportegyesület) vívótanáraként először gyűjtött népi bot és fokoselemeket. Ő lesz az, aki a régi vívásformákat újból beépíti a tisztjelöltek képzésébe és kilép a kortársak “vívóvonal” elképzeléséből.

Nemrégben szárnyra kapott egy vita, hogy akkor most vajon a huszárok képzése során hat vagy hét alapvágást tanítottak. Mi az igazából magyar, mi az ősi?

Itt fontos lefektetni néhány fontos alapelvet.

Az alapképzés nem teszi legyőzhetetlenné a katonát. Természetesen egy képzett huszár jóval több technikát ismert, mint hat vagy hét.

Fontos, hogy lovas, vagy gyalogos alkalmazásról van szó. A vizsgálat során tudomásul kell venni, hogy direkt lovas eljárásokat gyalogos vívóelemekként alkalmazni nem, vagy csak korlátozottan lehetséges. A felkészítés rendszerében nem szabad összekeverni az előkészítő gyakorlatokat, a harci tartalmakkal.

A legtöbb régi szabályzat szerint a kiképzés különböző fokán 5-7-9-11 vágást oktattak, majd az alapképzés befejezte után ezek száma az oktató felkészültségétől függően tovább nőhetett. Az alapkiképzés általában 1-3 hónapig tartott és nem tartalmazta mindazon képességeket, amelyeket egy katonának a több éves szolgálata alatt el kellett sajátítani (egyéni szakkiképzés, kötelékkiképzés, alegységek összekovácsolása). Miután a szablya (kardvívást) utánzó botos táncainkban (a katonai múltra utal, hogy tisztelgéssel kezdődnek, mint pl. a györgyfalvai, bagodi, óbudai, dédi stb.) a legtöbbször a szabályzatokban az alapkikézés során megtanult öt, hét és kilenc vágást látjuk visszaköszönni, elmondhatjuk, hogy a néphagyományban mély nyomott hagyott a katonai szolgálat és hogy a népi mozgási formák is kapcsolatba kerültek a kiképzéssel, egyfajta egységet mutatnak.

A hat vagy hétvágás kérdése is a magyar társadalom vészes kultúrális kettéosztottságára vezethető vissza. Nem mindegy, hogy az adatok a társadalom mely része felől érkeznek. A népet egyáltalán nem ismerő nemes nemzet (nemesség) és az assszimiláns városi polgárság közösen kialakított kultúrája gyökeresen különbözött a valódi magyar népi műveltségtől. A hatvágás elnevezés terjesztésében leginkább Bihari János hatvágás verbunkja (Mátray Gábor szerint ez a dallam viselte eredetileg a „Fija halálára” címet) a ludas (ez volt a korszak legismertebb táncdallamaegy időben Rózsavölgyi Márk is a magáénak követelte). Ezt követően pedig “az úri közönség” közbeszédében terjed el a kifejezés. Az egykori huszárverbunkok némelyike persze tartalmazhatott valamiféle “hatvágás” elemeket. Azt persze nehéz elképzelni, hogy Bihari jobban értett volna a szablyavíváshoz, mint a zenéhez. A táncdallam egy olyan időben született, amikor a magyar népzene még teljesen ismeretlen volt az akkori legismertebb magyar zenészek számára is. Ebben az időben az úri közönség cigányzenét hallgatott, ritkán verbunkost táncolt. A műkedvelő urak és zenészek pedig ezek alapján próbáltak “magyaros” dallamokat szerkeszteni. Kodály Zoltán szerint magyar népzene valóságos tartalmairól nem nagyon tudtak semmit.

Így ír erről Bartók Béla: “Amit Bihari, Lavotta s egynéhány beszármazott idegen. Csermák, Rózsavölgyi, Pecsenyánszki stb., vagyis csupa, többé-kevésbé dilettáns zenész, a cigány zene hatására összeírt, s amiben ízlésű ember nem gyönyörködhetik, azt nem vehetjük számítás alapjául. Ezekről a dilettáns munkákról csak dilettáns “zenetudósok” tárgyalhatnak komoly hangon. S emelett mindez még csak nem is nemzeti zene, mert hiszen nem magyaros, hanem cigányos. Vagyis főbb jellemző tulajdonságai egy idegenből jött népnek a dallamtorzításai. Viszont komolyzenészeink törekvései is meddők maradtak, mert így egyrészük szolgai módon utánzott idegen stílusokat, addig más részük, például Erkel úgy akarta megoldani a feladatot, hogy olaszos zeneszámok közé betűzdelt egy-két cigányos hallgatót vagy csárdást. Ilyen heterogén elemek összekeveréséből nem magyar stílus, hanem stílustalanság, konglomerát származik. Ha magyar műzenénk eddig nem is volt, igen is volt és van is értékes, speciális népzenénk, Ezt azonban nemzeti specialitásokért nagy hangon lelkesedő honfitársaink sem nem ismerik, sem nem kutatják, sem nem szeretik. Nem ismerik belőle csak éppen azt az egy-két száz dalt, amit cigányprímásaink kegyeskedtek a néptől átvenni, s keleti fantáziájukkal elképzelhetetlenül, szinte a felismerhetetlenségig eltorzítva magyar dzsentrifülekbe belehegedűlni. Akik nem tudják, milyen óriási különbség van a magyaros és a cigány cifrázás között, azoknak figyelmébe ajánlom bármely magyar paraszt zenész muzsikálását akár dudán, akár furulyán. A cigányoktól elfogadott dalok közt akárhány idegen, szomszédos szláv népektől átvett dallamra is akadunk, amelyek véletlenül kerültek a magyar népzenébe. Ezeknek a felületes magyar urak szintén a köteles nemzeti lelkesedéssel adóznak. Viszont az újabban felfedezett nagy értékű ősmagyar erdélyi dallamokkal szemben idegenül, értetlenül állnak, mert ilyet még sose hallottak. Ezt az igazán magyar népzenét sem nem szeretik, sem nem értik...Mentsen isten attól, hogy egy ősmagyar dallamot befogadjon a fülük, hiszen akkor tönkremenne a zene, összedőlne a világ! Mindig csak a szokott sablont, semmi újat. “

Liszt, aki a ezen a félreértelmezett verbunkos zenei stílust az európai zenekultúra részévé tette, nagy csodálója volt Bihari Jánosnak. A híres cigány hegedűs játékát 1822-ben hallotta. Később, "Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie" című könyvének 124. fejezetét teljesen Biharinak szentelte, és rajongással emlékezett meg róla (lásd "A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon" címmel megjelent, magyar nyelvű kiadványt, 281-290. l.).Liszt első magyar vonatkozású műve az 1828-ban, Párizsban komponált "Zum Andenken" című zongoradarab. Ennek 2. száma Bihari János "Hatvágás verbung"-ja nyomán készült (Liszt az 1. számban Fáy László verbunkos táncát dolgozta fel).

Bihari Lassú Magyar-jában azonban a "hatos" lüktetést hiába keressük. A csapások és a zene külön utakon jár. A hírneves prímás Liszt által szablyaszerűnek látott vonókezelésében, Jókai utalásában szerintem nem lehet magyar katonai, vagy népi ősiséget, régiséget, eredetiséget keresni. Biharitól aztán átveszi Jókai is. Az utalás azonban nem szablyáról, hanem fokosról, nem egykezes, hanem kétkezes alkalmazásról, nem lovas, hanem gyalogos alkalmazásról és nem “hat vágásról” szól.

“ De az igazi inszurgens „hat vágás” Tisza Péterről van följegyezve. Ez a hős lovag ebben a nagy tusakodásban először is a főhadnagyát, Ladányi Sándort csikarta ki az ellenség kezéből; akkor ő maga is olyat kapott a fejére, hogy lebukott a lováról. Ott hagyták halottul. De nemsokára felocsúdott. A francia lovasok ott toporzékoltak körülötte. Felugrott; egyet halálos csapással leütött. Akkor felveté magát annak a nyergébe. Aztán amerre nyílást látott, igyekezett kimenekülni a tágasba. Ekkor ismerős lónyerítés üti meg a fülét. A jó hóka lova nyerített gazdája után. Azt ő maga nevelte fel; nem is adta volna tíz más paripáért. „Dejsz az én hóka lovamat nem viszed el franciának!” – mondta Tisza Péter, s azzal megnyálazva a markát, kapta a fokosát két kézre, odavágtatott, szétcsapott a sűrűben, megkapta a hóka lova kantárszárát, átszökött annak a nyergébe: „Itt a lovad cserébe: tartsd meg!” – kiálta a franciának, visszavágtatva a saját paripáján a maga népéhez. Ezt se tenné más meg; csak az inszurgenstől telt ki az valaha napján!
S az egész hősi csata alatt harsogtatta a két tábori pap a maga lelkesítő versét kitűnő sikerrel. Ez azután taps volt: nem tenyerek, kardok csattogtak össze!
…Ilyen zenészeti és szavalati akadémiát se rendeznek többet soha a világon!
(Jókai Moór: A Névtelen vár, IV. A győri két nap)
A hatvágás közbeszédben való továbbterjedését erősítette Fülöp Viktor balettművész is, aki a Bihari nótája című darabban (1954) a Baltaváry huszár szerepében szerepelt. Az itt eljárt verbunk-hatvágás táncáról azóta is az a vélemény, hogy maga volt a forradalom.

Alfred Hutton angol vívómester 1889-ben jelentette meg Londonban "Cold steel: A practical Treatise on the Sabre - Based on the old English backsword play of the eighteenth century combined with the Method of modern Italian school" (Szúró és vágó fegyverek: Gyakorlati értekezés a szablyáról) című könyvét, amely az angol egyélű kard kezelésének, és az olasz iskola módszerének összevetését ismerteti.

Könyvében a "The Attack" (támadás, roham) című fejezet a "Moulinet" elnevezésű ("forgókereszt") mozdulatsor leírásával kezdődik. A „moulinet” a vívvással kapcsolatos francia szakszótárban is megjelenik: „fair des moulinets avec son sabre” (a szablyával a szélmalom forgókereszt-mozgását csinálja):

"Ez egy nagyon régi, arra szolgáló gyakorlat, hogy erőssé és ruganyossá tegyük a csuklót, ahonnan az összes vágás kiindul. Ennek gyakorlását -többé-kevésbé hiánytalan formában - a régi, kiváló mesterek is ajánlották, egészen Giacomo di Grassi óta, 1570-től. Hat vágásból áll."

Ezek alapján nehéz lenne egy régi olasz-német-angol csuklóerősítő gyakorlatot (vagy annak variációit) magyar küzdelmi alap eljárásnak gondolni. A szerző később könyvében hét, nyolc vágást említ. Nála a hetedik a függőlegesen lefelé irányuló vágás, a nyolcadik a függőlegesen felfelé irányuló vágás.
A nyolcadik vágás sok helyütt megjelenik Magyarországon. Erről az angol a következőket mondja: "Ez olaszos vágás, a lábakra irányuló támadás helyett alkalmazzák. Kegyetlen vágás, használatát a vívóiskoláknak kerülniük kell."

Hasonló jellegű csuklógyakorlatokat szerte az országban gyűjtöttek. Az első huszár alakulatok
kiképzése legalább olyannyira különbözött egymástól, mint ruházatuk, fegyverzetük. Keveredtek a régi végvári és azt megelőző időszakok katonai ismeretei, a népi eszközkezelés mindennapi rutinja mentén kialakult alapok, a különböző helyekről érkezett vezénylőtisztek felkészültsége és érdeklődési köre. Ezeket a képességeket a későbbi katonák az “ezredhagyomány” jegyében sokáig örökölték. Az egységesítésre történő törekvések ellenére még a XX. Század második felében is különböző eljárásokat
tanítottak a katonáknak.

A jelenleg sokat emlegetett hatvágást Máday Norbert Kiskunhalason gyűjtötte egy öreg huszárezredestől. Ez a változat kis mértékben tér el a Roworth-féle mintától. Függőlegesen lefelé fejre irányuló vágással kezdődik, amely pedig ott szerepel a Hutton által írt könyvben, mint 7. vágás. Nagy valószínűséggel egy nyugati csuklógyakorlatról van szó. Nagyon fontos a forrás szerepe. Itt egy huszárezredesről van szó. A huszártisztek teljesen más felkészítést kaptak, mint a legénység közvetlen kiképzésével foglalkozó altisztek. A tisztikar a német-osztrák-olasz (és ezek változatait tanító városi intézmények) iskolák tanításait, az altisztek a harci tapasztalatok során összegyűjtött, gyorsan elsajátítható elemeket oktatták.

A változatok sokféleségét jól jellemzi, hogy ugyanabból a városból (Kiskunhalas) egy egészen más csuklógyakorlat is ismert. Gyűjtéseim során az egykori határőrlaktanyában lovas határőrként szolgáló Végh Zoltán (Végh Zoltán sz. 1941. Babócsa, 1996) elmondása szerint a korábbi lovas csendőrlaktanyában oktató kiképzője gyalogosan és lovon is gyakoroltatta őket szablyával. Kétfajta csuklóerősítésre alkalmas gyakorlatot is tanítottak a számukra. Egyet gyalogos gyakorlások során alkalmaztak, egy pedig a lovas felkészítések visszatérő eleme volt.

A lovas alkalmazású gyakorlatuk sokban hasonlított az olasz szablya-vívásban a moulinet ("bastard molinello" = "kis malom-utánzat") eljáráshoz, amely inkább a mindenkori lovas alkalmazások széles megoldásait támogatta, mint a gyalogos eljárások esetében, ahol a XX. környékén már a szűkebben értelmezett vívás került előtérbe.

A gyalogos gyakorlat inkább a magyar botolókban lévő eljárásokra emlékeztet (itt megemlíteném, hogy a botolókat más néven botvágásnak nevezik. Barantás rövid leírással ez: jobb kézzel (nekünk jobbról) nyak (arc)-nyak (arc)-fej-balról oldalt-jobbról oldalt- balról láb- jobbról láb-kifordulva ágyék- elérelépve has (könyök behúzva- a botgyakorlat 9-e). Vagyis hétvágás.

Egy böhönyei gyűjtésem során a kaposvári huszárok kiképzésébe pillanthattam bele. Az öregek közül többen is szolgáltak huszárként a közeli városban és ők egyöntetűen ugyanazt a változatot ismertették:
Fej (föntről-lefelé)- kissé balra fordulva /ellenfél/jobb arc- kissé lehúzva jobbról oldal- vissza balról oldal- kissé lehúzva /ellenfél/ bal arc- lehúzva balról láb (csípő) felfelé- kissé jobbra kifordulva ívben vissza jobbról láb felfelé. (Nagy János, sz. 1917. Dávod 1997) Hétvágás.

Az gyűjtéskor 86 éves Cseh István édesapjától tanulta (bottal) a huszárvágásokat. A jász-kun huszárok között szolgáló édesapjáról még akkor is legendák éltek a faluban. Az első háborúban vitézségi éremmel kitüntetett huszár több alkalommal ütközött meg kozákokkal. Állítólag legalább egy tucat ellenfelét győzte le kézitusában (a kitüntetést azért kapta, amikor négyet is legyőzött – ez visszaigazolható) közöttük egy kiválóan harcoló kozák kapitányt is, aki mielőtt a harban összekeveredtek volna tucatnyi honfitársát ölte meg. A küzdelemben ő is megsebesült, de “ István bácsi lova jobban volt tanítva és … hát vaskeze volt a sok kardforgatástól....”, mondja a családi fáma.(Cseh János, sz. 1921. Jászberény, 2002) Az ő gyakorlata fejvágással kezdődik. A baranta iskolázása során ez a gyakorlat sokszor visszaköszön. Fej-nyak-nyak-láb-láb-fokél oldalt arcra jobb-fokél oldalt arcra bal- pengeél alulról ágyék- fokéllel fej. Vagyis kilencvágás.

Itt fokozottan érvényesül szablya alakjából következő azon előny, hogy a csukló megfordításával a fokéllel kivitelezett vágás (csapás) során (főleg az oldalmozgások miatt) a védő fegyver mögé “hajlik” be a fegyver.

A gyűjtések során a lovas alkalmazásnál megjelent, egy hatvágás és egy hétvágás elem, amely nem azonosítható be a Kiskunhalason gyűjtött gyalogos gyakorlattal. Ezeknek oly erős a népi kötődésük, hogy megjelenik a közmondásokban is.

“Megtette a hat vágást... Megtette a hét vágást... No ez megvágta a hetet...Kivágta a hetest...”

Azaz megtette, amit kell. A vágásokat a falusi elbeszélések szerint minden magyar kisgyermek igyekszik megtanulni, mint a huszár fő mesterségét. Szerintük a huszár első vágást tesz a ló jobb füle mellett le és oldalvást hátra, a másodikat ugyanott alulról fölfelé, a harmadikat a ló bal füle mellett fölfelé, a negyediket ugyanott lefelé, az ötödiket feje fölött körül kanyarítva, a hatodikat szurással előre. Első négy vágással védi lova kantárát és vágja oldal felőli megtámadóját; az ötödikkel védi magát hátulról, a hatodikkal előre tör s támad. Egyes változatoknál pedig pedig a hetediknél rohamnál cselvágással leforgatja az ellenség fegyverét és az arcába vág. Állítólag ez olyan titkos volt, hogy a hetedikről említést sem lehetett tenni, mert a huszárroham fő eszköze volt az ellenséggel szemben, amit annak kitartott egyenes fegyvere ellen használtak. Az első nagy háborúból visszatért huszárok elmondása szerint a kozákok ellen nagyon nehéz volt harcolni, mert ezt ők is ismerték. Ebben persze nagy szerepet játszhatott, hogy a napóleóni háborúk során szövetségben harcoltak. Sokszor előfordult, hogy együtt tevékenykedtek. A járőröket és portyázó különítményeket leginkább magyar tisztek vezették és a huszárok és a kozákok együtt gyakorlatoztak és egymást buzdították az ellenséggel való összecsapások alkalmával. Ebből bajtársiasságból a Nagy Háborúra nem maradt semmi. A “Krasznüj csor-nak”(a huszárokat vörös nadrágjukról becézték vörös ördögöknek.) nevezett foglyul ejtett magyar lovasokat a cserkesz és kozák alakulatok számos esetben feldarabolva az útra helyezték elrettentés végett. (Alapi Salamon Aurél: Huszárok a magyar történelemben)

A lovas hatvágásról és annak gyalogos alkalmazhatatlanságáról beszél egy Dunaszentpálon mesélt történet. “Úgy mondják a régiek, hogy huszárok vótak a faluba, amikor az a nagy harc vót. Héderváron meg a császáriak vótak bekvártélyozva. Két huszár elment járőrbe kikémlelni űket. Nem sokra mentek, mer a császáriak észrevették űket. Az egyik huszár még csak elnyargalt valahogyan, de a másikat elkapták. Bekisírtík a faluba, osztán vallatni kezdtík. Arrul is faggatták, hogy hogyan csinálják a huszárok a hatvágást? Mondta nékik a huszár, hogy ű azt ugyan elmondani nem tudja, de megmutatja szívesen, ha kiváncsiak rája. Adtak neki egy kardot, hogy csinyája. Erre mondta nékik, hogy azt gyalog nem lehet, csak lóhátrul. Adják oda néki a lovát, minnyá megmutatja. Hát a lovát is előhozták. Fölpattant a hátára és elkezdte a hatvágást. Csapkodott a kardjával hun erre, hun arra, táncútatta a lovát tisztességesen, mire a császáriak elhúzódtak mellülle. Mindig nagyobb lett a kör, ű meg csak vagdalkozott benne hármat erre, hármat arra, míg egyszercsak nekiugratott a szélinek. Lecsapta egy nímetnek a fejit, osztán irány hazafele! De még visszakiáltott nékik, hogy most má tudják meg, hogy ilyen a hatvágás! (Csütörtöki Mihály, sz. 1909. Dunaszentpál, 1973)

Ugyanezt az állítást erősíti meg a 48-as huszárszabályzatok hatvágásról beszélő része is.

“ A szablyát bal oldalon hordták, s jobb kézzel használták. Kihúzva a szablyát 3 ujjal tartották, a gyűrűs és kisujjat összeszorították, s így a hegyével felfelé, élével előre a test mellé hozták. A markolatot szorító ököl a jobb combra szorítva, a penge foka a jobb válltól arasznyira elállt. Az elemi vágások, összefoglalóan a „hat vágás”: 1) jobbról balra lefelé, az ellenfél bal vállának, 2) balról jobbra lefelé, az ellenfél jobb vállának, 3) jobbról lentről felfelé, 4) balról lentről felfelé, 5) jobbról balra az ellenfél nyakának és 6) saját fej fölött elkanyarítva, balról jobbra az ellenfél fejének. A védés kinyújtott karral történt, a fegyver hegye balra felfelé állt, hogy fedezze a lovas fejét, az ököl a támadás irányától függően a bal vagy a jobb váll előtt várta az ellenfél vágását. Hátulról jövő csapás ellen a fegyvert hátrafordított éllel tartották a hátuk mögött leeresztett heggyel, rézsút baloldal felé. Lovasság elleni harcban a katonát kiképezték, hogyan védje magát nem csak a hátulról jövő támadással szemben, de a bal (fegyvertelen) oldali támadó ellen is. Ahuszárra nézve legveszélyesebb hidegfegyver a dzsida volt, a szúrást alulról igyekeztek hárítani, a dzsidát felfelé csapva, s így közel kerülve a már védtelen ellenséghez. A gyalogság szuronyai ellen a következő volt a harceljárás. A szablya a jobb oldalon, a
hegye leeresztve, kissé hátra tartva, s közel érve a penge fokával a szuronyt felcsapták, ezután a helyzetnek megfelelően sújtottak a gyalogos katonára. Üldözéskor célszerűen mindig a fegyvertelen bal oldalt támadták, ehhez jártas fegyverforgatónak kellett lenni, de lovat is ennek megfelelően kellett tudni gyorsan és ügyesen mozgatni, vágáskor pedig a nyeregből előre hajolni.”

Pászti László : Magyar honvédsereg harcászata az 1948/49-es szabadságharcban ZMNE Hadtudományi doktori értekezés , 2009 Budapest

Itt is láthatjuk, hogy a hatvágás mellett pl. a hosszú támadó fegyverek ellen is van “vágásforma”, ami az alapozáshoz hozzátartozott.

Természetesen a huszárok képesek voltak gyalogosan is felvenni a harcot az ellenséggel.
„A 3. huszárezred századai sok kisebb csetepatában vettek részt. Az egyik százados 20 huszárral Weissenfels városba bevágtatott és ott 200 francia lovast elfogott. Altenburgnál 30 huszár gyalogosan ostromolt meg és foglalt el egy megerődített gyárépületet, amelyet sokszorosan nagyobbszámú ellenséges gyalogság makacsul védett. Más helyen az egyik járőr 90 emberből álló francia osztagot rohant meg és fegyverzett le. Frankenbergben 7 huszár négyszerte több francia lovast és egy lőszerszállítmányt fogott el; Chemnitznél egyetlen huszár, akinek lovát kilőtték, több francia lovassal szemben gyalogosan vette fel a harcot, az egyik franciát leütötte, lovára felkapott és rohamozó századához csatlakozott.” (Bánlaky József :A magyar nemzet hadtörténelme, I–XXII. (Budapest, 1928–1942) (Online változat: MEK-OSZK.hu adatbázisban). 9. A magyar csapatok működése és tevékenysége az 1813. évi háborúban)
Később az irodalmi szóhasználatban a hatvágás már sokszor sértő célzások sorozatát jelöli.
Ezek a sértések egy elrontott huszárgyakorlatra utalnak. “ Akit a legények nem fogadtak bé, csak hatott tudhatott...” (A három ezüstmondéros huszárról szóló mese)

“Meg is tevé dicsően
A hat-vágás apád,
Hogy illy isten-csapástól
Menekjék a család.”

Petőfi Sándor: Az volt a nagy, nagy munka...

Az hatot vágott büntetésről beszélnek azok halászszabályok, a melyek a disznósi bokor ládájában őriztek:
“Ha valaki a szerszámhoz nem ér mire beteszik a hajóba. ha előljáró hat Czibékvágást, a közlegény pedig három Czibékvágást szenvedjen. (Herman Ottó - A magyar halászat könyve , 1887)

Általánosan ismert Roworth vívómester 1798-ból való, csupán arcra kivitelezett ábrája:


Hutton is említi a csuklóból mozgatást, mint a nyors mozgások egyik biztosítékát, de nem említi a billentést, és a kisujbillentést, mit sebességgyorsító elemet. A mozdulat erejét és gyorsaságát nemcsak a ferde kiképzésű markolat is növelte, hanem a kétfajta billentés és a csulkó átfordító jellegű alkalmazása is.

A csukló flexibilitását több ún. kard próba is fejlesztette. Ezek egyfajta ügyességi játékok voltak. Azon kevesek közé tartozom Magyarországon, akinek a szablya szolgálati fegyvere is volt. Kezdő tiszti beosztásomat a Díszzászlóaljban töltöttem. A Kossuth karddal (ez volt a hivatalos elnevezése a 48-as szablyának) rendszeresen gyakoroltuk ezeket a játékokat. A fal előtti szűkrehuzások mellett az egyik legkedveltebb eljárás az alsó madárfogásból kihúzott kard csuklófordítás után való visszahelyezése volt a hüvelybe.

Érdekesség a sarkadi Ónódi nevezetű huszárról fennmaradt történet, amely két huszárszablya kétkezes harci alkamazásáról, valamint a ló és lovas harci együttmozgásáról szól. A történet szerint Ónódi hitetlenkedő szomszédai előtt mutatta meg, hogy mi az igazi haditudomány.

“Ónodi meg elment haza, a lovát felnyergelte. Az emberek meg a megbeszélt helyen felálltak kétoldalt az utcán, intettek, hogy jöhet.
Ónodi ekkor karba tette a két kezét, nekiengedte a lovát, s végigszaladt vele az emberek közt. És mire azok csaptak volna a nagy rudas hordófával, husángokkal, a ló már messze járt tőlük. A farka hegyét sem érte el a csapás.
Hanem akkor megfordította a lovát Ónodi, s bizony az örült a legjobban, aki a garádján be tudott előle mászni, mert különben elgázolta volna a ló. Tán meg is eszi! Veszedelmes lett, amikor a gazdája futtából visszafordította...Addig-addig, hogy nekibátorodtak, s elmesélték, hogy a sarkadi határon – amit most Törökcsapásnak hívnak – van vagy százötven lovas török. Járnak be a faluba éjszakánként innen-onnan rabolni. Senkinek nem lehet nyugta tőlük. Ónodi meg ráfelelte, hogy majd ő elzavarja őket.
– Egyedül?
Hitték is, nem is, de hát nagyon mondta, hogy hazamegy a két kardjáért, s máris elbánik velük.
Haza is ment. Felkötötte a két kardot, és meghagyta a mulatós társaságnak, hogy csak messziről nézhetik, mit csinál. Lóra ült, és megindult arra, ahol a törökök táboroztak.
Amikor a törökök meglátták, hogy egy magyar huszár jön egyenest feléjük, lóra kaptak. El akarták fogni, mert úgy tett, mintha nem is törődne a világgal, fel sem emelte a fejét. Na, végre meglátta, hogy jönnek. És mintha megrettent volna, megfordította a lovát, gyia, vágtatott visszafelé!
A törökök utána.
Na de egyszer megfordult ám a lovával Ónodi, kézbe vette a két kardot, és kezdte aprítani őket, mint a tököt, s mikor érezte, hogy most már pihenni kell egy szusszanásnyit, megint megfordította a lovát, mintha menekülne. A jobb lovasok most is vágtattak utána, de ő megint fordított a lován, s vissza, egyenest rájuk! Rendesen vagdalta őket két karddal a lóról.” (Ónodi, a kétkardos huszár...)

Vágások gyalogosan szablyával:

A 1840-1920 között a gyalogos vívóiskolák a karlendítések, a levegővágások, a vágások (váltóvágás- lendített vágás – szögvágások) rendszerében oktatták a szablyavívás ezen elemeit. A régi magyar vívómesterek a karlendítések oktatásával készítették elő a tanítványokat a vágásokra és a hárításokra. Ezeknél a gyakorlatoknál a csuklót kevéssé mozgatták, elsősorban a kar mozgására fektették a fő hangsúlyt. A karlendítéseket körszerűen vagy röviden gyakorolták be. A körszerű lendítések során belső-külső lendítés fejre, belső lendítés oldalra, külső lendítés mellre, belső lendítés arcra balról, külső lendítés arcra jobbról elemeit gyakoroltatták. A rövid lendítéseket fejre, oldalra és arcra balról alkalmazták. Itt találkozhatunk hat és három lendítő elemmel. A karlendítések azonban nem vágások!

A vágásokat a különböző kiinduló kardállásokból kitörések végrehajtása után hajtották végre az oktatás során egy elképzelt ellenfélen. A régi mesterek a lovagiasság szabályai miatt bizonyos testrészeket nem támadnak ún. “vívóvonalon” (alsó testrészeket kihagyása) kívüli területeket. A barantában viszont nem maradunk a “vívóvonalon” belül, így az alapvető vágások száma jóval nagyobb (lásd. a bot iskolagyakorlatok kilencesét, tizenötösét). Mindezekről persze az jóval többet tudhat meg, aki résztvesz a foglalkozásvezető képzéseken, vagy a szablya továbbképzéseken. Tavasszal megjelenik a Baranta Könyvtár sorozat első három kötete, amely közösségi műhelymunkával készül. Ennek egyik tanulmánya részletesen fogja ismertetni ennek a rendszerét.

A korszak összefoglaló írásaiból is leginkább a hét és kilenc vágás oktatása tűnik ki. Lássuk...

Tercállásból (9 vágás):
-Fejvágás belső lendítéssel
-Oldalvágás belső lendítéssel
-Külső arcvágás belső lendítéssel
-Belső arcvágás külső lendítéssel
-Mellvágás külső lendítéssel
-Hasvágás külső lendítéssel
-Fejvágás rövid karlendítéssel
-Külső arcvágás rövid lendítéssel
-Oldalvágás

Szekondállásból (8 vágás):
-Fejvágás körszerű belső lendítéssel
-Oldalvágás körszerű belső lendítéssel
-Külső arcvágás körszerű belső lendítéssel
-Belső arcvágás körszerű külső lendítéssel
-Mellvágás körszerű külső lendítéssel
-Hasvágás körszerű külső lendítéssel
-Oldalvágás rövid lendítéssel
-Külső arczvágás rövid lendítéssel

Prímállásból (8 vágás):
-Fejvágás körszerű belső lendítéssel
-Oldalvágás körszerű belső lendítéssel
-Külső arcvágás körszerű belső lendítéssel
-Belső arcvágás körszerű külső lendítéssel
-Mellvágás körszerű külső lendítéssel
-Hasvágás körszerű külső lendítéssel
-Oldalvágás rövid lendítéssel
-Külső arczvágás rövid lendítéssel

Kvartállásból (7 vágás):
-Külső arcvágás körszerű belső lendítéssel
-Oldalvágás körszerű belső lendítéssel
-Fejvágás rövid lendítéssel
-Külső arcvágás rövid lendítéssel
-Belső arcvágás rövid lendítéssel
-Mellvágás rövid lendítéssel
-Hasvágás rövid lendítéssel

Kvintállásból (8 vágás):
-Fejvágás körszerű belső lendítéssel
-Oldalvágás körszerű belső lendítéssel
-Külső arcvágás körszerű belső lendítéssel
-Belső arcvágás körszerű külső lendítéssel
-Mellvágás körszerű külső lendítéssel
-Hasvágás körszerű külső lendítéssel
-Oldalvágás rövid lendítéssel
-Külső arcvágás rövid lendítéssel

További kiinduló kardállások:

Mélyterc
Mélykvárt
Szext
Szeptim

Vágások a hárítások során (3):

-egyszerű hárítás és vágás
-ellenhárítás és vágás
-félellenhárítás és vágás (minden forma)

Vágások az egyszerű cselek során (4):
-engedőhárítás és vágás
-vágócsel vágás
-vágócsel szúrás
-szúrócsel vágás

Vágások ismétlőtámadások során (2):
-ismétlővágás
-ismétlővágás kettős kitöréssel

(Leszák Károly: Kardvívás 1906, Budapest alapján)

Hétvágás jelenik meg a kalotaszegi, gömöri botolóban, kilenc a göcseji botforgatásban. A kécskei lovas botolóban hétszer vágtak. A botvágás, botösszevágás, botfektérozás jellegű táncok során egy alkalommal jelölik meg csak a hatvágást. Ott viszont a hatvágás szám szerint hét elemet tartalmaz. A táncművészetben más részeiben a toborzó egyik figurájának számít, és nem pedig eszközalkalmazási módnak. Jóval gyakoribban találkozhatunk a hetes elemek jelenlétével. A magyar népmesékben a főhősök háromszor vagy hétszer vágnak a kardjukkal a gonoszra A legfejlettebb katonai kiképzési formákban kilenc-tizenenegy vágást találunk.

Legősibb jelképünk a vörös-ezüst sávozat, tudományos nevén a hétszer vágott mezejű címer. Ismerünk persze ötször és kilencszer vágott változatokat is, de a hétszer vágott kifejezés állandósult a tudományos életben, valószínűleg a hét magyar törzsre való tekintettel is.

Érdemes még Callimachus leírásából ismertetni az ún. napvágásokat:

„A király az után Szt. Péter és Pál templomába ment, hogy ott törvényt lásson, hangoztatva ezzel, hogy a hadügyön kívül az igazságszolgáltatást fogja mindenekelőtt művelni. Végül lóra ülvén a városon kívül Szt. Márton egyházába ment, föl a toronyba, s kihajolva 4 vágást tett kardjával a világ 4 tája felé annak jelzésére, hogy az országot bárhonnan jövő támadás ellen meg fogja védeni. A koronázást ünnepélyes lakoma zárta be.”
Leisser szerint háromszor vágott a magyar fejedelem a nap felé kardjával trónralépésekor. Bonfini szerint négyszer. Vagner adomái között feljegyzi a budai nagyvezér tréfáját, ki a fejét bekötötte, s borbélyt hivatott, panaszolva, hogy a trónra lépő magyar király az ő fejét megvágta a minap, amint a levegőben vagdalkozott a kardjával. L. Ipolyi M. Myth. 258. l. Egyetlen adat van arról (I. Ulászló koronázása (1440)), amikor a kardvágásokat nem szabadtéren, hanem a pozsonyi Szt Márton-templom tornyának ablakából kihajolva hajtották végre.

Megállapíthatjuk, hogy a népi és a katonai alkalmazások 5-7-9-11-13-17-21 alapvágás formája teljesen jogosan jelenik meg a baranta oktatása során. Tehát ha a magyar küzdelmi kultúrát egységként szemléljük, ha a néphagyományok és a számok kapcsolatát megvizsgáljuk akkor a Barantában az alapozások során a hétvágásnak és a kilencvágásnak van létjogosultsága. Természetesen mindenki úgy gyakorol, ahogy jólesik. A lényeg az, hogy a magyar szablyavívók/kardvívók (gyalogosan és lovon) újból a legjobbak legyenek a világon. Rengeteg adat és tapasztalat vár még ránk. Épp, hogy elkezdődött az út. A kutatások ezen szakaszában kár volna előzetes dogmákkal leszabályozni magunkat.

Ehhez azonban tanulni kell a távolabbi és közelebbi múltból. 1895-be a MAC megrendezte az első országos vívóversenyt, amelyen külföldiek is elindulhattak. A verseny kard-, és tőrvívásból állt. Külön vívtak az amatőrök és a mesterek (hivatásosak). A kardversenyt Iványi Gyula, a kard mesterversenyt Gregurich Ámon nyerte meg. A következő évben rendezték meg a millenniumi versenyt, ahol valamennyi számban külföldi győzött. A mesterek kardversenyét Santelli Italo firenzei vívómester nyerte meg. Ez óriási csapás volt az akkori magyar vívóéletre. Santelli hamarosan letelepedett Magyarországon és a magyar kardstílus megújítója lett.

A legújabb magyar sportvívás hibáiból is lehet tanulni. A magyar csapat nem jutott ki a londoni olimpiára.

Szinte szimbolikus, hogy azon a versenyen, ahol mi elbukunk, egy olyan ország jut ki olimpiára, amely sokáig egyáltalán nem képviseltette magát komoly szinten kardvívásban (Kína). Most viszont már komoly tényező - és egy magyar edző, Szepesi László vezetésével jutott ki. A világ elment mellettünk.
Kovács Tamás szövetségi kapitány így volt kénytelen magyarázkodni:
"A legnagyobb probléma az, hogy a kardvívás ma már nem technikacentrikus, mint a klasszikus magyar iskola - kezdi elemzését Kovács Tamás. - Dinamikus, gyors, a párbajtőrhöz közelít: ha megelőzöd az ellenfelet, már jelez a gép, nincs idő többre. 2009-ben lerövidítette a nemzetközi szövetség a tempóidőt, ezzel kerültünk bajba."
"A régi, hagyományos védés-visszavágás kardvívásra már egyszerűen nincs idő. De a mi versenyzőinkben még megvannak a rossz beidegződések, a kitartott támadásra építenének, visszahúzzák a kezüket, ilyesmi. Régen hozzátartozott, hogy megnézted, hova akarsz vágni, most meg az ellenfél belevág a mozdulatba és kész. Lábtempóban maradtunk el az élmezőnytől. Hátrafelé mozgásban sebezhetőek vagyunk, a mezőny már rég mindent iramból, lendületből csinál, mi meg nem" - elemez a kapitány. Nagyon is adódik az analógia a magyar focival: ott úgy negyven éve hagyott  minket állva a "magyaros technikánkkal" a fizikumra, sebességre épülő világ. Nosztalgiázhatunk a régi dicsőségen, Kárpáti, Gerevich szimfóniákba komponált tempóin, Gedővári hősiességén, csak hát: "Azok a régi, szép vívóiskolák, amikor mindenféle virtuális dolgok történtek a páston a két fél között, amikor tempóból lejátszottak előre bizonyos kottákat, ma már nem életképesek. Ma két-három akcióból simán meg lehet élni, ha azokat készségszinten elsajátítja valaki. A lényeg, hogy gyors legyen és robbanékony."
Nemcsik Zsolt a következőket mondta:
"A régi magyar kard-iskolát mára ki kellett volna bővíteni, tanulnunk kellett volna azoktól, akik az utóbbi években nálunk jobb eredményeket értek el. Valamennyire a sportpolitikánkon is változtatni kellett volna talán, ezen a moszkvai versenyen is születtek érdekes eredmények, ezek most nem minket érintettek - a franciákat igen, azt hallottam itteni versenyzőktől, össze is verekedtek a kínaiaktól kikapó olaszokkal dühükben az edzőteremben -, de jelzik, milyen problémák vannak."
Nekünk, a magyar kard újbóli világhírnévhez juttatásához győzni kell! Nem lehetünk lassúak és körülményesek. A barantában ezért fektetünk olyan nagy hangsúlyt a láberőre, gyorsaságra, a hátramozgásra és az oldalmozgásokra. A baranta iskola ezért lett lényegesen más, mint a környezetünkben lévő többi iskola. Mivel mi továbbra sem csak egy vívót szeretnénk képezni, hanem az öszetett képességű harcost keressük, ezért a többi harci eljárásban megszerzett képességet és jártasságot is beépítjük a vívásba.
A hagyományos fegyverekkel versenyeken való alkalmazásával foglalkozó nemzetközi harcművészeti szervezetek még csak az elején járnak. A magyarok sportdiplomáciai előnyét nagyban növelné, ha idehaza a szablyával foglalkozó szervezetek minél hamarább megegyeznének egy közös versenyeztetési rendszerben és ezt adaptálnák ezután a nemzetközi környezetbe. Ehhez azonban nem a kizárólagosságok hangsúlyozására, a másiktól való féltékeny elszigetelődésre van szükség, hanem együttműködésre. Nem nagy hórukkal...!!! Az elején elegendő ha hagyjuk egymást dolgozni!
Legyen minél több egymáshoz nyíltan közeledő iskola, tehetséges tanítvány, eljárás, gyalogos és lovas megmérettetés (a lovasnak nagyon híján vagyunk)! Idehaza szurkolni fogok minden barantásnak a versenyeken, hiszen a mi hírnevünket öregbíti és a nemzetközi megmérettetéseken pedig minden magyar kardvívónak, hiszen nemzetünket emeli a magasba, amikor a győzelmi serlegeket felemeli.
Haj-reá Magyarok!

péntek, 06 december 2013 16:52
Published in Baranta történet
Written by
0
Last modified on kedd, 10 december 2013 11:39

Magyar Királyi Lovasság számára kiadott Gyakorlati Szabályzat

Vukics Ferenc: Rövid elemzés a Magyar Királyi Lovasság számára kiadott Gyakorlati Szabályzat (1889)

Ennél csak a tanult vágások és födözések használandók, mert a lovasnak nehéz kardja miatt mesterkélt vívás soha nem alkalmazható és a honvédet csak tévútra vezetné. Ha a vívó honvédek nem képesek magukat kellő nyugalommal mérsékelni, a gyakorlatok rögtön megszüntetendők

 

 

Bvebben...

A baranta-böllön nyomai fegyveres-, eszközös táncaink mozgásanyagában.

Vukics Ferenc: A tradicionális magyar harcművészet (baranta-böllön) nyomai fegyveres-, eszközös táncaink mozgásanyagában.

A tánc a legősibb művészet. Míg a művészetek anyagát, kifejezési készségeit az emberi kéz alkotta, addig a tánc anyaga és eszköze a harcművészetekhez hasonlóan maga az emberi test.

 

Bvebben...

Vívólándzsa-Hosszú bot /But Hungarian Stick-Fighting

Vívólándzsa-Hosszú bot /But//Hungarian Stick-Fighting – But/ (alap-iskolagyakorlatok) A Barantában a hosszú bot /but/ alkalmazása lényegében megegyezik a vívólándzsa alkalmazásával. A hegy csak tovább növeli, bővíti a fegyver alkalmazási-technikai gyakorlatrendszerét. A tradicionális magyar harcművészet egy eszközként kezeli és dolgozza fel a két fegyvert.

 

Bvebben...

Küzdelem tanulása a népi játékokban- a csürközés

Vukics Ferenc: Küzdelem tanulása a népi játékokban- a csürközés

Népi küzdelmi játékaink egyik legérdekesebb példája a csürközés. A dobó készség fejlesztése mellett az alapvető botvívó- és küzdelmi taktikai elemek játékos oktatása és alkalmazása kísérhető figyelemmel a játék belső tartalmában. A hajítófával célzó, országszerte ismert csoportos játékot a különböző tájakon nevezik még csülközésnek, csűrözésnek, pötyézésnek, csőszölésnek is. A kiváló képességfejlesztő játék a Magyar Hagyomány Műhely, a népi játszóház vezetők és a Baranta egyesületeknek köszönhetően újra nagy népszerűségnek örvend.

Bvebben...

Tradicionális magyar övbirkózás

Tradicionális magyar övbirkózás /Kajar//Hungarian Traditional Wrestling –/Kajar/( alap-fogásgyakorlatok ) 2/1

A birkózásnál, mint küzdelemnél csupán az élet ősibb jelenség. A födkerekségen nincs még olyan nép, aki ne rendelkezne valamilyen birkózó kultúrával. A Szaharától a Sarkkörig mindenhol keresik az emberek a küzdelem szépségét, nevelő erejét. Az ember elődei számára végtagjaik és állkapcsuk ereje biztosította a túlélés lehetéségét.

Bvebben...

A magyar kultúra részeiben is egyetemes jelleget mutat

Vukics Ferenc: A magyar kultúra részeiben is egyetemes jelleget mutat

„Kétségtelen, hogy népünknél, még maig majd nem minden a régi kerékvágásban maradt; ha a századok vájtak is ebbe vagy amabba egy új vonást, szokásai, öltözete, eledele, gondolkozása, természeti világnézete még nagyobbára legalább a régi, ha bár vallását itt-ott kétszer is, urát, lakát, st. Külső körülményeit számtalanszor változtatá; de ismétlem:sajátságos ősi fogalmaiban alapuló világnézete maig a régi, az mint volt századok előtt.”

Bvebben...

Barantáról a Harcosok Napja verseny kapcsán

Rövid vélemény és összegzés a Barantáról a Harcosok Napja verseny kapcsán a

KÜZDŐTÉR PROFIBOX-KÜZDŐSPORT MAGAZINBAN

 

 

Bvebben...

Kunkötés – gyakorlatias és örökérvényű

Vukics Ferenc: Kunkötésgyakorlatias és örökérvényű

A kunoknál, a velük szoros kapcsolatot tartó néprajzi területeken használatos módja a csomóba való kötésnek, mely eredetileg nem csupán a kötélre nézve volt használatban, de a nép hitrendszerében is szakrális jelentőséggel bírt. Bűbájos erőt is tulajdonítanak neki, de ekkor nehezen megoldható csomót jelent, melynek nyitját csak beavatottak ismerik.

 

Bvebben...

Várpalotai baranta cikk a várpalotai újságban

Várpalotai baranta cikk avárpalotai újságban.

 

 

Bvebben...