A+ R A-

Vukics Ferenc: A limbucütő a csatakereszt népi megfelelője

Limbucütő, a csatakereszt népi megfelelője Nemrégiben több alkalommal is felmerült érdeklődők részéről, hogy a baranta miért építette be a csatakeresztet /hajítótüske, csatacsillag/ a hajítófegyver próbák közé, mivel nincsenek olyan források, amelyek ennek az eszköznek a hazai használatát emlegetnék. A Baranta a csatacsillagra úgy tekint, mint egy népi vadászati, küzdelmi eszköz hadi változatára, amelynek használatáról a történetkutatás sem feledkezett meg, csupán kissé hanyagolt.
 

 


A Baranta esetében a csatakereszt a korai hajítófák továbbfejlesztett változata. A hajítófa mindkét végén kihegyezett, kb. 65 cm hosszú, 5 cm átmérőjű keményfa karó. Végeit esetleg tűzben megpörkölték, hogy tartósabb legyen. Több esetben egyik vagy mindkét végére vasszeget ill. köpüs ún. “vascsőrt” szereltek fel. A kiskunsági pásztorok 5–6 hajítófát (cüvek, hajítófa, karó, nyárs) kötélhurokban hordtak a vállukon. Verekedésnél a hajítófát egyik végénél fogva egymásra hajították, egymást megcüvekelték, támadó ebekre, farkasokra vetették. A kis- és nagykunsági pásztorok a századfordulón még használták a hajítófát. A Nagy-Sárrét pákászai hajítófával madarakat ejtettek el. A 16. sz.-ban Szatmárban említenek különböző módon elkészített hajítófákat népi és harci alkalmazásban. „Nem ér egy hajítófát” szólásunk talán ezzel a korai vadász- és verekedőeszközzel függ össze. A nyelvi közlésekben említett hortobágyi hajítófa formáját közelebbről nem ismerjük. A hajítófa honfoglalás előtti török eredetű vadász- és verekedő (korábban harci) eszközünk s a bumeráng egyszerű formája, amelynek variánsaigyakran hajlított formábanEurópában már a felső paleolitikumtól kezdve használatosak voltak. Bátky Zsigmond a régi germánoktól, poroszoktól, oroszoktól több hajítófa-típust említ. A magyar hajítófa analógiáját a természeti népek (Marshall-szigetek, Borneó, Maláj-félsziget) körében is megtaláljuk.
 
  A hajítófák közé sorolható a kereszt alakú, bádoggal, vas vasalattal megerősített, vagy a dodó nyél kivételével egészében fémből készült libucütő, amelyet a felriasztott, búgattyúval (1) megzavart vizímadár csapatok közé dobnak (Pl. Balmazújváros). A libucütővel és gyermeki változataival korábban dobó versengéseket is rendeztek. Lásd: gólyázás, → csürközés, → kecskézés, → tekézés, → méta, → mancsozás, → kótyázás, → bigézés, prücsközés, (csürközés) kapózás.
  Mivel az ilyen eszközökkel való jártasság a mindennapi élethez tartozott, kizárt dolog, hogy harcban /akár szükségeszközként/ ne került volna felhasználásra. Bővebben a könyvben.
 
 – Irod. Madarassy László: A hajítófa (Magy. Nyelv. 1908); Bátky Zsigmond: A hajítófához (Ethn., 1910); Franz, L.: Alteuropäische Wurfhölzer (kiadta W. Koppers, Festschrift P. W. Schmidt, Wien, 1928); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Gunda Béla: The Casting-Staff used by Hungarian Herdsmen and its Ethnological Significance (London, 1941).
Hajítófa: libucütő (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m.)
Kötegelt hajítófa (Bugac, Kecskemét vidéke, Bács-Kiskun m.)
1-búgattyú, zúgattyú
Magyar népi (aerofon) hangszer. Vonalzószerű falemez (zsindely stb.), melyet lyukasztott végével méternyi hosszú vékony spárgára kötnek. A spárga szabad végénél fogva erőteljesen megforgatott falemezmiközben saját hosszanti tengelye körül is pörögmadárröpülés zajához hasonló surrogó hangot ad. Nálunkhangadó játékszerként ismeretes, számos népnél rituális célra használják. – Irod. H. Fekete Péter: Zúgattyú–búgattyú (Ethn., 1922).Oldal tetejére