A+ R A-

Miért „betyáros” a Baranta, avagy ki is az igazi a betyár

Miért „betyáros” a Baranta, avagy ki is az igazi a betyár?

A magyar népemlékezetben azért válhatott oly közkedvelt szereplővé a betyár, mert az általa vállalt életforma, értékítélet nagyon is hasonlított arra a képzetre, amelyet a köznép mindig is igazából valódinak, s magyarnak könyvelt el./Részlet Vukics Ferenc: A magyar harcművészet története/Betyárok és pásztorok tudása c. fejezetéből.  /Baranta Könyve/ /

 

 


A jogfosztottak
A Baranta történetében egy fontos és érdekes fejezete a magyar betyárság léte, mitológiai szerepe, csoportalkotási folyamata, belső szerkezete és harci tudása. Már több alkalommal szót ejtettünk arról, hogy a sajátos nemzeti pszichikummal rendelkező magyarság a legtöbb esetben megtartotta sajátosan értelmezett világlátását és értékítéletét. Az előző fejezetekben olyan társadalmi csoportokkal /népcsoportokkal/ foglalkoztunk, akik szabadosabb életvitelük megtartása érdekében -általában fegyveres szolgálatot vállalva- a központi hatalom és a régi önigazgatás határmezsgyéjén éltek tovább. Szó volt arról a folyamatról is, amely során a hatalom „váltásának” időszakaiban egyes csoportok „törvénytelenné” válnak, s miután addig gyakorolt szabadságjogaikat megsértik, vagy az üldöztetésükre kerül sor, ez a létforma állandóvá válik számukra. Az „Istváni” hatalom megszilárdulása után ez a sors várt a királyi kegyből kiesett valamikori nemzetségfők, törzsfők személyes kíséretére /kaplonyok, kölpények egy része/, a valamikori viadorokra (pugilok), később a valamikori királyi testőrséget alkotó nyőgérekre vagy az elnyert előjogaikért folyamatosan küzdő jász, kun, besenyő, székely népesség bizonyos csoportjaira. Mint ahogy a hajdú réteg megjelenését, úgy a betyárság létét is abban a folyamatban láthatjuk meg igazán, amely a jogfosztott népcsoportok új útkeresését, és a számukra idegennek tartott központi hatalommal történő szembehelyezkedésüket jeleníti meg

A magyarság a XVI. század elején nem a török előrenyomulás következtében kerül nehéz helyzetbe. Tulajdonképpen a mohácsi katasztrófa a belföldi társadalmi átrendeződés következménye. Az 1504-es törvények, az erre válaszként érkező Dózsa-féle felkelés nem parasztháború volt elsősorban, hanem a jogfosztott tömegek válasza az új rendre. Az 1514-ben megfogalmazott törvények következtében nemcsak a megkésett főúri hadak hiányoztak a csatatérről, hanem az a kb. 70-80 000 főnyi fegyverforgató elem is, akire az előző évszázadokban a magyar haderő és honvédelem mindenkor számíthatott. A korai magyar társadalmak olyannyira tagoltak voltak, társadalmi csoportjaik oly mértékben kapcsolódtak egymáshoz, hogy a legtöbb kutató meg sem próbálta feltérképezni ezeket a viszonyokat. A magyar társadalmi mozgások valós történetét azonban csak ezek megismerésével érthetjük meg, s itt bontakozhat ki a képe a szegénylegény-mozgalom első, korai formáinak……
 
A „betyárság” kutatásának mára két elkülönülő irányvonala bontakozott ki. Az egyik a 200 évvel ezelőtt kialakult romantikus ábrázolásokból és írásokból indul ki, a másik egyszerű gonosztevőknek próbálja beállítani őketAz elméletek alkotói szemléletükben csupán egy-egy ponton voltak hajlandóak közeledni egymáshoz. A szegény népet segítő „népi hős” felvázolása, vagy a korabeli periratok /a legtöbb esetben kikényszerített/ vallomásaira alapozott szemlélet rossz alapokból indul ki. A romantikusok által megrajzolt kép ugyanolyan helytelen, mint a „jogtörténészek” megállapításai. A betyárvilág sokkal korábbi előzményekkel rendelkezik, s erre jól mutat az a tény is, hogy a köznyelvben meghonosodott „betyár” szóalak némely vidékünkön lényegesen más jelentéssel bír /ráadásul ezek a területek voltak az igazán „betyáros” vidékek/…..
 
A magyar népemlékezetben azért válhatott oly közkedvelt szereplővé a betyár, mert az általa vállalt életforma, értékítélet nagyon is hasonlított arra a képzetre, amelyet a köznép mindig is igazából valódinak, s magyarnak könyvelt el. A feudális társadalom megerősödésével az elnyomatásban élő nemzetrészek folyamatosan továbbörökítették annak az időszaknak az emlékét, amikor a „közmagyarság” élete könnyebb, s „nemesebb” volt. Bárhogy is tekintünk az elmúlt évszázadokra meg kell állapítanunk, hogy a „betyárok fénykora” mindig akkor jön el, amikor az idegen elnyomatás erősödött. A török, a német, az idegen uraság /aki nem tartja tiszteletben az évszázados helyi szokásokat/ a mindenkori betyár természetes ellensége. A valamikori mellérendelt társadalmi rend egy-egy eleme köszön vissza, amikor a betyárok igazságtevéseiről hallunk….
A „betyárság” eredete, a szó magyarázata Természetsen ezt a szavunkat is a mellettünk élő népektől próbálták eredeztetni. Néhány kutató szerint a szó lehet török vagy szerb eredetű, de jelenleg hivatalosan a perzsa eredetet tartják valószínűnek. Néhány külföldön élő magyar kutató szerint a folyóközben /Mezopotámia/ élő lovas népek ítéletvégrehajtóit nevezték ígyRégebbi íróink a zendavesztai /zendavestebani/ "petiare" (a rossz kútfeje) szóval vették egynek s ősi mitológiánk egyik maradványának tekintették. (Jerney I., Kel. Ut., I. k. 175.) A szó jelentését többször összekapcsolták a valamikori magyar ősvallással, amire természetesen azonnal jött a hivatalos válasz, miszerint a szó sokkal újabb keletű, semmi köze sincs ősvallásunkhoz, s persze már Ipolyi is kételkedett benne (ilyenről különben  nem tesz említést.).(Magy. Myth. 27.) Miután azonban a magyar ősvallásról /az elmúlt évtizedek előrehaladása ellenére/ még mindig nem kielégítőek az ismereteink, ilyen megállapítást tenni nagy elbizakodottság lenne /Különösen azért, mivel azoknak a személyeknek, akik ezt a kijelentést megtették semmilyen ismeretük nem volt eleink hitével kapcsolatban./. Ezen megállapítások szerint az oszmán- törökök uralma idejében került hozzánk. Tulajdonképpeni jelenése bekiar, bikiar a magyar suhanc, fiatal és dolog nélküli legényke (nyelvtud. Közl. VIII. 1870, 187. l.). Ezen kívül a törököknél, mint a keresztényekre alkalmazott gúnyszó, hitetlen, gonosztevő (küfár, bedkjár) (Magy. Myth. 27.) mellékjelentést is vett föl. (Új Magy. Muz. II. 237.) Nálunk általános használatban lévő értelmén kívül (rátarti, pökhendi, duhajkodó paraszt, aztán: rabló) az alföldön a fiatal béres legényeket is hívták még nem régiben betyároknak." (Forrás: Révai nagy lexikona 3. köt. 257. p.) Egyes kutatók régi „pajkosok”, „malefactorok”, „imposztorok” a jelenlétét az „Istváni” törvénykezés és a nyugati típusú keresztény kultúra térnyerésének idejére teszik. Ez olyan speciális feladatokat ellátó csoportokat is érinthetett, mint a valamikori Horka /törzsek bírája/ és a régi törvények felesküdött segítői a „barantázók” (Somogyvár, Népi Mondák HC.1889, 1967, 1992,) E szerint a hagyomány szerint ezek a „bíró-harcosok” a régi rend bukása után is folytatták tevékenységüket, és mindenütt felléptek a régi, természetes igazságok és törvények ellen. A hagyomány szerint az „idegen” Péter király vadászott rájuk, mert félt egy esetleges bosszú következményeitől.
Bárhogy is történt, a korai időszakokban jól követhető módon megtaláljuk azokat az elemeket, akik a saját és a többség által képviselt törvényesség ürügyén időről-időre felléptek a hatalmaskodók és idegenek ellen. A „pajkosok-betyárok” eredete így közösnek látszik……
…Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a tulajdon értelmezése, a hatalommal való szembenállás a magyar /kun/ hagyományokban nem a jelenleg értelmezett fogalmaink szerint zajlott le. A pusztai népek alapvetően nem ismerik a tolvajlást, hiszen pl. a lovak elcsenése a másik törzstől egyfajta „legényes” tettnek számított. Csak az számított igazi gazdának, aki vigyázni is tudott a tulajdonára. Ennek a szemléletnek a továbbélésé mutatja az a XIX. századi példa, amikor az egyik betyár így okítja kedélyesen vallatóit, s menti magát mókázva az „igaztalan” vád alól a biztos bitófa árnyékában: „Mindenféle teremtett állatot lehet lopni, csak lovat nem és birkát nem. A birkát ugyanis nem lopják, hanem elhajtják, a lovat se lopják, hanem elkötik.” ….
 
A valódi jelentés megértéséhez azonban ennél bővebb ismeretekkel kell rendelkeznünk. Magyar nyelvterületen a betyár szó mást és mást jelent. A jelentéstartalmakat vizsgálva valóságosan közel lehet jutni az ősibb magyarázathoz és belső tartalomhoz. A magyar nyelv minden bölcsességének és szépségének összefoglalója-megörökítőjeként emlegetett ő Czuczor–Fogarasi-szótár amíg eljut a „betyár” szó végső meghatározásához, akkurátusan végigveszi, hogy az egyes magyar tájegységek mit is értenek, kit is értenek a betyáron. „ Példának okáért az Alsó-Duna mentén a hajóhúzó embert, Komárom és Győr tájékán a pusztai, nőtlen cselédet, Göcsejben ama „rideg legényt, ki valamicskét szerezvén magának, a rendes szolgálatot abbahagyta, napi bérben jár dolgozgatni, függetlenségben él, s azért valamit tart maga felől”, az Alföldön (és „pesti köznép beszédében”) viszont a betyár „szolgálaton kívül csapongó, leginkább nőtelen, csavargó legény, ki holmi csínyokra, lopásokra hajlandó”.
Summa: „Országszerte megegyező értelemben oly férfi, kivált legény, ki erkölcseire nézve nyers, beszédében, járásában, magaviseletében némi faragatlan negédet, hetykeséget, durva, aljas nyalkaságot fitogtat, s a finomabb életmód és társalgás szabályait igazi műveltség hiányában ferdén követi.” Nehéz lenne nem idézni a „betyártánc” definícióját: „Keresett, hetyke, nyalka feszességgel, kicsapongó taglejtésekkel, széles kedvű kurjongások közt valódi betyárok módjára eljárt tánc, csárdás. Különböztetésül a nemesebb, delibb, ízletesebb tartású s taglejtésű magyar tánctól.” A betyár szó jelzőként is gyakran szerepel a (régebbi) közbeszédben is meg az irodalomban is. Virág Benedeknél a „kevélység”, Verseghynél a „hevesség”, Berzsenyinél a „gúny”, Mikszáthnál a „kedélyesség”, Aranynál a (durva) „dolog”, Adynál egyik helyt az „urak”, másutt a „ló” értelmének szűkítője  „Közönségesen betyárkodásnak mondják a semmi korlátozást nem ismerő durva magaviseletet… A szoros értelemben vett betyár olyan ember, aki másnak a tulajdonát vagy titkon, vagy erővel elveszi, s emiatt kerülve az igazságszolgáltatás büntető kezét, erdőkben, réteken meg tanyákon bujdokol… Az igaz betyár csikósból, gulyásból vagy más egyéb a pusztán lakó emberből szokott alakulni… A betyár többnyire szép, hetyke legény, aki pörge kalapban, cifraszűrben, patyolat gatyában, fegyveresen és lóháton jár-kel… míg végre kézre nem kerül, s az akasztófán fejezi be az életét.” (Így írt erről Váry Gellért piarista tanár, akinek személyes tapasztalatai voltak az Alföldön a betyárkodásról). Az elnyomatások gyakori keserves korszakai, ha másra nem is nagyon, arra alkalmasak voltak, hogy a magyarság önképét kiformázzák, a magyarnak önmagáról való véleményét néhány szép jelképes alakban megfogalmazzák. A betyár ekkor, a kiegyezés előtti évtizedben lesz egyike azoknak az alakoknak, akikben a magyar kedvvel szemléli önmagát. Amikor a Bach-korszak kezdetén azt írja a magyarról Kemény Zsigmond, hogy nem „orv”, nem hajlik a merényre, összeesküvésre, titkos szervezkedésekre, nem olyan, mint az orosz vagy az olasz.  Különös módon akkor válik nemzeti mitológiánk fontos mellékszereplőjévé a betyár, akit – érthető módonnem a nyílt harcmodor jellemez, ám aki nem is kerüli a – bizonyosfajta, neki tetsző és nem fenyegető – nyilvánosságot.  Szívesen tünteti fel úgy magát, mint aki a nép legjava férfiai közül való, aki úgy él – ha kényszerek között is, a csúfos véget bizton tudva is –, ahogy az elnyomottak nem tudnak, és nem mernek élni. S aki vigaszt, bátorítást, dalolni valót, s példát ad..
 
A betyárok nyelve:
Ritka jelenség volt a magyar tolvaj, ezért a magyaroknál nem tolvaj-, hanem leginkább  betyárnyelvről beszélhetünk. A betyárok jeleket hagytak egymásnak, burkolva fejeztek ki bizonyos durva fogalmakat. Főleg gúnyneveket adtak egymásnak. (Koca, Kácsfejű, Nyaksi, Kajla, Binya, Pacalos, Vakablak, Kukli, Ráclőcs, Kosbűr, Benyoda, Nagygeci, Zsizsik, Dadara, Kortyándi, Kanyi, Forgószerda, Rosszfar, Pöckös, Cicó, Hideghasú) A gúnynév családnévvé is válhatott. A nehéz mesterséget választó legények körében a következő szavak voltak a legelterjedtebbek:  A zsandárt agár-nak nevezték. Gyáva betyár: a király embere a betyárok minisztere. A Bakonyban, a Hódságban fejlett jelrendszert építettek ki. Ez nemcsak a kútágas „távíróként” való használatát jelentette, hanem ezernyi olyan apró jelet /galambdúc rekesztése, boglyába szúrt villa állása/, amiből bármikor tájékozódhattak. Oly jelekkel érintkeztek, hogy a rajtuk kívülálló nem érthette mondanivalójukat. Fejlett madárhang- és füttyjeleket alkalmaztak a nagyobb távolságokon való beszédre.
A betyárok rangsora
 A legtöbb igazságra a betyárokkal kapcsolatban akkor jövünk , amikor rétegződésüket vizsgáljuk. Ekkor látjuk át, hogy a törvényen kívüliek társadalma szintén mélyen tagolt volt. Ezen a bizonyos „képzeletbeli ranglistán” tettei alapján bármely betyárt be lehet sorolni. A betyárok vagy az esetleges gonosztevők csoportosítása /az akkori népi magyarázatokat felhasználva/ 150 éve a kedvelt elfoglatságok közé számít.Tisza Miksa kötetében a tolvajok és betyárok osztályozásáról 1868-ban ezeket találjuk: Rablók: legaljasabb gonosztevők. Tolvajok: főleg jószágot loptak, és átbélyegezték. Kapcabetyárok: minden ingóságot elloptak, amit találtak. Futóbetyárok: megugrott katonák, kis tolvajok, akik főleg útonállással foglalkoztak, és nincs állandó garázdálkodási területük, vándorolnak. Katona Imrét idézzük: „A magyar nyelvben a törvényen és társadalmon kívüli életre kényszerült személyeket többféle névvel is illetik: bujdosó, duhaj, dúló, járkáló, szegénylegény stb., ezek közül kétségkívül a betyár szó és különféle képzett vagy összetett alakjai (betyárkodik, betyáros, betyárság — betyárbecsület, betyárélet, betyárvilág, betyárvirtus — futóbetyár, kapcabetyár stb.) a legismertebbek.” Katona I. 1973. jún. 15. p. Lásd még: S. Nagy A. 1975. 490. p., ill. Szent-Györgyi K. 1976. 94. p.
 
Egyéb gonosztevők:
 
Tolvaj – Évszázadokon keresztül magyar embert elvétve lehetett találni a tolvajok között. Falun, városban a tolvaj egyet jelentett a nincstelen, arcnélküli idegennel. Magyar ember ilyen állapotot nem mert megkockáztatni. Haramia - Olyan elvetemült gonosztevő, aki alacsony intelligenciájú, mindent elpusztít és tönkretesz, még akkor is, ha nincs haszna belőle. Minden cselekedetének mozgatórugója a benne megbúvó erőszakoskodás. Ritkán, a legtöbb esetben alkalomszerűen szerveződtek csoportba, mivel az ilyen emberek egymást is nehezen viselték. A számkivetettek társadalmának legalja. Útonálló – Erőszakoskodó, de cselekedeteiben az erőszak és az ésszerűség párhuzamai mutathatók ki. A leggyakrabban ő is önállóan dolgozik.
Zsivány – Csoportosan szervezett /többnyire nem magyar/ bűnözők közössége. Régen a legfontosabb jellemzőjüknek azt tartották, hogy szavukat /becsületük/ csak egymás között volt.
Lókötő – Egyedül vagy két-háromfős csoportokban elsősorban lovakra és vágóállatokra specializálódott legény, akitől nem áll messze, hogy a gazdasági haszonnal járó tevékenysége mellett ún. „csínytevésekre” is hajlamos.
 Szegénylegény – A szegénylegény vízválasztó elem a kitaszítottak között. Nem valódi bűnöző. Nem önszántából vált kitaszítottá. Üldöztetés, katonafogdosás elől menekülő legény, aki hírnevet még nem szerzett magának, s tetteit elsősorban az életbenmaradás vezeti.
 
A betyárvilágban is igen széles skálájú ranglista volt:
 Betyár - Üldöztetés, katonafogdosás elől menekülő legény, akik csapatba szerveződve folyamatosan fenntartják a kapcsolatukat azzal a közeggel, amiből kiszakadtak („boglas parasztok”). Tetteiben ezen környezet elveinek kíván megfelelni. Kerüli a szegények bántalmazását, elsősorban gazdagok ingóságainak eltulajdonításában vesz részt. Hírnöki hálózatot tart fenn, figyelemmel kíséri a külső környezet történéseit, amelynek életébe alkalmanként a „választatlan bíra” szerepében bele is szól. Kapcsolatainak köszönhetően bárhol is járt, be volt verve a „betyárszeg” a félreeső tanyák paticsfalába, rajta a szőrtarisznya, kenyérrel, szalonnával, amit éji órákon a „szerző-mozgó” hajdani csikós, katona, féket nem ismerő legény (a „járódó”, a „menős”, a „kojtorgó”, a „huzavonó”, a „mordályégető”) csöndben magához vehetett.

1. Kéményleső betyár – A betyárok legalja. Sem bátorsággal, sem hírnévvel nem rendelkezik. Rendszerint sikeresebb társai mögött meghúzódva „eltartatja magát”. Megtűrik, de nem kedvelik.
2. SzalmabetyárFolyamatos menekülésben, „szalmán” van. Bújtatói elsősorban kanászok és csürhések.
3. Kapcabetyár – A betyártársadalom olyan rétege, aki nem válogat a javak között. Bármire ráteszi a kezét. Pásztorokkal parolázik.
4. Futóbetyár – A betyárok arisztokráciája. Folyamatosan változtatja a helyét, de állandó búvóhelyei is vannak. Nem engedi, hogy igazságos hírnevét bárki csorbítsa. Nyíltan is fellép, s vállalja tetteit. Nem „piszkítja” kezét „ócskaságokkal. Pénz, arany, , marha eltulajdonításában vesz részt. Sokszor előre bejelenti, hogy mit fog tenni. A zsákmány jelentős részét „visszaforgatja”. Bújtatóit, szeretőit éppúgy támogatja, mint az özvegyek gyermekeit vagy a katonának ragadott férfiak családját. „Fekete hírű” emberrel nem áll szóba. Támogatói a csikósok, gulyások, pásztorok közül kerülnek ki. Magát is a pásztortársadalom tagjának tartja. Nem lesz elsőre mindenki futóbetyár. Néhány erős személyiségű kivételtől eltekintve„betyárfejlődés” állomásain évek alatt érik be a „nép kedvence”. Korai időszakában Rúzsa Sándort is, mint kapcabetyárt tartották számon, de néhány év múlva már így összegezte saját sorsát: : „Most csak ilyen futó betyár vagyok, de azért szabad embör.”
 


A betyárcsapat
 
A betyárok, társulásaik létrehozásában hasonló szerepköröket különböztetünk meg. A társaságot a vezír /vezér, csillag/ irányítja. Ő hozza meg a végső döntéseket. A döntések során megkérdezi társai véleményét, de önállóan parancsnokol. A társai választják maguk közül. Személyiségének megítélése egyben a csapat külső értékítélete is. Rendszerint 30-40 év körüli személy, aki kellő tapasztalatokkal, megfelelő ügyességgel és fizikai erővel rendelkezik. Ritka esetnek számít, hogy fiatalabb legény keveredik a csapat élére vagy, hogy egy öregebbnek sikerül hosszú időn keresztül megtartani azt. Persze akadnak kivételek /Sobri, Rúzsa/.
       A társ/legény/öreg egy tapasztalt, idősebb betyár, aki tanácsaival támogatja a vezírt. Kettőjük összhangján múlik a csapat sikere. Ez az „öreglegény” tanítja a többieket a betyármesterségre. Puskázásra, fejszézésre, lesre tanítja a fiatalokat.
        A birkos/nagybotos a legerősebb csapattag, vagy olyan személy, aki a legjobban ért a verekedéshez, fokoshoz, baltához. Sokszor a vezír vagy a társ tölti be a posztot.
      A mordályégető/lövős a legjobban képzett puskás. Nagy a jelentősége mivel a vármegyei pandúrok szintén gyenge lőkészséggel rendelkeztek, s egy-két jól célzott lövéssel gyors futamodásra lehetett őket kényszeríteni. A legtöbbször hadat viselt emberekre ruházták a feladatot.
     A pecér/kutyás olyan „futott” pásztor, aki nagyon jól bánik a kutyákkal. Szinte minden idegen kutyát az első látásra le tud „kenyerezni”. A méneseket, gulyákat, nyájakat védő kutyák kemény ellenfélnek számítottak volna a tudománya nélkül. Sokszor ő a paripás/fülbesúgó is, aki a szelídítetlen lovakhoz ért.
     A kojtorgó/menő a csapat külsős tagja, aki hozza-viszi a híreket a többieknek. Rendes családot tart. Csak néha tűnik fel. A legtöbb esetben ő tartja a kapcsolatot az orgazdákkal.
     A kéményleső a csapat eltartottja. A vállalkozásokban nem vesz részt, rendszerint főz és a rejtekhelyet vigyázza.


 

A betyárok harci tudása: Erről a dologról a törökök, osztrákok, megyei pandúrok tudnának a legtöbbet mesélni. A leírásokból, periratokból és az elbeszélésekből tudjuk, hogy a magára valamit adó betyár „gyakorolta” magát. Érdekes jelenség /az ősi múltba vezethető vissza/ a vezéri címért folyó /becsületbeli ügyek elintézése, sérelmek/ fokos vagy baltaküzdelem. Több helyütt ún. „próbafákat” találtak az üldöző hatóságok, ahol az idejüket múlató betyárok baltát, kést hajítottak, vagy fokossal „próbáztak”. A Bakonyi legényeknél időtöltésként „elbirkóztak” egymással. A rajtaütések végrehajtását előre elgyakorolták. Ostorhoz, késhez, kötélhez nagyon értettek. Néha valóságos küzdelmi bemutatókat tartottak táborhelyeiken önmaguk mulattatására.
Jó példája a fegyveres- pusztakezes felkészültségüknek az egyik kiskunfélegyházi vásáron történt eset, ahol a vásározók nagy riadalmára hat legény esett egymásnak. Keményen álltak neki a verekedésnek. A vásározók pihenését és étkeztetését ellátó lacikonyhákból ugráltak elő. Olyan veszettül ütötték egymást, hogy mindenki biztos volt abban, hogy temetés lesz a vége. Csattogott a fokos, a balta, az ostor meg az ólmos bot. Óriási nagy zajt csaptak és rettentő nagy port kavartak. Mindenki a látásukra gyűlt, de beavatkozni már senki sem mert, miután az egyik legény az okvetetlenkedő felügyelő hajdút kobakon vágta. Az asszonyok sírtak, a gyermekeiket gyűjtögették maguk köré, hogy ne essen bajuk. Egyszerre abbamaradt a csata, a legények felpattantak lovaikra, s akkor derült ki, hogy verekedés közben egyikük sem sérült meg. A szájtátó vásározók hamarosan rájöttek az okára. Míg ezek parázsul csépelték egymást, társaik a vigyázatlan vásári jószágból egy csapatnyit elkötöttek, de még vásárfiát is vittek magukkal a mátkáiknak a felügyelet nélkül hagyott sátrakból.
 
A történet jól példázza, hogy az akkori betyárok a hagyományos fegyverek széles választékához mesteri módon értettek. Sokat gyakorolták az egymás közötti küzdelmet, amit ilyen „bemutató” jellegű produkciókban is jól fel tudtak használni. A népi fegyveres tudáskészlet megőrzésében nagy szerepet kaptak a „kényszerű” körülmények közé került betyárok, akik csak a fegyveres harc ismeretében tudták biztosítani továbbélésüket. Mindannyian tudták, hogy kevesen lesznek közülük azok, akik nem a hóhér előtt fejezik be földi pályafutásukat. Ezt az életet azonban sokkal ”emberibbnek” és különbnek tartották, mint a kiszolgáltatott paraszti élet. A betyárokkal kapcsolatos írásokban gyakran próbálják a a „betyár” kategóriát összekeverni a mindennapos bűnözői csoportokkal. Meg kell állapítanunk, hogy a betyár kitételnek nem felelhetett meg mindenki. A „minősítést” nem mi határozzuk meg, hanem azok az emberek, aki együtt éltek velük Az átmenő utazók, a ”hivatali emberek” értékelése semmit sem mond el ezekről az emberekről. A betyárok a valamikori társadalmi rend ösztönös és tudatos „visszaköszönő” elemei voltak. Egyes magyarlakta területeken megdöbbentő módon reagált a lakosság a számára idegen és ismeretlen hatalom megszilárdulására. „Ha fiam csak szolga löhet, csillag alá se szülessen.” -(Ormánság). A betyárok a mindenkori ellenállás jelképévé váltak. Egy olyan világ mitikus maradványai lettek, amikor a magyar kultúra még egységes volt….
 
Isten teremtette a betyárokat
Azzal veri a gazdagokat
Ha nem találkozna betyár gyerekkel
Sosem imádkozna a gazdag ember