A+ R A-

Juego del Palo – A Kanári-szigetek botharca

A Kanári-szigetek botharca   "A Juego del Palo-t (botjáték) a Kanári-szigeteken (Insulae Fortunatae) a speciális népi birkózásukhoz hasonlóan (Lucha Canaria) néphagyományként, sportként és önvédelmi rendszerként egyaránt gyakorolják.

 

 

 

 

Ez az önvédelmi rendszer magába foglalja a kapcsolódó játékokat (juegos), szabályokat, sportjátékokat és a harci technikákat. Több különböző stílust különböztethetünk meg, amelyeket az egyes szigeteken élő családok alkottak meg vagy formáltak át. Ezek az irányzatok az alapító családok neveit viselik."

 

Indul egy sorozat- „Más” harcművészetek

A cikk a Kaplony internetes magazinhoz készült. Egy induló magazinnak több kötelessége is van. Nem elegendő csak saját dolgaival foglalkozni, hanem olykor más érdekességekkel is feldolgozhat, de lehetőleg valamilyen módon mégis maradjon a kaptafánál. A Juego del Palo ismertetésével egy olyan sorozatot szeretnénk elindítani, ami a kevésbé ismert harcművészeti formákat mutat be. A cikksorozatban Európa, Afrika, Amerika és Ázsia kevésbé ismert harci hagyományait szeretnénk megismertetni a nagyközönséggelAz általunk feldolgozott anyagokat elsősorban azoknak ajánljuk, akik még mindig úgy gondolják, hogy a harcművészeteket a Távol-keleten találták fel. Ezek a harcművészeti irányzatok közvetett bizonyítékai a Baranta létezésének (míg külföldön önálló magyar harci iskolákról beszélnek, addig idehaza egyesek még a létét is kétségbe vonják) , hiszen harci alkalmazásokban nálunk jóval képzetlenebb népcsoportoknál is számolnunk kell harcművészeti forma jelenlétével.

            A történelmi szükségszerűség a világ népeinek többségénél kikényszeríthette a harc fegyveres-, pusztakezes gyakorlását és előbb utóbb megjelentek azok az emberek is akik az addig felhalmozott tudásanyagot rendszerezték, fejlesztették. Az egyes formák ismertetése  mellett pillanatnyi időt szentelünk az adott népcsoport rövid történetének és életmódjának, ami nélkül az alkalmazott eljárásokat és eszközöket nehezen érthetnénk meg. A megjelenő cikkek többsége hazánkban először taglalja ezen harcművészeti formákat és mindegyikük egy készülő könyv elemei. Arra kérünk mindenkit, hogy saját feldolgozásaikban említsék meg a felhasznált forrásanyagot. Köszönjük és okulást!

Vukics Ferenc: Juego del Palo – A Kanári-szigetek botharca

A Juego del Palo-t (botjáték) a Kanári-szigeteken  (Insulae Fortunatae) a speciális népi birkózásukhoz hasonlóan (Lucha Canaria) néphagyományként, sportként és önvédelmi rendszerként egyaránt gyakorolják. Ez az önvédelmi rendszer magába foglalja a kapcsolódó játékokat (juegos), szabályokat, sportjátékokat és a harci technikákat. Több különböző stílust különböztethetünk meg, amelyeket az egyes szigeteken élő családok alkottak meg vagy formáltak át. Ezek az irányzatok az alapító családok neveit viselik.

Az irányzatokat különböző tanítási és alkalmazási elgondolások alapján dolgozták ki, amelyek híven tükrözik az alapítók mentalitását és fizikai képességeit. A Juego del Palo két játékos (jugadores) között megvívott spontán küzdelem, amely támadó (ataques) és védő (atajan) technikákat tartalmaz. A hagyományoknak megfelelően semmiféle védőfelszerelést sem viselnek. A vívás biztonsága a támadások begyakorolt kontrolljára épül. A támadások elsősorban jelzettek, az ütéseket nem teljes erővel hajtják végre az ellenfél testén.

Azok a különböző harci játékok, önvédelmi technikák, amelyeket Palo Canario-nak  neveznek az őslakos guancsók harcművészeti kultúrájából eredeztethetőek. A szigeteken élő őslakosokat két eltérő rassz alkotta. Az első hullám érkezésének időpontja megfoghatatlan. Kb. 5-6 ezer évvel ezelőtt települt be egy cro-magnonid fehér őslakosság, majd kb.3 ezer évvel ezelőtt az afrikai szárazföldről egy barnább bőrű (berber) lakosság jelent meg.

A korábban érkezettek elsősorban Teneriffe-n és a környező szigeteken maradtak fenn, míg a mai Marokkó partjai felől érkező áttelepülők a keleti fekvésű Gran Canaria egy részén és környezetében éltek. A Guancso elnevezés eredetileg csak a fehér őslakosságra utalt, de később mindkét népcsoportra értelmezték.

Bár a szigetek egymáshoz közel, látótávolságban helyezkednek el, az őslakosok között nem álltak fenn szoros kapcsolatok. Az egyes törzsek nemcsak külső megjelenésükben, de szokásaikban is jelentősen eltértek egymástól. A mai kutatók számára úgy tűnik, hogy a sötétebb bőrű lakosság fejlettebb társadalmi szinten élt, és valószínűleg egy az afrikai szárazföldön állammá szervezett kultúra támogatásával tudták a szigeteken megvetni a lábukat.

A kezdeti harci sikerek után a nagy harci kultúrával rendelkező fehér lakosság megakadályozta további terjeszkedésüket. Egyes feltételezések szerint a szőke lakosság volt a vezető réteg a legtöbb szigeten. A parthoz legközelebb lévő szigeteken magas termetű barna lakosság élt. (J. Falkenburger felmérése alapján a mai lakosság 35%- a európai cro –magnonid, 11%-a alpi, 11%-a a negrid berber, 30%-a mediterrán típushoz tartozik.)

Az őslakosok alapjában véve pásztorok voltak, aki juhot, kecskét és disznót tartása mellett búza és árpa termesztésével is foglalkoztak. A part menti települések a kutyatej bódító nedvét használták halászataik alkalmával. Termelékenységüknek és szervezett nemzetségi közösségeiknek köszönhetően aránylag nagy számú lakosság alakult ki.

Mivel a vulkáni eredetű szigeteken nem voltak fémlelőhelyek és a szárazfölddel sem tartottak kapcsolatot, szinte minden eszközüket fából, csontból és kőből készítették. Az őslakosok többsége kőből emelt kerek házakban és barlangokban élt. Az egyes törzsek élén fejedelem állt (quanarteme - Gran Canaria-n, mencey – Teneriffe-n). A történészek megállapításai szerint Nap- és holdimádók voltak. Az isteneiket nem nevezték külön néven (az ég Ura). Hittek a túlvilági életben és imával , élelmiszeráldozattal tisztelegtek előttük. Halottaikat elhagyott barlangokban helyezték el.

A szigetek már nagyon korai időkben felhívták magukra a figyelmet. Plinius szerint az elsüllyedt Atlantisz hegycsúcsai voltak. Kr. e 25-ben Jubo, Líbia és Mauritánia királyai expedíciót küldtek a szigetekre, a IV. században egy Brendon nevű ír szerzetes  keresi fel a szigeteket, a XI. század elején iszlám hittérítők próbálkoznak eredménytelenül ugyanitt. 1312-ben a szigetek partvonalát egy genovai hajós térképezi fel. 1331-ban megérkeznek az első európai hódítók, a portugálok. Nekik sikerül egy földnyelvet elfoglalniuk az őslakosoktól, de rövid időn belül olyan súlyos vereséget szenvednek, hogy elhagyják a szigeteket. Később a spanyol hajók próbálkoznak rabszolgavadászattal.

1402-ben, bár a szigeteket az őslakosok uralják az európai uralkodók egymással versengve királyokat neveznek a szigetek élére. Közülük az egyik, a francia származású Jean de Béthecount normann és spanyol telepesekkel meg is érkezik. 1405-ben már jelentős területeket foglalnak el a kisebb szigeteken. A sötét bőrű őslakosságra a döntő vereséget  1478-ban mérik a spanyolok, mivel egy törzsük a megszállók oldalán harcol. Ettől kezdve folyamatosak lesznek a spanyolellenes felkelések Gran Canarián. 1492-ben a spanyolok nagy erőkkel támadják meg a fehér őslakosokat, de a Teneriffe-i fejedelmek (Bencomo, Tinguaro) összefognak és vereséget mérnek rájuk.

A következő években a spanyolok által behozott pestis eléri azt, amit a fegyverek nem. A járványban megtizedelt lakosság 1495-ben elveszíti a döntő ütközetet La Victoria mellett és 20 000 guancso harcos esik el. A későbbiekben az őslakosság és a betelepülők sajátos kevert népességet és kultúrát hoztak létre. Az őslakosok kemény harcosok voltak és a korabeli írott források  kiemelik küzdelmi képességeiket. Küzdelmi jellegű játékaik, harci kultúrájuk továbbélt a betelepülők körében is.

A guancso botvívás első megemlítése 1402-ben az ún. Spanyol Krónikában kerül sor. A mű az El Hierro szigetén élő Bimbaches-ekre hivatkozik, akik kiválóan bánnak a vashegy nélküli botokkal. Két nagyon fontos történeti feljegyzés is utal az őslakosok harci képességeire. 1478-ban Antonio Cedeno a következőket írja: „ a házasság megkötése után a fiatalok visszamennek a házba és ott bottal megvívnak egymással…”

Leonardo Torrianni 1590-ben a szigetek történetét taglaló művében megörökíti az őslakosok rituális küzdelmét:
”Amikor a Kanári-szigeteken párbajra mentek, a guancsók az erre a célra létrehozott helyre vonultak el. Ez egy kicsi kőfallal körülkerített, emelvénnyel ellátott zárt hely volt. Először mindketten felálltak erre az emelvényre. Kezükben az apró kövek hajításához használt botot (tahuas) és egy hosszú botot (magodo, amodeghe) tartottak. A kis botokkal egymás felé hajították a köveket, majd leléptek a talapzatról és a hosszú bottal elkezdtek harcolni.”

Természetesen több feljegyzés is szól arról, hogy a Juego del Palo-t a fieszták, az esküvők, a vallásos fesztiválok alkalmával gyakorolták. A sportág hivatalos szervezete az AJUPAL elsősorban Afrikára fókuszálva folytat kutatásokat azzal kapcsolatban, hogy az egyiptomi, afrikai, baszk, francia, spanyol, portugál  botvívási stílusok milyen mértékben hatottak a mai modern  Juego del Palo-ra. A szigeteken a botoknak három alaprendeltetése volt: az önvédelem, az állatok elejtése  és a nehéz terepen való utazás (kisebb mélyedések leküzdése rúdugrással). Ezek a képességek a pásztortársadalom mindennapi életének megkönnyítése érdekében voltak kifejlesztve. A Juego del Palo fegyvere membrilló fából készül, amely nagyon könnyű és erős szerkezetű fa. Rugalmas, jól elnyeli a védekezés közben létrejövő rezgéseket. A vívóbot átmérője és hossza a különböző stílusok szerint változik.

Alapvetően  három típusú vívóbotot különböztetünk meg:
-         Rövid bot(palo chico, palo boyero, palo cemellero, sorinque,garrote, porra, poruno, tolete, macana) a földtől a játékosok kezéig ér (75-90 cm). Nagyon hasonlít egy európai sétapálcához. Elég hosszú ahhoz, hogy a játékos tudjon maga elé és mögé ütni, önvédelmi helyzetben egy kézzel is könnyen forgatható. Állatok és ember ellen használták, néha páros eszközként is. Gyakorlatait a közepes botot használó stílusok képviselői ismerik.
-         Közepes bot(palo madio, latita) a talajtól a harcos mellkasáig ér. Ez a leggyakrabban alkalmazott botfajta. A Tenerife szigetén élő családok a leghíresebb alkalmazói.
-         Hosszú bot(palo grande, astia, lanza) hossza az alkalmazó magasságától akár négy méterig is terjedhet. A botok átmérője lényegesen nagyobb, mint a másik két esetben.


A Juego del Palo újjászületése

A Kanári-szigetek harci kultúrájának első modern feldolgozására az 1970-es években Teneriffe szigetén kezdődött. Thomas Deniz mester (1899-1983) az addig általa létrehozott iskolákat közös felkészítési rend alá vonta. Ő lett a vezető mestere a Juego del Palonak (Universitario del Palo Canario). A 80-as évek közepén egy másik szervezet is megkezdte tevékenységét Asociacion del Juego del Palo (AJUPAL). Ők a hagyományos bottechnikát a modern követelményekkel próbálták ötvözni. Két szövetség képviseli (Federation canaria del Juego del Palo, Federation Canaria Del Lucha del Garrotte). Ezek nagy társadalmi szervezetek, amelyek kutatnak, rendezvényeket szerveznek, versenyeztetnek. 1996-ban a hagyományos bottechnikával foglalkozó szervezet egyesült az új kezdeményezéssel.

A jellemzőbb stílusok (estilo):


Estilo Deniz                                       Thomas Deniz(1899-1983)

A fiatal Thomast apja ismertette meg két bátyjával egyetemben a hagyományos bottechnikákkal. Élete során több mint 30 tréningcsoportot alapított. Nagyon aktívan vett részt az oktatások mellett a versenyek és rendezvények szervezésében. Az általa alapított stílus a legtechnikásabb irányzatok közé tartozik. A Jugadoresek általában magas védekezéssel küzdenek az  „Atajano Pleno” védelmi elveit követik. Ez azt jelenti, hogy megelőző jellegű technikákat alkalmaznak, amelynek elsősorban az ellenfél támadásai biztosítanak teret és lehetőséget. Ez egyfajta „beavatkozást” jelent a támadási technikába. A stílus körkörös jellegű ütések és egyenes szúrások meghatározott kombinációjára épül. Pontos célzásokkal az orr, a fülek és az ágyék sérülékenyebb területeit támadja. A Deniz stílus folyamatosan váltja a rövid és a nagy távú küzdőharc alkalmazási technikáit és testelmozdító, elvezető jellegű megoldásokat tartalmaz.

 Estilo Morales                                               Jose Morales

Együtt fejlődött a Deniz stílussal. A Morales család által 1870-től alapított iskolák eredményeinek 1940,-50-es években összefoglalt rendszere. A rövid távú küzdőharc elemeit dolgozza fel. Nagyban hasonlít a Juego Corto, a Juego de Recigidos harci játékok alkalmazási módszereihez.

Estilo Verga                                     

Ez a stílus Pueblo de Esperanzából ered, de hasonlatos az Escuela de San Andres rendszerhez, mint a legtöbb Teneriffe-i harci forma. Kifejlesztője az őslakos származású Eugenio Diaz volt, akit „Verga” becenévvel illettek. Lánya és fiai népszerű iskolákat hoztak létre. Jelenle két fia a stílus nagymestere. A Vergára jellemző, hogy csak nagyon ritkán változtatja a védőállásokat, magas védekezéssel rendelkezik, közelről mér kis ütéseket az ellenfélre. Tipikus technikái a blokkolás (Ataje Contrario) és a kézen keresztül történő ütés (Cambiadas).

Estilo Acosta

Az 1890-es évekből ered. Hosszú ideig egy hagyományosan zárt családi közösség önvédelmi stílusa volt. Az alapító Sebastiano Acosta örökségét a két fia vitte tovább. Az idősebb testvér halála után Anastasio Acosta lett az irányzat nagymestere.


 Az Acosta egy ősi rövid botos harci technika továbbélése.

 Közeli harci technikájával, alapállásával valójában különbözik a többi Teneriffe-i irányzattól. A botot középen fogják, gyakoriak az ugrások, az elterelő manőverek, a támadási technikái alsó védelmi pozícióból indulnak.

Estilo Quintero

Quintero Zamora és családja fejlesztette ki az eredeti El Hierro szigeti ősi stílusból. Jellemzője, hogy a botot a legvastagabb végén ragadja meg és magas védekező pozícióból, zárt jelleggel támad. A forgatási technikák során is a végén fogják a botot, kerülik a keresztmozdulatokat. A Juego del Palo stílusai jól megmutatják, hogy a valóságban ez a bottechnika több harci elképzelés és harci hagyomány együttéléséből fejlődik és táplálkozik a mai napig. Ha véletlenül a szigetekre vet bennünket a sors, nézzünk meg egy ilyen versengést!
 
Tudtad-e?
A Kanári-szigetek nem a madarakról kapta a nevét, hanem a kutyákról. Az egyszerű eszközökkel rendelkező őslakosok ugyani nagy méretű pásztorkutyáikat is alkalmazták a betolakodók ellen. A guancsók nemcsak a botharcban voltak járatosak, hanem a kutyák kiképzésében is. Az egykori leírások szerint a szigetlakók 1-3 kutyával együtt indultak harcba, akiket előzőleg úgy készítettek fel az ember ellen vívott harcra is, hogy a harci feladatokat elosztva képesek legyenek pontos utasításokat, elképzeléseket végrehajtani. A kutyák és gazdájuk tökéletes összhangban harcoltak. A pásztor feladatok mellett kölyökkoruktól képezték a fegyveres ember elleni harcra őket. Az első zsákmányolt vértezeteket és a bennük lévő idegeneket arra használták fel, hogy a kutyák megtapasztalhassák az új ellenséggel szembeni küzdelem lényegi vonásait. A kutyákkal való kapcsolattartásra speciális füttyjelrendszert dolgoztak ki, amit később egyfajta nagy távolságra is elhallatszó emberi nyelvezetté is fejlesztettek. ,A kutyák (Canis) adták a szigetek nevét, majd az ott található madarakra /szürke, barna kanárik/ ragasztották tovább ezt a nevet.
lv.Vukics Ferenc százados

Az angol nyelvű szakanyagokat fordította:  Kiss Alajos őrnagy

 Mórucz László őrnagy