A+ R A-

Magyar Királyi Lovasság számára kiadott Gyakorlati Szabályzat

Vukics Ferenc: Rövid elemzés a Magyar Királyi Lovasság számára kiadott Gyakorlati Szabályzat (1889)

Ennél csak a tanult vágások és födözések használandók, mert a lovasnak nehéz kardja miatt mesterkélt vívás soha nem alkalmazható és a honvédet csak tévútra vezetné. Ha a vívó honvédek nem képesek magukat kellő nyugalommal mérsékelni, a gyakorlatok rögtön megszüntetendők

 

 

 

Vukics Ferenc: Rövid elemzés a Magyar Királyi Lovasság számára kiadott Gyakorlati Szabályzat (I.rész, második kiadás, Budapest,Pallas 1889) gyalogos és lovas vívással foglalkozó részéről, a 12.§., 53.§., 55.§. pontok közlése.

Több alkalommal is felhívtam a figyelmet azokra a régi katonai szabályzatokra, amelyek a vívás, a lovas alkalmazás vagy a közelharc kérdéseivel foglalkoznak. A Baranta számára ezek a katonai kiképzési szakanyagok is jelentős kutatási értékkel bírnak. Nagyon fontos tényanyagot tartalmaznak a lovasság kötelékben való alkalmazása, harci körülmények közötti mozgatása, valamint harceljárásainak megismerése céljából. A szabályzatokat két nagyobb csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba azok az írások, szabályozók és tanulmányok tartoznak, amelyeket a magyar (népi) harci alkalmazások korabeli gyűjtői alkottak meg, valamint az ezen kívüli szabályzatok.

Ezek közé tartozik az 1989-ben kiadott lovassági gyakorlati szabályzat is. Jól megfigyelhetőek benne a korabeli szabályzatalkotók tudásanyagának kettőssége. A gyalogos vívás oktatásánál a Santelli, Keresztessy vívóiskola tudását és gyakorlati útmutatásait keverik a valamikori hagyományos magyar szablya (kard) és bottechnikák eljárásával. Az olasz vívómesterek által megalkotott „magyar” vívóiskola gyakorlatait szemléltetik az ábrák, miközben a kiképzés előkészítő és befejező fázisaiban a régi technikák és elgondolások  húzódnak meg. A szabályzat katonák tömeges kiképzésének elveire épült. Nem tekinthető tehát nagy alapossággal megírt vívókönyvnek. Csupán a legszükségesebb kiképzési feladatokat tartalmazza ebben a témakörben. A két gyökeresen különböző kéztartás, a gyalogos alkalmazás utolsó mondatai azonban arra engednek következtetni, hogy még a „bécsi” évek és a Santelli vonalat képviselő ludovikás vívóiskolák mellett még keményen tartotta magát az a vonal, ami a régi (nehéz) lovassági kard használatáról szólt.

A veszprémi Hermann István főhadnagy 1888-ban írja egyik levelében, hogy bár Pesten a leghíresebb vívómesterek iskoláiba járt több éven keresztül, mégis megdöbbenve tapasztalta, hogy altisztjei (huszár) ezeket az alapvető vívóleckéket sem ismerik, hanem egy teljesen más rendszer és elgondolás szerint készítik fel a magyar lovasokat. Elmondása szerint a vívó kiképzés mind lovon és mind gyalogosan (a szigorú fegyelem ellenére) sokszor kemény „verekedésbe” torkollott, amit a kiképzők több alkalommal hagytak. Ilyenkor a katonák az elegáns megoldások mellett „..tapostak, rugdostak, ököllel támadtak…” Nyilvánvaló, hogy a felkészítők nem „úri párbajokra” képezték ki katonáikat. „..az alapvágások kissé mások, sokszor kivárnak, vagy testtel öklelnek…, ….kiszámíthatalanok…”. „Magam is meglepődtem, hogy mily könnyedén verte ki kezemből a kardot Gyulay…….Pesten nagyot nevettek volna rajtam…”

Keresztessy József (Bp., 1819. aug. 7. - Bp., 1895. ápr. 16.): vívó, a magyar kardvívóiskola megalapítója. Az 1825-ben megalakult Pesti Nemzeti Vívóintézetben Friedrich Ferenc mester segédeként szerepelt. Egy új, az ún. magyar vívórendszert vezette be. Az erős, nyitott kvartállás híve volt. Ezt a tőrvívásnál kialakult rendszert honosította meg a kardvívásban is.

Italo Santelli: olasz származású mester, aki a mileneumi vívóverseny mesterkardversenyének megnyerése után Magyarországon telepedett le. Az akkori modern olasz kardvívás képviselője volt, aki iskolát teremtett, s aki nélkül talán soha nem lett volna világelső a magyar kardvívás, mint ahogy az volt hatvan éven át, megszakítás nélkül. A szívében magyar Santelli soha nem tanult meg igazán jól beszélni magyarul. Talán készakarva nem. Egyéniségének legerősebb vonásáva lett ugyanis az a furcsa keveréknyelv, a santelliádák sokasága, amelyet aztán a legkedvesebb tanítványai fejlesztettek tovább, s asználták halálukig az egymás közti levelezésben, beszélgetésben.Santellinek világhíres tanítványai voltak. Sőt, nála vívott a kor legnagyobb pengeművésze, Petschauer Attila és  Gerevich Aladár is. Santelli mester a vívásból élt. Pénzért tanított. Aki jómódban élt, attól bizony vasgtagon elkérte a tandíjat, pláne, ha tehetségtelen volt az istenadta. Mert csak így tehette meg, hogy az olyan ragyogó tehetségeket, mint a fiatal Gerevich Aladár, ingyen oktathassa. A mester robbanékony temperamentuma, a tökéletességig csiszolt és a gyorsaságra épített stílusa, ráadásul atyai jóságú pedagógus lelke mind, mind tökéletesen illett a Gerevich-félék  tehetségéhez.

 „…Gyulay állítólag valami Setét nevezetű legényétől tanulta a praktikát…”

Érdekes megjegyezni, hogy majd 100 évvel korábban a legnagyobb magyar huszárt Simon (Simonyi) Józsefet is egy Setét nevezetű öreg hajdú tanította a botvívásra, lovaglásra, baltázásra és a szablyázásra. Simonyi életrajzírói szerint az öreg csikós tanácsára egyensúlyozta ki szablyáit a későbbi óbester.

A szabályzat próbálja megtalálni a kapcsolódást az akkor leghitelesebbnek tartott vívóiskolai stílus és a harcszerűség között. További izgalmas kérdéseket vet fel a „kölcsönös értesítés nélküli vívás” gyakorlása, valamint, hogy mit értettek pontosan mesterkélt vívásnak a szabályzat szerkesztői.

A szabályzat vívóelemeinek kiértékelését a bővebb tanulmányban meg lehet találni. Elsődleges célom az volt, hogy mindenki számára elektronikus formában is elérhető legyen.

A szabályzat „gyalogos” utalásai és ábrái:

12.§.

Gyakorlat a kard használatában

A karddal való vívás a honvédben bizalmat gerjeszt e fegyver iránt. Ez által tanulja meg ellenfelét megtámadni, és magát védelmezni. A különféle meghatározott vágások és födözések gyakorlása arra szolgál, hogy a honvéd azokkal megismerkedjék és a vívásra előkészíttessékEz utóbbi által a lélekjelenlét próbára tétetik, és a támadási kedv fölébresztetik, mire a lovasnál igen kiváló súly fektetendő. Víváskor két, könnyű vívókardokkal ellátott honvéd egymással szembe áll, vág és födöz kölcsönös megállapodások nélkül; de kell hogy fej- és mellvéd, továbbá vívókesztyű által óva legyenek.

Előgyakorlatok

 A honvédnek mindenekelőtt meg kell tanulnia a vágásokat teljes erővel és mindig a kard élével megtenni. Erre előgyakorlatul a kardfogások szolgálnak. Ezek egész karral és erőteljes suhintásal végbevitt vágások, melyeknek azonban nem szabad egymást gyorsan követniök.

A kardforgatások a már kiképzett vívók által is minden leczke végén gyakorlandók.

E vezényszóra:

„Támadáshoz!”

a honvéd jobb lábát egy lábhosszaságnál távolabbra oldalt teszi, és a kardot, élével fölfelé, mérsékelten kinyújtott karral akként hozza maga elé, hogy ökle körülbelől a jobb szem elé, azzal egyenlő magasságba, a penge hegye pedig rézsut előre a bal váll magasságába jusson. A markolat a teljes ököllel akként markolandó meg, hogy a kis ujj a védővasat érintse. A bal alkar zárt ököllel a test elé hozandó.

E vezényszóra:

„Visszakozz!”

az 59. pontban határozott állás foglalandó el.

E vezényszóra:

„Kardforgatás-egy!”

a honvéd a penge hegyét a támadó állásból bal felől a feje fölött hátrahúzza, e mellett a könyökcsuklót meghajtván, erős vágást tesz az ellenfél bal vállára, annak jobb csípője irányában intéz vágást, a kardot ismét kikanyarítja, kinyujtott karját a jobb oldalon fölemeli, és a két vágást mindaddig ismételi, míg a

„Kettő!”

vezényszó következik. A honvéd most a pengét a vágás irányában, melyben épen van, lefelé kikanyarítja, öklét megfordítja, hogy a Kard éle előfelé irányuljon, és ököl s vállcsuklóiból ugyanazon vágásokat hasonló irányban mint előbb megteszi, csakhogy alulról fölfelé váltakozva a test mindkét oldalán.

„Három!”

vezényszóra a honvéd öklét bal válla elé, a kard hegyét rézsut hátrafelé hozza, innét vízirányosan jobbra vág, a pengét a feje fölött kikanyarítja, és e vágást ismétli, csakhogy inkább jobbra oldalt, és a nélkül, hogy a kard teljesen kikanyaríttatnék; azután öklét megforditja és ugyanezen vízirányos kettős vágást ellenkező irányban teszi meg.

A vízirányos forgatások felválltva jobbra és balra mindaddig ismételtetnek, míg:

„Egy!”vagy „Kettő!” vagy „Támadáshoz!” vagy „Visszakozz!” nem történik.

Ha a honvéd e kardforgatások végbevitelében melyek teljesen kikanyarított és összefüggő vágásokból állnak, már némi ügyességet szerzett, akkor egy vágóállványra kell neki vágásokat és szúrásokat szabatosan kijelölt irányban, teljes erővel tennie.

vágóállvány egy szorosan összefűzött, bevont és egy férfi felsőtest magasságának és szélességének megfelelő szalmacsomó, mely szilárdan álló 1, 6 méter magas czölöpre tűzetik.

 A kardnak minden vágásnál első harmadával kell az állványon kijelölt helyet eltalálnia. Hogy a honvéd minden irányban megtanuljon vágni és szúrni, támadó állást akként foglaljon, hogy a vágóállvány vele vagy egyenest szemközt, vagy előre és oldalt, vagy pedig tőle teljesen oldalt legyen. Ha a honvéd a vágóállványtól oldalt áll fel, akkor főleg csak a felső és vízirányos vágásokat és szúrást vigye végbe.

E vezényszóra:

„Magasan jobbra vágj!”

 a honvéd a kardforgatás első vágását intézi a vágóállvány ma.j. pontjára, és ismét támadó állást foglal, a minek minden következő vágás vagy szúrás után is meg kell történnie.

„Magasan balra-vágj!”

erre a honvéd a kardforgatás másik vágását teszi meg a ma.b. pontra.

„Mélyen jobbra (balra) -vágj!”

mire a honvéd a kardforgatás vágásait (91.p) intézi a mé.j. (mé.b.) pontra, minél a felsőtest mérsékelten a nevezett oldal felé hajlik.

„Jobbra (balra)-vágj!”

erre a honvéd a vizirányos kettős forgatásnak első vágását teszi meg az ma.b. (ma.j) pontra.

„Fejre-vágj!”

a honvéd felülről függőleges irányban vág az f. pontra.

„Szúrj!”

erre a honvéd az öklét hátrahúzza, mialatt hüvelykujját a markolat hátára kell tennie, és a karjának teljes kinyújtása mellett erőteljes döfést intéz, melynek, felsőtestének némi elő- vagy az illető pont felé való hajlása által, nagyobb nyomatékot ad.

Vívóoktatás

Ez oktatásnál a kardhüvely letétetik, és a honvédnek öltözetére nézve, úgy mint a tornászatnál, az illemet nem sértő minden kényelem megengedendő. A vívómester , s vívó oktatásánál egy könnyű vas vívókardot használjon. Ha a honvéd teljes erővel tud a vágó állványra meghatározott irányban vágni és szúrni, akkor a vívómester eleintén a döfkörön kívül a honvéddel szemben állást foglal s ezt vezényli:

„Vívni-állás!”

mire a honvéd félbal fordulattal egyidejűleg jobb lábát másfél lábhosszaságban az arczvonalra merőlegesen előre teszi, és pedig akként, hogy a jobb lábhegy mindkét sarkkal egyenes vonalat. És a bal láb e vonallal derékszöget képezzen. A jobb térd a lábfej közepéig, a bal térd pedig függőleges irányba a lábhegy fölé előre hajlítandó; a test súlya mindkét lábra egyaránt nehezedjék. A felsőtest egyenes marad. A bal váll hátravettetik, az arcz pedig előre irányoztatik. A honvéd egyszersmind kardját a támadásra megállapított helyzetbe hozza és bal alsókarját hátára helyezi.

„Magasan jobbra (balra)-vágj!”

erre a honvéd a vágás megtételével egyidejűleg előrelép, és pedig akként, hogy jobb lábát legalább másfél lábhosszúságra a földhöz közel maradva előreteszi, jobb térdét a lábhegy irányáig előre hajlítja, a bal térdet teljesen kinyújtja és a felsőtestet annyira előre hajlítja, a bal térdet teljesen kinyujtja és felsőtestét annyira előre hajtja, hogy az a bal lábszárral egyenlő irányba jusson, anélkül, hogy a bal lábtalp a földről fölemeltetnék.

„Állás!”

vezényszóra a honvéd ismét vívóállásba helyezkedik, a mi valamennyi következő gyakorlatnál is megtörténik.

                                                                     E vezényszóra:

„Mélyen jobbra (balra)- vágj!!”

A honvéd a jobb láb előretevése mellett az alsó vágásokat viszi végbe.

„Fejre-vágj!”

vezényszóra a honvéd jobb lábának előtevése mellett az ellenfél fejére intéz vágást, minél saját fejét kissé lehajtja.

„Szúrj!”

vezényszóra a honvéd, jobb lábának egyidejű előtevése mellett egy kissé lehajtott fejjel szúr, minél a kard hegye az ellenfél fejére irányozandó. Ha e támadó mozdulatok eléggé gyakoroltattak, az oktató a közvetlen döfkörben a honvéddel szemben vívóállást foglal, és pengéjét az ellenfél kardjával  keresztbe veti, és pedig vagy a külső oldalon (él-élen) vagy pedig a belső oldalon (hát-háton).

Ezután a honvédnek a vágásra, testének egy részét födetlenül hagyván, alkalmat nyújt, megmagyarázza neki az ily alkalmak mikénti felhasználását, utasítja őt, hogy a szándékolt támadó mozdulatot hajtsa végre, és azután az ellen magát födözi. Ha a honvéd ilykép az oktató födözéseiből a födözések különféle nemeit megismerte, valamint a vágásra neki nyujtott alkalmakat kizsákmányolni megtanulta, akkor most ő maga oktatandó a födözésre. Minden vágás vagy szúrás ellen a penge erősebb részével, annak élével és kissé előre irányuló hegyével, és csakis ott kell födözni, midőn az ellenfél előtör. A pengének erősebb része alatt annak közepétől egész markolatig terjedő rész értetik. A födözések begyakorlása végett az oktató a honvéddel szemközt vívóállást foglal, pengéjét az ellenfelével keresztbe veti, például a belső oldalon, hogy gyenge nyomással balra az ellenfél bal oldalát érhesse, és ezután ezt vezényli:

„Balra-födözz!”

Erre a honvéd azon pillanatban, midőn az előretörő oktató annak bal válla felé vágást jelez, öklét megfordítja, és azt rézsut fölfelé irányuló pengeheggyel baloldala felé tolja, egyszersmind öklét a vágás magassága vagy mélysége irányának megfelelőleg leereszti, hogy a vágást a penge élével a markolathoz közel felfoghassa. Ha a honvéd „lóháton” van támadó állásban, a bal oldala és a háta ellen irányzott vágásokat kifelé fordított éllel és leeresztett pengeheggyel kell fedeznie, és e mellet felsőtestét megfelelőleg fordítani. Az oktató némi ideig a kitörésben megmarad, hogy a födözést bírálhassa, azután a vívókardot ismét hátra huzza, mire a honvéd is előbbi állásba helyezkedik, a mi a következő födözéseknél is mindig szem előtt tartandó. Az oktató most a külső oldalon teszi keresztbe kardját a honvédével, annak pengéjét kissé jobbra nyomja, és a vágást a honvéd jobb válla felé jelezvén, ezt vezényli:

„Jobbra-födözz!”

Itt a honvéd öklét, rézsut fölfelé irányuló pengeheggyel a jobb oldal felé fordítja és átveti, öklét egyszersmind oly mérvben leereszti, a mint a vágás mélyebbre vagy magasabbra irányoztatik, hogy azt pengeéllel a markolathoz közel felfoghassa.

            Ezen födözés „lóháton”, a felsőtest megfelelő fordulata mellett a jobb oldalt és a hátat oltalmazza.

„Mélyen balra - födözz!”

erre a honvéd a bal csípője felé alulról jövő vágást az által födözi, hogy kifelé fordított él mellett a pengehegyét a bal oldal felé leereszti.

„Mélyen jobbrafödözz!”

mire ugyanazon födözés z ellenkező oldalon megtétetik.

            E két mély födözésnél az ökölnek nem szabad a gyomorgödör magasságánál alább süllyedni.

E vezényszóra:

„Fejetfödözz!”

a honvéd azon pillanatban, mikor az oktató a fejvágást jelzi, kardját élével fölfelé annyira hátra viszi, hogy ökle jobb szemétől körülbelül két arasznyira jobbra előre és fölfeléa kissé fölemelt pengehegy pedig inkább balra mint előfelé legyen; a fej egyidejűleg kissé jobbra nyomván azt vezényli:

„Szúrást jobbrafödözz!”

és jelzi a honvéd melle felé a szúrást, ki ugyanazon pillanatban az ellenfél fegyverét leeresztett pengehegy mellett az éllel jobbra felfogja.

            Az oktató most a kardot a belső támaszból kissé balra nyomván, ezt vezényli:

„Szúrást balrafödözz!”

és a szúrást a honvéd melle felé jelzi, a ki magát ez ellen ép úgy mint előbb, csakhogy a bal oldal felé födözi.

            Ezután a honvéd arra utalandó, hogy magát a szúrás ellen a külső támaszból balra és a belső támaszból jobbra födözze, és e mellett figyelmeztetendő arra, hogy e végből a pengéjét az ellenfél pengéjén felülről át kell vinnie. Ha a honvéd már valamennyi megmagyarázott támadó és védő mozdulatot helyesen és kellő gyorsasággal képes végbevinni, akkor a vágások és szúrásoknak a födözésekkel való összeköttetései az oktató által vezényelve gyakoroltassanak. E czélból az oktató és a honvéd szintén vívóállásba egymással szembe állanak, és a pengéket keresztezik. Egy-egy vágásra vagy szúrásra egy födözésnek, s viszont az utóbbira egy támadó mozdulatnak kell következnie.

Az oktató a honvéddel eleintén csak két különböző mozdulatot külön-külön osztva, később azonban gyorsan egymást követve, gyakoroljon; míg végre a növekedő ügyesség mellett egy harmadik és egy negyedik mozdulatot is kössön az első kettővel össze. Ha ilykor a honvéd első mozdulata vágásból vagy szúrásból áll, azt csak az oktató rendeletére szabad megkezdenie. Bizonyos összeköttetéseknél az oktató a pengetámasztásnak a külső vagy belső oldalra való változtatása által, ellenkező viszonyt idézhet elő; de a honvédet gyakran a végbevitel előtt vagy után a jelzett mozdulatnak czélja iránt kérdezze meg, hogy ez által az a kardvívásnál előforduló helyzetnek önálló megbírálására szoktassék. Ezzel az iskolavívás be van fejezve, és most a „kölcsönös értesítés nélküli vívás” kezdetik meg. Ennél csak a tanult vágások és födözések használandók, mert a lovasnak nehéz kardja miatt mesterkélt vívás soha nem alkalmazható és a honvédet csak tévútra vezetné. Ha a vívó honvédek nem képesek magukat kellő nyugalommal mérsékelni, a gyakorlatok rögtön megszüntetendők.

A szabályzat „lovas” utalásai:

53. §.

A kard használatában való gyakorlatok

Lóháton a kardforgatások és szúrások előre, hátra, oldalt és lefelé gyakorlandók, a minél a felsőtest mérsékelten fordítandó és lehajlítandó. E közben a balkéznek állását, az előllevő nyeregkápa felett mindig meg kell tartania. Ezen gyakorlatok eleintén álló lovon, aztán lépésben, rövid ügetésben, sebes vágtában és végre futtatásban történnek; mert a lovasnak kardját, a legsebesebb mozdulat közben is ügyesen kell tudni forgatni, a nélkül hogy netán lovát megsértené, vagy járásában háborgatná. Ha a kard használatában egyidejűleg több lovas volna gyakorlatandó, a mi csak az első módozat szerinti egyenként lovaglásnál (364.pont) történjék, akkor mindegyik lovas e vezényszóra:

„Kardot forgatni és szúrni!”

ezen vágásokat és szúrásokat tetszés szerinti sorrendben teljesíti, míg:

„Visszakozz!”

nem vezényeltetik.

55.§.

Vívás lóháton

Hogy a legénység a lóháton való harczhoz kellő ügyességet nyerjen, a gyakorlatok mindenekelőtt egy vágóállványon veendők elő, mely egy lovasnak magasságában alkalmaztatik? A lovak pedig ahhoz szoktatandók, hogy készségesen és a vívó álarczoktól való minden félelem nélkül közeledjenek egymáshoz. További előgyakorlat gyanánt két lovas egymással szembe állíttatik és arra utasíttatik, hogy elszántan egymásnak neki lovagoljanak, oly szándékkal, hogy kölcsönösen egymásnak bal oldalába vagy hátába jussanak. Az ellenfél ekképi  megtámadására irányuló törekvés mindaddig folytatandó, mig a parancsnok be nem szünteti. Ezután a vívás ép úgy kard ellen, mint karddal dzsida ellen gyakorlandó. Ugyanazon óvatossági rendszabályok tartandók szem előtt mint a gyalogos vívásnál (87.pont) és azonkivül a dzsidák döfőpárnával látandók el. E gyakorlatiknál oda kell hatni, hogy minden lovas a kardhoz a lehető legnagyobb bizalommal viseltessék. Ez okból a karddal dzsida ellen való vívásnál, a dzsida ne adassék mindig egy kitűnő dzsidavívónak kezébe, mivel ezáltal a karddal fölfegyverzett honvéd bizalmát veszítené.

Habár a karddal fölfegyverzett lovas arra oktatandó, hogy minden esetben teljes erejével vágjon és szúrjon, - és hasonlóképen a dzsidás is arra utasítandó, hogy mindig erősen nekiszegzett dzsidával lovagoljon ellenfelére, mivel a szúrás kizárólag a mozgása folytán nyeri legnagyobb erejét: mégis e gyakorlatoknál a sérülések elkerülése végette szigorúan kell arra ügyelni, hogy a kardvívó ne vágjon vagy szúrjon teljes erővel ellenfelének födetlen testrészeire, és viszont hogy a dzsidás, ha döfése talál, dzsidáját kezén át csúsztassa.

A lóháton való vívásnál mindig a gyakorlati czél tartandó szem előtt, nevezetesen, hogy a lovas a rohamra és a kézitusára előkészítessék. Ez okból efféle gyakorlatoknál semmi szin alatt mesterséges köröket vagy változásokat nem kell lovagolni, mert gyakorlati hasznot nem nyujtanak.

Vívás karddal kard ellen.

A karddal kard elleni víváshoz két lovas némi távolságra egymással szembe állván, e vezényszóra: „Rajta! „ eleintén lépésben, később ügetve és még sebesebben kardjaikkal, a mennyire csak lehet egymást megközelítik. Minthogy a kézitusában az ügyes fedezés sokkal kevesebb előnyt nyújt a határozott vágásnál, mindenki arra törekedjék, hogy ellenfelét minden habozás nélkül bátran megtámadja és megvágja, vagy szúrja. Ha az egyes lovasok a vívásban kellően ki vannak képezve, időnként több lovas vagy egész járőrök is vívjanak egymás ellen.

Vívás karddal dzsida ellen.

E gyakorlatoknál rendszerint egy kardvívó egy dszidavívóval állíttatik szembe. Egy igen ügyes dzsidavívóval kivételesen két kardvívó is szembeállítható, kik ez esetben egymáshoz zárkozottan lovagoljanak neki a dzsidavívónak. A dzsidás főleg arra oktatandó, hogy a dzsidát mindig szorosan karja alatt és testéhez zárkozva tartsa, hogy az utolsó pillanatig sülyesztve és a kar kinyujtása által dzsidájával csak akkor döfjön, ha döfésében biztos. Ellenfeleit, ha csak lehet, egyenként támadja meg, és kedvezőtlen viszonyok között tovalovaglás által igyekezzék azokat egymástól elválasztani, hogy aztán hirtelen megállás vagy fordulat által egyenként küzdje le őket. Mindig arra kell törekednie, hogy ellenfelével épen szemközt, vagy jobb oldalára jusson. A kardvívó arra oktatandó, hogy a dzsidás bal oldalára jusson, a dzsida ellen fölfelé védekezve, miközben annak alája jutni igyekezzék; általában a kardvívó arra törekedjék, hogy a dzsidásnak lehetőleg testéhez közel jusson és ott is maradjon.