A+ R A-
Magyar Népélet

Magyar Népélet

Rate this item
(0 votes)

„Jókainak örökszép beszélye, az enyedi diákok múlt, jelen és jövő nemzedékére egyaránt dicsőséget vető Nagy enyedi két fűzfa históriája a Pápay Páriz Ferenc rektorsága idejére esik. Az ő vezetése alatt ment egy öttagú küldöttség a labancgenerális Treizigfritzig (Tige) tábornok elé, kegyelmet kérvén a város ártatlan lakosságának. A Jókai ragyogó tollán ő az a tudós Professzor Thordai Szoba Gerzson, kit Bórenbukk – »r. Rabutin – magával ragad, de akit csőcselék csapatával együtt üldözőbe vettek a gerundiumos enyedi diákok s végre is Miriszló határában Zetelaky József és Karassiay Áron utólértek s az elrablott Klárikát és az atyját, Thordai Szabó Gerzsont, megszabadítják, a labancvezéreket agyonverik és eléneklik, hogy: »Erős várunk nekünk az Isten!« Gerundiumaikat a bérci patak partján földbe szúrják, miből idők folyamán a kétszáz évig élő terebélyes Nagyenyedi két fűzfa fejlődött, ékes tanúbizonyságául az enyedi diákvirtusnak. Ε két fa sarjadéka ma is látható”

Kertész József: Hazajáró lelkek – Nagyenyedi képek Budapest, 1929

„A kolozs­vári unitárius kollégium növendékei bizonyára emlékeznek a három oldalú janitor-fára. Ott volt a 2-es, 25-ös, 15-ös dolgozószoba egyik szekrényének oldalán, attól függően, hogy ki volt a szobafőnökök közül a soros janitor. Keskeny papírszeletekre rá volt írva a bentlakók névsora szobák szerint. Ezt ráragasztották a botra. Esti vacsorai szünet után, amikor megszólalt a nyolcórai szilenciumot hirdető csengő, mindenki szobájába sietett helyét elfoglalni. A felügyelő tanár vezetésével, a ja­nitor kezében útjára indult a janitor-bot. Láttára minden diák vigyázzba vágta magát, és amikor a botról nevét olvasták, — jelennel kellett felelnie. Ezzel a bottal nem fegyelmeztek, nem büntettek, csak számon kértek. Helyeden vagy-e? Napközben nem történt-e valami kellemet­lenség veled? A névsor évről évre változott. Hiszen a kis diákból nagy diák lett. öreg diák messze vándorolt az élet útján, de a janitor-fa maradt.”

Adorjányi Rudolf Károly

Bottal urak, pásztorok, öregemberek, céhlegények és diákok jártak a régi időkben. Az enyedi diákokon kívül más városok diákságának is jelvénye volt a bot. Diák csak végveszélyben, védekező eszközként nyúlhatott bothoz vagy más fegyverhez. A fiatalok verekedéshez való hozzáértését természetesen nem kellett megkérdőjelezni. Hol ellenséges csapatok ellen, hol pedig a céhlegények ellen kellett bizonyítani fizikai rátermettségüket a szellem embereinek. A diákságnak a maga nyelvén megvoltak a verekedésre használatos sajátos szavai is (felfenekel, luftra húz, markába viszi a fenekét, megdögönyöz, megjuhászkapcsoz, megtestel).
„A debreceni kollégiumban a gerundium akkor volt a legnagyobb divatban. Többet ért verekedni tudni, mintha valaki fel tudta mondani az egész Ovidiust könyv nélkül. A verekedő diák nagy tekintélyben állott a cívis előtt is. Sőt a nagytiszteletű professzor uraknál is tekintet volt a jó izmos ökölre. Mert a török ugyan el nem szalad innen, akármilyen szépen szavalják el neki a Horatius ódáit, de ha jól hátbaütögetik a buzogánnyal, tudom, felszedi az irháját. Még nagytiszteletű Piskárkosi Szilágyi Márton uram, a híres matematikai professzor, aki azt szokta mondogatni: »minden tudomány csak a sírig tart, domini, de a mathézis azon túl is, mert ha van túlvilági élet, akkor a kétszer kettő ott is négy«, - mondom, maga Szilágyi uram is minden esztendőben prémiumot hímeztetett a serdülő hajadon leányaival, hol Magduskával, hol Esztikével avégből, hogy mikor a nagyerdőn pünkösd másodnapján engedélyezett verekedés vagyon a diákok közt, azt a legvitézebb kapja jutalmul. Félig sem tréfadolog az! Ott van akkor Debrecen apraja-nagyja. Maga a főbíró, Domokos Gergely uram sem átall kijönni ez alkalomra a város híres négylovas kocsiján; a szürke gyeplős ló kantárján fekete, zöld, fehér szalagok röpködnek. (Ezek a kollégiumi színek.) A szenátorok számára emelvényt tákolnak össze előtte való nap az ácsok, balról a nagytiszteletű urak gyönyörködnek, mellettük, még mindig a porhanyós körön belül, a város előkelő hölgyei és hajadonai foglalnak helyet. A diákok közül persze csak az marad el, aki halálra készülő beteg. Nagy szégyen itt az »absentia«…

… Maga a viadal akképp történik, hogy a két legöregebb diák tábort választ az összes diákok közül. Az egyik tábor a »magyar«, a másik a »török«. (Van olyan esztendő is, mégpedig gyakorta, hogy a törököt németnek hívják.) Fölvetnek egy ércpénzt a levegőbe, s ha a Szűz-Máriás oldala fordul alulra, akkor a török választ legelőbb egy legényt, s csak azután a magyar, megint fölvetik a pénzt, s a kocka fordulása szerinti elsőséggel asszentálják össze a két tábort mindaddig, míg a diákokból telik; természetesen a legkapósabbak az erősek, a híres verekedők, és csak legvégén kerül sor a nyápic, vézna bagoly-diákokra. Hiszen ezek is jók legalább arra, hogy ott ténferegvén a verekedők lába alatt, a hősök néha megbotlanak bennök, és elesnek. Mikor a két tábor már készen áll türelmetlenül, harci hevülettől szilajan, a főbíró uram, aki nagy kedvelője e nemes dulakodásnak, háromszor int a csontgombos pálcájával, s erre - nosza, hajrá! - éktelen lármával és szörnyű csörtetéssel egymásnak rohan a két tábor (a gerundiumoknak persze békesség adassék, itt csak puszta ökölre megy a mulatság). Gyönyörűség elnézni, hogy gabalyodik össze a két tábor, mihelyt összecsap, birokra szállva, összeölelkezve, egymást föltaszítva vagy földre gyűrve, hogy hömpölyögnek, száz meg száz tarka képét nyújtva egy őskori csatának - míg végre az öregek nagy hahotája között megfutamodik vagy a magyar, vagy a török, s most már a győztes fél emberei között kezdődik a vitézi torna, mely minden évben olyanformán ment eddig is, mint történetünk idejében.”

Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák 1885

Nagyenyeden harci eszköz volt a furkósbot, Kolozsvárott számonkérő eszköz a janitor bot, Debrecenben tűzoltó szerszám volt a nagybot. A városban már korábban is működő iskola 1538-ban került reformátori vezetés alá az ekkor kialakuló iskolai, oktatási szerkezet kisebb változásokkal évszázadokig (1849-ig) fennmaradt. A városi és az egyháztanács közös felügyelete alatt állt a Kollégium (előbbi a kinevezésért, fizetésért, utóbbi az oktatás tartalmi kérdéseiért volt felelős). Wittenbergi mintára alakították ki a diákköztársaság (Coetus) rendszerét, amely a kollégiumi élet mindennapjait szabályozta . A deákoknak hajnali háromkor volt az ébresztő, ezt követően délelőtt 6-7 és 9-10 óra közt, délután pedig 2-3 és 4-5 közt folyt a tanítás. A tanítás rendjétől függetlenül egy diák állandóan kémlelte a kollégiumi toronyból a várost, és figyelmeztetett, ha tűz ütött ki a városban. Ekkor vetették a bátor diáktűzoltóságot és legbecsesebb fegyverét a nagybotot.

A régi Debrecenben a házakat jórészt vályogból építették, náddal, zsindellyel fedték, ás deszkával, sövénnyel kerítették. Gyakoriak voltak itt a tüzek. Vigyázatlanságból a kicsi szikra is hamar lángra kapott, és ha szél fújt, órák alatt végigsöpört a városon. A keskeny utcákon, szűk sikátorokban egymástól néhány méterre zsúfolódó építmények többsége fából készült, gyakran nádfedél borítással, fonott, karó vagy deszkakerítések húzódtak közöttük, nemritkán a kéményeket is csupán sártapasztás borította, az udvarokon minden büntetés ellenére újból és újból megjelentek a széna és szalmakazlak. A lakosság és a Tanács minden tőle telhetőt elkövetett: az utcákon tilos volt puskával lőni, sötétedés után lámpa nélkül közlekedni, gyertyával istállóba menni, pipázni, és egyáltalán minden olyan éjszakai tevékenység (sütés, főzés, mosás) amely tűzrakással járhatott.
Aki bosszúból tüzet okozott, halállal is büntették. 1677-ben egy tűzgyújtással fenyegetőző személyt is kivégeztettek, míg a 18. század első harmadában ezért a vétségért már csak hóhér általi kemény veretés járt. Egy éjszakai őrségben dohányzó strázsát 24 pálcaütés után tiltottak ki a városból. Volt idő, amikor az esküdtbíráknál előzetesen be kellett jelenteni az ismeretlen szállóvendégeket. A lakosság nemegyszer hisztérikusan reagált: egy 1791-es, többször gyanúsan megismétlődő tűzeset közelében, a környéken beszállásolt, következésképpen itt „ólálkodó” német katonák közül néhányat (a Helytartótanács szerint ok nélkül) vertek nyomorékká. A tűzoltó diákok (machinisták) egyletének megalakulásának dátuma pontosan nem ismert, mivel a tűzoltó diákok régi iratai az 1802-es tűzvész idején megsemmisültek, így korai működésükről igen keveset tudunk. Bizonyos azonban, hogy ez a társaság 1680-ban már tevékenykedett. Debrecen városa, ahol gyakoriak voltak a tűzesetek, becsülte a tűzoltó diákokat, akik gyakran életüket kockáztatva dolgoztak. Nevezetes szerszámukat, vagy a latin igék nehéz alakjáról nevezték el a diákok, vagy egyéb diákviccelődésből nevezték gerundiumnak. A gerundiumhoz hasonló eszközöket használtak a Kollégium éjszakai őrei is, akik egy „dárdának” nevezett bottal voltak felfegyverezve. (Később a diáknyelvben a szegény diákot dárdásnak, esetleg kotró-nak hívták, a dárdások felügyelőjét excitator-nak nevezték.)

Valóságos fegyvert a diákzavargásokat követő 1657-es iskolai törvények, és a városi rendelkezések értelmében sem tarthattak az épületben, annak ellenére, hogy a közbiztonság ezt még igen sokáig indokolta volna. A diákköztársaság többször összeütközésbe került a városi tanáccsal, ahogyan arról az 1648-as diáklázadás is tanúskodik. Akkor 110 diák hagyta el a várost. Tartósan azonban a város sem tudott meglenni diákjai nélkül, s már az év végén kárpótlást adott nekik. A város pénztárából fájdalomdíjat fizetett a megsebesült diákoknak. Így tudtuk meg, hogy mennyit ért egy diák füle a XVII. században. Czeglédi András füle elveszítéséért 250 forintot kapott.

Nem lehetetlen, hogy az említett dárda vagy dorong és annak tűzesetek alkalmával igazolt hasznossága adhatta az indítékot a gerundium ma ismert formájának és funkciójának kifejlődéséhez. Még az 1792. évi törvény és annak 1796-os módosítása is rögzíti, hogy „A Kollégiumon belül vagy kívül bármiféle fegyver tartása egyszerűen tilos.” Ami a közbiztonságot illeti, nem csupán a török vagy a kuruc időkben fordult elő, hogy martalócok nyargalásztak és lövöldöztek az utcákon. 1717-ben például a tatárok büntető hadjárata miatt menekült el a diákság jelentős része.

Az iskolai törvény úgy rendelkezik, hogy a diákok dolmányban, csizmában minél számosabban legyenek ott a tűzesetnél, láma nélkül szállítsák el a vízi fecskendőt, a tűz eloltása után pedig térjenek haza azonnal.

Korán kitűnt, hogy a diák a legjobb tűzoltó, mert veszélyben bátor és önfeláldozó. 1764-ben egy nagy tűzesetnél harmincnégy diák csizmája égett meg. Lábuk égési sebeit maga a híres Hatvani professzor gyógyította. Kegyelte is a város a tűzoltó diákságot. Ellátta felszereléssel, minden cétusszobában volt egy veder, s kezelője a vedres diák. A hátsó udvaron építettek kamrát a felszerelésnek, benne két fecskendőgépet, úgynevezett makhinát helyeztek el. Ezeket minden hónapban kipróbálták. Kezelői, a makhinisták állandó készültségben álltak, a főmakhinista még a templomba járás alól is felmentést kapott. Tűz esetén a jelt a kollégium saroktornyában lévő kisharang és egy kitűzött vörös zászló adta meg. A harci jelszó latimul és magyarul így hangzott: „Incendium, ad arma! – Tűz van, fegyverbe!” A gyorsaság létkérdés volt, tűzoltók között szinte katonai fegyelem uralkodott: a harang félreverése után, az „Incendium! Ad arma!” kiáltásra pillanatok alatt felsorakoztak, és ha nem került elő azonnal a tűzoltó szín kulcsa, szétverték az ajtaját.Ekkor került sor a nagybotra. A két botosnak azért kellett a Machina előtt haladnia, mert a tűz fészkéhez vezető út során elhárítandó akadályok lehettek, (pl. szűk sikátorokban vizeshordót szállító szekér fennakadása az áthatolhatatlan sárban.) A nagybot légvonalban a legrövidebb utat követve pozdorjává zúzott minden akadályt. A gyakori éjszakai kivonulásokra tekintettel (nappal inkább rohanásról beszélhetünk) a Machina előtt haladt a lámpáshordó is, jóllehet a vészharang kondulása után, közvilágítás hiányában, az útvonal közelében minden polgár köteles volt utcai ablakát megvilágítani. A nagybot a rossz nyelvek szerint olykor több kárt tett, mint a tűz.

„Egyszer azonban megharaguvának az érdemes polgárok, kiknek káposztáikat és hagymáikat ily alkalmakkal széttaposták, s kerítéseiket bedönték, s nagy lármát csapva a consistoriumon, elhatározták, hogy ezentúl a diákoknak nem szabad a gerundiumokkal menni a tűzbe. Nemsokára ismét gyulladás lett, a tűz végigharapózott az egész Péterfia utcán, és senki sem tudott rajta segíteni.– Hol a diákság? hol a gerundiumok? – kiálták mindenfelől. Ők pedig szép tisztességesen álltak ott, kezeikben tollal és kalamárissal a tűz előtt, mert a consistoriumban azt mondák a bölcs kurátorok, hogy toll és kalamáris, nem bot ékesíti a tanulót.Másnap azután csak visszavették a határozatot, s újra megkérték a bátor fiatalságot, hogy fogja fel a közjóért a bunkós botot, s inkább essenek áldozatul a presbiter urak fejeskáposztái, mintsem a város égjen porrá.”

1802. június 11. talán leggyászosabb napja Debrecen történetének. Délben tűz ütött ki egy ólban, s a forró szélben végignyargalt a városon. Kétezer ház égett le, elhamvadt az egész belváros. Leégett a gótikus öreg nagytemplom, harangja meghasadt és lezuhant. Hol voltak ekkor a derék tűzoltó fiúk? – kérdezhetjük méltán. A nagy szerencsétlenség éppen az volt, hogy a pünkösdi ünnep hetében ütött ki a tűz, a diákok jó része ekkor már úton volt legációba. Magára maradt a város. Nem volt segítség.

A vizet a város istállójából hordták talyigán a tűzhöz, ahol fürgén dolgoztak a botok, létrák, fejszék, horgok, villák. A bőrvedres diákok láncot alkotva továbbították a vizet a fecskendőbe. A „fővízész” a tűz fészkébe irányította a vízsugarat, s közben az ott serénykedő társait is locsolta. Kisbotosok verték széjjel a parazsat, a nagybottal az égő ház falát döntötte be a nagybotos diák, hogy ne terjedjen tovább a tűz. Nem egy polgár sóhajtott fel a sikeres oltás után: „De boldog is, akinek diák barátja van!”

De ki is volt az a nagybotos és kisbotos diák? „Irigyelt méltóság volt. A nagybotost örökös dicsfény vette körül az egész diákság előtt”– tanúskodnak a források. A Botos – nagybotos, izmos deák, aki a nagy gerundiummal vezette a fiatalokat az égésnél. Kisbotos, a követője , emellett a kollégiumi szolgák felügyelője, iskolai közmunkák (seprés, takarítás, kerti munka) ellenőrzője. Mindkettő ügyességgel párosult, s rendkívüli erőt igényelt. Beszéljen maga a bot. A nagybot súlya nyolc kiló volt, hossza 170 centiméter, a kicsié 7 kiló és 150 centi. Kemény tölgyfából készültek nyolcszögletűre, vaspántokkal körülszegve, ólommal beöntve. Súlyosak voltak, mint a latin igék, ezért hívták őket megerősítve készítették. A tölgyfából készült eszköznek hét része különíthető el, legfontosabbak a vékony végén lévő gomb, a fokozatosan vastagodó nyél, a vaskos végén lévő nyolcszögletű csonkagúlával. A gerundium véséssel, gyalulással is kialakítható, forgatónyomatéka és rugalmassága különösen alkalmassá tették arra, hogy egy-egy makacs, fejszének is ellenálló tetőgerendára zúdítva eltüntesse az akadályokat.

A botok kezelőinek próbán kellett átesniük. Nagybotos az lehetett, aki ezzel a súlyos szerszámmal fél térdre ereszkedve, lassan, vízszintes helyzetben legalább 12 nyolcast írt le a levegőben. Kalimpálás nélkül. Aki a kisebbik bottal ugyanezt megtette, az lett a kisbotos. Különösen a nagybotosnak volt roppant tekintélye. Legáció választásánál tizenkét legénnyel lépett előbbre. A kisdiák legmerészebb álma volt, hogy egyszer nagybotos legyen. A kétszáz évvel ezelőtti vissza emlékezések szerint a tűzoltók „kitermett szép szál legények mindannyian […] oly felsőbb tanuló ifjak, akik erejökre és erkölcseikre nézve kiválóbbak.”Mint látni fogjuk, a gerundium szabályos kezeléséhez hónapok, évek edzésmunkája volt szükséges. A testi erő fejlesztésére már az 1657. évi iskolai törvény is utal. Az erőfejlesztési gyakorlatok a 19. század első felében váltak rendszeressé, az „erőgyakorlati iskola” 1843-tól már tornatanár vezetésévelműködött, aki „mesterségbeli mozgalmakat” tanított. A tűzoltók számára korábban a felvételt megelőző erőpróba, az arra való előkészület, illetve a Machinával és a tűzoltó szerszámokkal előírt rendszeres gyakorlás jelentette a felkészülést.

Már a 18. században havonta kellett gyakorolni a felszerelés kezelését és ellenőrizni a szerkezetek működését. Egy szemtanú leírása szerint: „mintha az égből szakadt volna, éktelen zaj, kocsirobogás verte fel az udvar csöndjét […] negyven ötven diák a Machina elé volt fogva, mint tüzes sárkányok nyargalták körül az udvart. Leszereltek, a vászon csövet beleeresztették a kútba, s kezdődött a puskaropogáshoz hasonló tűzoltási próba.” A sikeres „bevetések” utáni borkóstolást az iskolai törvények meglehetősen korlátozták (a diákoknak egy órával az oltás befejezése után a Kollégiumban kellett lenniük) a rossz nyelvek szerint a tűzoltó mégis „ahány hordó víz fogyott, annyi icce bort ivott”. Az 1860-as években a tűzoltó diákok testületileg lettek tagjai a „Gimnasztikai Intézetnek”, mert úgy vélték: „a társulat és a gimnasztika egymás nélkül fenn nem állhat...” Heti két alkalommal tartottak közös testedzést, a tagok „előtornászok” vezetésével hat csoportban gyakoroltak (pl. külön a vedresek). Aki mulasztott közülük, pénzbírságot fizetett. A diáktűzoltóság 1868-ban ideiglenesen egyesült a Tornaegylettel, de a lépés nem váltotta be a reményeket, 1872-ben ismét elkülönült a két csoport. A testnevelési foglalkozásokat elmulasztók bírságolásánál minden bizonnyal nagyobb
motivációt jelentett, a gimnáziumi tagozat serdülőkorú növendékei számára szinte „férfivá
avatási szertartással” vetekedett, hogy a főiskolai tagozat érett, huszonéves tagjai közé emelkedtek. Az egyesület tagjai közül az erősebbeket egyéni gyakorlásra késztette a legmagasabb tisztségre törekvés, de komoly ösztönző lehetett a kudarcok kerülése is. Az egykor ugyancsak kollégiumi diák Arany János vézna gyerek volt, s emiatt az ő szemében az erős embert a tűzoldó diák testesítette meg. Ezáltal pedig a főhőse, Toldi Miklós által kitartott petrencés rúd is minden bizonnyal gerundium volt. A jegyzőkönyvek megemlékeznek arról, mennyire káros, ha az újonc a tömeg „gyenge! gyenge!” kurjantásai között készülődik gyakorlatára, sikertelen próbálkozás esetén pedig mindenkinek kijárt a „náthás” minősítés.
Az első – pontosabban a legrégibb ránk maradt – nagybot Lugossy József ajándékaként bukkant föl, 1834 -ben, az első kisbot három évvel később. A professzor adományát megörökítő irat minden ködössége dacára is előzményekre utal, régi eszközök rekonstruálását sejteti: „Elődeink dicső lépteit idves jótétekkel nyomozza a rendületlen honos. Hason példánynak adá mustra darabját […] Lugossy József, kitől szerencsés vala kapnia egy tűzvészt akadályozó hősi botot.”

A diáktűzoltóság keretében kétféle erőpróba létezett: a tagfelvételi és a nagybotos próba. A tagfelvétel alkalmával (a leggyakoribb változat szerint) két kézzel fogva, könyökben kinyújtva kellett a botot háromszor egymás után folyamatosan és rezzenéstelenül felemelni, a váll szintjénél rövid időre megállva, majd tovább emelve fej fölé. A nagybot fél kézzel történő felemelése és rezzenéstelen kitartása viszont a lényegesen felülmúlja a cirkuszi erőművészek gyakorlatait, ugyanis a kéz ujjait 106 kilós feszítőerő igyekszik szétnyitni. Ennek a próbának is több variánsa volt, az egyik a bot fél kézzel történő nyújtott felemelése utáni forgatás, de a 19. század vége felé kialakult szokás szerint nagybotos az lehetett, aki fél térdre ereszkedve legalább 12 dőlt nyolcast volt képes forgatni. Ez a gyakorlat is a kéz szorítását végző izomcsoportokat dolgoztatja, a siker az ujjmozgató izmok erején múlik. Az 1960-as évek súlyemelő bajnokai közül azok, akik 100 kg-on felüli kétkaros súlyzók nyomására, szakítására és lökésére voltak képesek voltak, nem tudták a nagy gerundiumot a végénél fogva kitartani.”
Mi lehetett az oka annak, hogy a 19. században viszonylag sokan teljesíthették a tagfelvételi próba követelményeit, sőt a hajdani nagybotosok emlékének adózó közösségben a 20. század első felében is többen képesek voltak a gerundium kezelésére?A válasz egyik lehetséges magyarázata, hogy a diákok többsége gyermekkorától kezdve rendszeresen részt vett a mezőgazdasági munkákban, a termény zsákolásában, a kézi szerszámok, kasza, kapa, csákány, ásó, villa használatában, azaz éppen a szükséges izomcsoportokerősítésében. Az 1878. évi tisztújítás leírásákból ítélve a gerundiumos erőpróba előképét kínálta a mai sportversenyek hangulatának, közösségi élményeinek. Az ifjúság motivációja és az egyesület presztizse szempontjából is sokat mond a választást követő „díszszemle” leírása is: „Az újonnan választott nagybotos kiadta az ad arma jelszót, a tűzoltóság gyorsan összeállott a régi, előírásos rend szerint […] A nagybotos és a fővízész felpattantak a gépre. Egy hurráh, a híres veres makina kirobogott a kapun, megkezdődött az új tisztikar bemutatása a város közönségének. A menet elhaladt a Fűvészkert előtt és Nagytemplomnál balra kanyarodott. Elkerülte a tengerivásárt, amely a mai Bika előtti téren feneketlen sártengerben állott… haladt a gép […] és aki rajta ült annak nem kell a lába alá nézni. Annál inkább nézhette a két ifjú a civákat, akik […] két ágra font pántlikáshajukkal veszedelmesen megnyerő látványt nyújtottak […] A pihent dárdáncia repítette a makinát […] kísérve az ucca közönségének folytonos tetszésnyílvánításaitól.”
A társulat feloszlásának legendás történetét Fehér Gábor, egykori kollégiumi diák írta meg Az utolsó nagybotos című, méltatlanul elfeledett elbeszélésében. A botemelés, -kitartás és -forgatás mint erőgyakorlat azonban még egy ideig tovább élt a kollégiumi ifjúság körében, s az utóbbi időben újra meghonosodott. Néhány éve a nagy- és kisbotosok nemzetközi erőversenyen mérhetik össze erejüket Debrecenben. 2009 végétől a Debreceni Egyetem Gerundium Egyetemtörténeti Közlemények néven folyóiratot indított.
Felhasznált irodalom:
Kertész József: Hazajáró lelkek – Nagyenyedi képek Budapest, 1929
Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák 1885
Pál Antal: A gerundiumos erőpróba története annak ergonómiai, fiziológiai, morfológiai korrelációi, mint a Debreceni Diáktűzoltóság ősi sporthagyományai = A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának Évkönyve az 1982/83-1983/84. iskolai évről, 285.
Gáborjáni Szabó Botond: A gerundium - egy jelkép születésének háttere Gerundium. - 1. (2010) 1. , p. 8-27
Roncsik Jenő: Debrecen város tűzrendészetének vázlatos története, Budapest, 1934, 3-7.
Roncsik Jenő: Adatok Debrecen város tűzrendészetének történetéhez: a XVI-XVIII. században, Debrecen, 1924, 21-23.
Roncsik Jenő: A tűz pusztításai Debrecenben, Debrecen, 1925, 11. és 19.
Költő Gyula: Nemes Erőmívész Társaság, Közlöny, 1938, 21. (??)
Lovász János: Régi diák-tűzoltók Debrecenben, DKK, 1901, 35.
Heti Közlöny: 1865. március 9-i számát idézi É. Kiss Sándor, Képek..., i. m., 190.
Nagy Sándor: A Debreceni Református Kollégium. Hajdúhadház,1933. Függelékében. 362.
 

szerda, 11 március 2015 09:02
Published in Magyar Népélet
Written by
0
Last modified on szerda, 11 március 2015 09:09

Vukics Ferenc: A suhángozás, hajingatás

Vukics Ferenc: A suhángozás, hajingatás

A legtöbb vidéken a fiúgyermekek évszázadokon keresztül maguk készítették- a többnyire a felnőttek  világához kapcsolódóutánzó játékszereiket. Ezek közé tartoznak a játékfegyverek is. Itt a fegyvernemek legkülönbözőbb ötletes változatait találjuk meg. Az itt használt eszközök jelentős része a célzás, dobás, ütés, gurítás stb. eszköze.

 

Bvebben...

Magyar népi gyógyász képzés rövid tematikája

RáébredésMagyar népi gyógyász képzés rövid tematikája

A nyugati civilizáción belül egyre nagyobb tömegek ábrándulnak ki a drága és személytelen "hagyományos" orvosi ellátásból. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint az iparilag fejlett országokban rohamosan a természetes gyógyító eljárások alkalmazása a lakosság körében. Sajnos keresésük gyakran a másik végletbe csap, saját népi gyógyászati hagyományuk helyett kínai, indiai, japán gyógyító eljárásokkal próbálkoznak.

Bvebben...

A terelés, őrzés mozgásgátló eszközök a magyar lótartásban

TerelésA terelés, őrzés mozgásgátló eszközök a magyar lótartásban

Csikósok is használtak a tereléshez botot. Tölgyfából készült, görcsös, göcsörtös, bunkós végű, kerek fejű botjaik azonban véknyabbak, mint a gulyásbot, ugyanis a pásztorok terelés közben hajítani szokták a botot a jószághoz, s a érzékenyebb az ütésre, mint a szarvasmarha

 

 

Bvebben...

A borsikanyelű verecselt kenderostor

KenderA borsikanyelű verecselt kenderostor

A borsikafenyő vastagabb ágaiból készült a 4, 8, 16 illetve 32 ágú ’verecselt’ kenderostor nyele. Egy 40-50 cm-es, lehetőleg bogmentes részt, melynek átmérője legalább 3-4 cm, meghántottak. Az egyik végén 5 cm-nyi részen rajta hagyták a kérgét.

 

Bvebben...

A Pünkösd

PünkösdA Pünkösd

A magyar pünkösdi szokásokban a keresztény szokások keveredtek az ősi szokásokkal, a már meglévő régi hagyományokra épültek a nyugati keresztény elemek, és olvadtak össze egy ünneppé.Pünkösd szombatja is félig ünnep volt. 

 

 

Bvebben...

Ínségeledelek a népi műveltségben

ÍnségeledelekÍnségeledelek a népi műveltségben

Erdélyben 1816-ban főkormányszéki rendeletben foglalkoztak azzal, hogy a szegénység a tölgy-, cser- és bükkmakkot miképpen használja fel eledelül, s az idevonatkozó rendelkezéseket a szószékről is tudtára adták a lakosságnak (. Tarisznyás M. 1978: 25–26). 1781-ben írja a pozsonyi Magyar Hírmondó, hogy a Tisza mentén a parasztok, csikósok és gulyások hetekig a tátorján (Crambe tataria) gyökértörzsével táplálkoztak (lásd Hanusz I. 1905: 43–44). A botanikus Kitaibel Pál az Alföld különböző vidékén még temérdek tátorjánbokrot látott a 18. század utolsó éveiben. A virágzó növény a pusztákon úgy fehérlett, mint a juhnyáj.

Bvebben...

Békeffy Tiborc: ELEVEN ÖRÖKSÉG - MAGYAR VIZSLA

VizslaBékeffy Tiborc: ELEVEN ÖRÖKSÉG - MAGYAR VIZSLA
A kutya, mint tudjuk, a teremtés csodája. A vizsla, a magyar vizsla pedig nem is kutya. Ő VIZSLA! A szépség, nemesség, intelligencia és a túlcsorduló szeretet analógiája is lehetne ez a szó. Kár lenne tagadni, nem vagyok a kérdésben éppen elfogulatlannak mondható, végül is mindenkinek a saját csemetéje a legkedvesebb, de mentségemre szolgáljon, honi fajtáink mind közel állnak a szívemhez. Ígérem, szigorúan tartani fogom magamat a történelmileg hiteles adatokhoz, a szándékom szerint a lehető legteljesebb képet tárom a szíves olvasó elé.

Bvebben...

A kerttel rendelkező barantásoknak: A metszés

MetszésA kerttel rendelkező barantásoknak: A metszés
Az egész évben végzett kemény fizikai terheléshez elengedhetetlen a megfelelő vitaminforrás. Miután a piacokon és boltokban a legtöbbször csak silány beltartalmú- alapvetően az egészségre veszélyes és ellenőrizhetetlen minőségű- gyümölcsökhöz juthatunk , ezért célszerű komolyan átgondolni egy 10 -15 fából és ugyanannyi bokorból álló gyümölcskert kialakítását.

 

Bvebben...

Muzsikatanítás ostorral

Bohos ostorMuzsikatanítás ostorral-részlet Béres András: Arra van egy kőhíd rakva... c.könyvéböl

Czinege János hortobágyi csikósszámadó nótás, táncos hirében állott. Ezért figyelt fel Paulini Béla is, aki a Gyöngyösbokréta mozgalom országos szervezője volt. Nehéz volt rávenni Czinegét egy budapesti szereplésre, mert a kérő szóra kurtán felelt: -Nem vagyok én komédiás, hogy mutogassanak! Végül mégis rálett.Tetszett is neki a szép pesti szálloda meg a nagyváros, úgy látszott, jól érzi magát.

 

Bvebben...