A+ R A-

Bőrmívesség története

bőrTóthné Szemők Krisztina - Bőrmívesség története

A magyar cserzés egész Európában híres volt olyannyira, hogy a párizsi szíjgyártók 1576-ban megjelent szabályzata szerint, a kocsik és szekerek szíjazataihoz csak ilyen módon kikészített bőrt szabadott felhasználni.

 

Tóthné Szemők Krisztina
játszóház vezető, bőrmíves

Amióta az ember elvesztette bundáját hordja másokét. Már az ősember is magára vette elejtett vadjai bőrét, de mivel neki se volt kellemes rothadó "ruhában" járni szép lassan megtanulta a bőrt tartósítani, kikészíteni. Addig, addig míg a végén a bőr kikészítése egy külön mesterséggé, a tímársággá nőtte ki magát. Viszont a bőr felhasználására számos mesterség jött létre attól függően, hogy ruházkodásra, tárolásra, szerszámok készítésére, hangszerekre vagy épp harcászati célokra használták. A nyersbőrt, a pőrét, hogy ne rothadjon, enyvesedjen, keményedjen, füstölték, zsírral, agyvelővel kenegették, vagy egyes fák, cserjék leveléből, kérgéből nyert csersavval, vagy timsóval konzerválták.

 

Legrégebbi konzerválási mód a zsírcserzés , a szémis. A szémis tímárok, vagy irhások a nyersbőr felső, úgynevezett barkaoldaláról a szőrt kaparókéssel távolították el, hogy a cserzőolaj, zsír könnyebben behatolhasson. A halzsír, lenolaj és repceolaj telítetlen zsírsavtartalmúak és könnyen oxidálhatók. A szükséges zsiradékot vagy egyszerre kenték a bőrre, vagy apró részletekben vitték fel, majd beványolták, préselték, hogy a vizet kiszorítsák. A zsírcserzett bőr puha, gyűrhető és mosható ezért mosóbőrnek is nevezték.

 

Növényi cserzéssel dolgoztak a vöröstímárok. A tölgy, a fenyő, a gesztenye, az égerfa stb. kérgét, felaprított törzsét, levelét, gyökerét, kinövéseit a bennük lévő összehúzó hatású csersav tartósító hatása miatt használták. A bőrt és a cserzőanyagot együtt helyezték hatalmas kád vízbe, hogy ott a csersav lassan kioldódjék, s a bőr fokozatosan megkösse azt. Ez nagyon lassú, néha 2-3 évig is elhúzódó folyamat volt. Ezzel az eljárással talpbőröket, szíjbőröket, övbélés- és díszműbőrt állítottak elő.

 

A timsós cserzőket fehér vagy csávás tímároknak is nevezték. A közönséges timsós cserzést leginkább a szíj-, öv-, szerszámbőr kikészítésére használták. Nagy gondot kellett fordítani a szőrtelenítésnél használt mész eltávolítására, különben a bőr kemény és törékeny maradt. A timsóhoz vagy agyagföldhöz konyhasót is adagoltak. Minél több volt a konyhasó, annál lassúbb volt a cserzés, de annál lágyabb lett a bőr. Ezután a bőröket lúgos kémhatású szerekkel semlegesítették és langyos helyen szárították. Újbóli nedvesítés után puhították és zsírozták. Ilyen eljárást használtak a szőrmés bőrök kikészítésénél is.

 

A magyar cserzés lényege, hogy a szőrtelenítést nem meszezéssel, hanem egy kasza szerű késsel végezték, aztán timsó és konyhasó keverékében áztatták és többszőr megtaposták a bőrt. Szárítás után izzó parázs fölött, olvasztott faggyúval zsírozták a bőrt, hogy az így kitágított pólusok minél jobban magukba igyák a zsiradékot. Főleg a marha-, illetve ökörbőröket, azaz a nehéz bőröket dolgozták ki így és főleg a szíjgyártók használták lószerszámok, kantárok, függesztőszíjak készítésére, mert hajlékonyságuk és szakítószilárdságuk miatt 5-6 évig is használhatók voltak. A magyar cserzés egész Európában híres volt olyannyira, hogy a párizsi szíjgyártók 1576-ban megjelent szabályzata szerint, a kocsik és szekerek szíjazataihoz csak ilyen módon kikészített bőrt szabadott felhasználni. Aki e törvényt megszegte, annak bőrei megégettettek. A glasszécserzés a timsós és a zsírcserzés kombinációja, de tettek még hozzá tojássárgáját és búzalisztet. Ebből a bőrből főleg kesztyűk készültek.

 

Nagy veszteség, hogy a honfoglalás kori bőrtárgyak jelentős része elpusztult és csak a rendkívül szép fémkiegészítőikről következtethetünk arra, hogy a bőrművesség már ebben a korban igen fejlett lehetett. A használati tárgyakról a lovas pásztorok eszközei alapján alkothatunk képet. Ezek az emberek néha hetekre való holmijukat (eszközöket, élelmet) csatok, karikák segítségével az övükre vagy nyergükre kötötték. Idővel ezeknek az eszközöknek a száma és formája önálló jelentést kapott, rangjelzővé vált. A művészet jellegzetes mozgásának lehetünk tanúi, amikor a funkciójukat vesztett gyakorlati elemek jellé alakulnak. Ez az átalakulás azonban fordítva is végbemehet úgy, hogy az eredetileg kultikus jel díszítéssé változik.

 

Az öv ősi viselet. Valamennyi nomád nép használta, de nem az öltözék kiegészítő díszeként. Az avaroknál például a szabad ember jelképe volt, s letépése egyet jelentett a szabadság elvesztésével. Később az öv elvesztette kultikus jelentőségét. A legegyszerűbb öv a pásztoröv, amely 1-4 ujjnyi széles derékszíj, és a gombok nélküli ruházat összefogását szolgálta. Helyettesítette a táskát és a zsebeket, hiszen a pásztorok apróbb használati tárgyaikat (dohányzacskót, pénztárcát, késtokot stb.), az úgynevezett készséget az övükre függesztve hordták. A derék melegítésére szolgáló öv, a kb. kéttenyérnyi széles tüsző. Többnyire a ruha alatt viselték, csak a gazdagon díszített változatai kerültek a ruha fölé. Gyakran zsebekkel is ellátták, összekapcsolását pedig csatokkal, gombokkal oldották meg.

 

A népi bőrművesség körében talán a pásztorok munkái a legérdekesebbek. Kin a pusztán önellátóak voltak azt használták amit tudtak és mindent ami volt. Így az állatok minden porcikáját hasznosították. A húsából, belsőségeiből, zsírja egy részéből élelem lett, de a zsír konzervált, puhított is, a bőrből, hólyagokból, begyekből, belekből, szarvakból, patákból ruhák, kiegészítők és különböző használati tárgyak lettek. A bőr értékessége végett az elhullott állatot is feldolgozták. A legegyszerűbb bőrkikészítési mód az volt mikor a nyers bőrt trágyába tették addig míg a szőrt könnyen el lehetett távolítani róla. Ezután kaszakéssel levakarták róla a zsíros szőrt és a húsfoszlányokat, majd több napig szárították. A pásztor ruházatának jelentős része bőrből készült, szépsége pedig a viselője keze munkáját dicsérte. A bőrruha részei a következők voltak: háti- és mejjbőr, bőrlajbi, suba, ködmön, nadrág (a pásztorok kevésbé hordták mert alja vizesedve bekeményedett, nehezen száradt), lábbür és sapka. Ezeken a ruhákon kétféle kapcsolódási vonal volt, az egyik a szabásvonal, a másik a kipótlás vonala. A hátibőr, vagy kacagány egy szőrével befelé fordított, szárazon kitört juhbőr. A hátra vetve viselték úgy, hogy az állat mellső lábszárbőrét a nyakon, a hátsót a derékon kötötték meg. A mejjes ennek a párja volt. Ebből fejlődött ki a vállon vagy oldalt gombolódó melles, amelyet férfiak és nők egyaránt viseltek. A legjellegzetesebb és legrangosabb viselet a suba volt. A suba szinte bútordarab, szék, ágy, párna, dívány, télen kályha, nyáron jégverem. Egy szépen kivarrott suba pedig az ünnepeken még díszruha is. Egy-egy suba 6-12 állat bőréből került ki, tehát nagyon drága volt. Készítésének első lépése, a színre, vastagságra, szőrre egyenlő bőrök kiválogatása. Ezután a szükséges kiegészítéseket végezték, azaz pöszölték. Majd az állítás következett, vagyis a két oldalbőrt összevarrták az elejével és a hátával. Ezután a nyakvétel, a kerítés, az irházás, a gombok és a subagallér felvarrása következett. A suba felső részét, a subatányért általában egy egész bárány bőre díszítette. A szeletekre osztott alsó részt csipkézett, bőrpillangókban végződő sávok, az úgynevezett vócok kötötték össze. Díszítését kékítőbe mártott pulykatollal rajzolták elő, majd kihímezték. A szűcsmesterséget egész mesterségnek nevezték, mert művelője tímár, szabó, sőt díszítő művész is volt egy személyben. Legrégibb felsőruháink közül való a ködmön is. Férfiak nők egyaránt viselték ezt az ujjas, csípőig vagy bokáig érő ruhadarabot. A subához hasonló, lepelszerű, ujjatlan felsőruha a kisbunda. Hossza kb. 70 cm, aljának kerülete pedig elérhette a 2,5-3 m-t is.

 

A különböző lábbelik a viselet változatos formájú tartozékai voltak. Változatosságukat azonban nem a divat, hanem a felhasználási mód, az időjárás és a munkák jellege határozta meg. A legegyszerűbb, általánosan viselt lábbeli a bocskor volt. Az ősi típus fennmaradását egyszerű készítési módja, könnyű kellemes viselete magyarázza. A bőrt sok esetben kikészítetlenül, a széleknél körbelyukasztották, bőrszíjat fűztek bele, összehúzták, és a lábszárhoz kötötték. A saru, a köztudattal ellentétben nem könnyű nyári viselet, hanem a csizmához hasonlatos lábbeli volt. A combközépig érő, ma is divatos csizma őse a szekernye, vagy francia cipő. Kedvelt otthoni viseletünk a papucs nevével együtt török eredetű, éppúgy mint a csizma. Kezdetben csak a hadakozó, lóháton járó nemesek és huszárok viselték. Később széles körben elterjedt ugyan, de mivel meglehetősen drága volt, nagyon kímélték. Megesett, hogy ünnepnapon a vállukon vitték a csizmát a templomig és csak ott vették fel. A csizma is akár a bocskor eredetileg forgatós volt, azaz mindkét darabja egyforma.

 

Az öltözködés mellett eszközök egész sora készült bőrből. A legjellemzőbb a tartó- és táróeszközök közül a tarisznya, a tömlő, vagy más néven az iszák, amelyben eleséget vagy folyadékot tároltak. A régi tarisznya akkora volt, hogy elfért benne egy fél birka, egy kenyér na meg egy csutora bor. Később kisebb tarisznyákat, pásztor- és vadásztáskákat is készítettek. Ezekben elsősorban apróbb tárgyakat, mint például tükröst, bicskát, gyufát, fésűt tartottak. A díszesebbeket a nyereg és a lószerszám mellett a szíjgyártók készítették. A táskák fedelét sokszor faragott minta bepréselésével díszítették és sallangokkal, karikákkal, csatokkal, szegecskkel látták el.

 

Nagy gonddal készítették a dohányzacskót is, mivel ez a tárgy viselőjének ékessége is volt. Többnyire juh vagy birka herezacskójából készült, de csinálták esetleg macska-, madárbőrből vagy disznóhólyagból. Részei: maga a zacskó melyben a dohányt tartották, a nyakrész melyet két-három csavarás után megkötöttek, és a gazdagon díszített tányér a széléről lecsüngő sallangokkal. A sallangok bőrpántlikák, melyek szálaiba kötötték bele a kovát, a pipaszurkálót és a taplónak való kis zacskót.

 

Az ostor a szíjfonatok legtökéletesebbje, igazi pásztor remeklés. Csikósnak, gulyásnak címeréül szolgált, így szépségére külön gondot fordítottak. Az ostor terelő és hajtó szerszám volt. Két fő részből állt, a nyélből amelyet fafaragással, fém- és csontberakással, sallangokkal, bőrpillangókkal díszítettek, és magából az ostorfonatból. A hosszú nyelű ostort többnyire a szekerező béresek vagy kocsisok használták. A rövid nyelű ostort nevezték karikásnak, de mondták korbácsnak vagy kancsikának is. Nevét a rajta levő vas- és rézkarikákról kapta. Kötél köré fonták 6-8-12-24-32  ágból, a fonat lószőrcsapóban végződött.

 

A tárgy szerves részeként, attól elválaszthatatlan egységben formálódott a díszítés. Meghatározó, hogy a mindennapi tevékenység és a művészet nem különült el élesen. Erre utal a díszítés jelentésének sokrétűsége is, a tárgy ékesítése mellett gyakran töltött be gyakorlati szerepet, sőt árulkodott tulajdonosa társadalmi hovatartozásáról. A népi bőrmunkák legelterjedtebb díszítése a rátét. Ezt színes vékony bőrből vágták ki és a mintától elütő fonallal rögzítették. Díszítés lehetett a varrás, az összevarrás is. Az összevarrás gyakran vékonyra hasított bőrszalagokkal, hasival készült. Bőrszalagot használtak az önálló bőrdíszítéshez, a szironyozáshoz vagy cirmozáshoz is. Ez a hímzéshez hasonlító díszítés úgy készült, hogy a kilyukasztott alapbőrbe színes hasit fűztek. A bőrszíjak összefonását önálló díszítőmotívumként is alkalmazták. A sallang és a bőrpillangó elsősorban a lószerszámok jellegzetes díszítése volt, de szívesen alkalmazták más tárgyak ékesítésre is. A pillangók virágsziromra vagy pillangószárnyra emlékeztető színes bőrdarabkák. A sallangok plasztikus díszítő elemek. Bár már-már úgy tűnne, hogy ezek a tárgyak kisé túldíszítettek, mégis nélkülözhetetlen alkatrészek voltak, erősítették, védték a kopás ellen és biztosították a kellő súlyt, esést.

 

Ezt a szakmát megismerve, elsajátítva nem lehet más a célunk mint a régi hagyományokból táplálkozva, a régi motívumokat felhasználva ma is jól használható, funkcionális tárgyakat készíteni, így terjesztve népünk értékeit.