A+ R A-

Ínségeledelek a népi műveltségben

ÍnségeledelekÍnségeledelek a népi műveltségben

Erdélyben 1816-ban főkormányszéki rendeletben foglalkoztak azzal, hogy a szegénység a tölgy-, cser- és bükkmakkot miképpen használja fel eledelül, s az idevonatkozó rendelkezéseket a szószékről is tudtára adták a lakosságnak (. Tarisznyás M. 1978: 25–26). 1781-ben írja a pozsonyi Magyar Hírmondó, hogy a Tisza mentén a parasztok, csikósok és gulyások hetekig a tátorján (Crambe tataria) gyökértörzsével táplálkoztak (lásd Hanusz I. 1905: 43–44). A botanikus Kitaibel Pál az Alföld különböző vidékén még temérdek tátorjánbokrot látott a 18. század utolsó éveiben. A virágzó növény a pusztákon úgy fehérlett, mint a juhnyáj.

 

Vad növényeket fogyasztottak ínséges esztendők idején. A tatárjárás után (1241) az elszegényedett nép tölgyfakéregből őrölte a lisztet, s a legkülönbözőbb vadnövényeket ette. 1718-ban Csík székbe Udvarhelyből hoztak cseremakkot, galagonyát, s a nép a megőrölt mogyorórügyet is fogyasztotta. 1719-ben a szegénység Csíkban, Gyergyóban aratásig fát, szalmát, rügyet, makkot rágott, ették a vadrózsa termését, a labodamagot, az ecetnek megtört vadalma törkölyét, a nádgyökeret. Háromszéken –  ugyanekkortörökbúza „torsájával, berkenyefának gyümölcsibűl sült máléval ... kételenittetnek magokat tartani”. Az 1717–1718. évi háromszéki aszály ínségeledeleit a helyi krónikás így énekelte meg (Kós K. 1968: 12):

Amely része pedig népünknek marada,

Záldog héjjal, rüggyel s gyökérrel él vala,

Vagy galagonyából gyúrt pogácsa vala,

A laboda kenyér igen becsüs vala.

Gáti István az 1785–1787. évi máramarosi éhség szörnyűségeit szintén versbe foglalta:

A’ mivel Máramarosba, élnek már az Emberek,

A’ma, Korpa, Tsalán, Kotsány, Rügy, Fűrészpor Kenyerek.

Eposzi méretű költeményében elmondja, hogy a lakosságot a tatárka (Fagopyrum tataricum) termesztése mentette meg az éhhaláltól.

Az 1930-as években a Fejér megyei Nagyhalom puszta feltöretlen ősgyepén az árvalányhaj társaságában néhány még meghúzódott, de már nevet sem adott a növénynek a puszták népe. A bagotai legelőn az 1960-as évek elején két még tengődött. A székelyek a 19. század végén is tisztelettel emlegették ezt a növényt, mert az ínséges esztendőkben sok embert mentett meg az éhhaláltól. Napjainkban a növény ott is kipusztulóban van, s csak a Mezőség néhány magyar és román falujában fogyasztják. A románok a magját, gyökértörzsét, virágját összetörve a tüdőbajosnak adják (a tátorjánról: Ligeti L. 1980).

A 19. század elején a szűk gabonatermés miatt az Alföldön a gyékény (Typha latifolia) gyökértörzsét nyersen, sütve ették, és lisztjéből lepénykenyeret sütöttek. 1863-ban a Nagykunságban a tölgyfa megőrölt kérgét ették, amelyet Erdélyből hoztak (az Alföld ínséges esztendeiről lásd: Érkövy A. 1863; Györffy L. 1978; Szabó L. 1991). Fontos táplálék volt ínség idején a tarack (Agropiron repens) gyökerének lisztje. Ínséges esztendőkben a Szilágyságban a megőrölt tölgymakkot kukoricaliszttel összekeverve lepénykenyér sütéséhez használták. A tölgymakk lisztjének keserű ízét forró vízzel kilúgozták. A Tudományos Gyűjtemény 1817-ben hosszan ismertette azokat a növényeket, amelyekből „gabona-szükségben” kenyér vagy egyéb tápláló étel készíthető. Nemcsak a kölest, a pohánkát, a kukoricát említi a szerző, hanem a vad kásafüvet, a tarackbúzát, a szulák és porcsin magját, a kolonczos bajnócát, az erdei súlyfüvet, a mannafüvet. A szerző szerint még a kosborfélék leforrázott gumói is fogyaszthatók (Forgó Gy. 1817).

A különböző vadnövények mint ínségeledelek Európa-szerte ismeretesek voltak. A lengyeleknél ették az összezúzott mohát, a tarack gyökerét, egy páfrányfélét. A moldvai románok az 1795. évi éhínség idején szilfakérget fogyasztottak. A gabona-szűkében lévő trencséni szlovákok aratás előtt zabliszttel és tejjel összefőzött csalán- és vadmustárlevelet ettek. Az első világháborúban a katonai hatóságok, gazdasági intézmények adtak ki olyan röpiratokat, tájékoztatókat, amelyekben vadnövényeket ajánlanak táplálkozásra. Az ínségeledelek egy része a prehisztorikus idők táplálkozásának maradványa.

Az Alföld pásztorai még 60–80 esztendővel ezelőtt is sokféle liszttartalmú gumót, gyökeret fogyasztottak, amelyek náluk a kenyeret helyettesítették (. Györffy I. 1984: 24–25; Szűcs S. 1977: 76, 88; Kovács L. 1935: 103; Bencsik J. 1973b: 116; Szilágyi M. 1997b: 82–86). Ilyen gumók, gyökerek voltak a bengyele-félék (Typha lati-folia, Typha angustifolia, Butomus umbellatus, Bunium bulbocastanum, Alisma plan-tago, Bolboschoenus maritimus, Sagittaria sagittifolia, Phragmites vulgaris). Ezek a népnyelvben ázsdó, bakacs, böndő, bösövény, cötke, csella, elecske, juhászmogyoró, tukorca, zsiók, zsiku stb. néven ismeretesek. Etimológiájukat sajnos nem ismerjük.

A palóc és székely pásztorok napjainkban is sok erdei gyümölcsöt, bogyót fogyasztanak. A Hargitában a székely juhászok ősszel olyan helyek felé terelik nyájukat, ahol érik az áfonya (Vaccinium myrtillus, Vaccinium vitis idaea). Az ehető vadnövények így befolyásolják a pásztorok vándorútját. A hazai néprajzi megfigyelések is igazolják, hogy a pásztorkodással együtt jár különböző növények gyűjtése. A pásztorok a hús, a tejtermékek fogyasztását vad növények fogyasztásával egészítik ki. De gyűjtenek különböző növényeket állatgyógyításhoz és tejoltáshoz is. Ezt tapasztaljuk Európában a román, a hucul pásztoroknál (az utóbbi ukrán etnikai csoport az Északkeleti Kárpátokban), Ázsiában a kalmük, a burját–mongol, karagasz, szamojéd stb. pásztorkodó törzseknél is. A lappok vándorútját egy sóskaféle (Rumex) befolyásolja. A rénszarvastenyésztő lappok Finnországban a 18. század közepén nyáron a tengerpartnak azt a részét keresték fel, ahol bőven termett ez a sóska. Valószínű, hogy egyes ehető növényeket a pásztorok is terjesztettek. A Crociris iridiflorusról (Crocus banaticus) írják, hogy gyökere ehető, s a balkáni sáfránnyal (Crocus balcanicus) együtt Erdély déli és délnyugati részén csak ott fordul elő, ahol a balkáni vándorpásztorok megjelentek. A szlavóniai sertéskondákat terelők révén juthatott el a növény a Bakonyba, s a román pásztorok hozhatták a szatmár–beregi síkságra.

Vas, Sopron, Zala, Baranya megyékben, a Börzsöny hegységben, Szatmárban, Biharban a parasztok tulajdonában – minden gondozás nélkül – jelentékeny szelídgesztenye (Castanea sativa) erdők vagy facsoportok voltak. A szelídgesztenye eredetileg a tölggyel és gyertyánnal keverve fordult elő, de az ember a két utóbbi fát kiirtotta, a gesztenyét meghagyta, és szükség esetén pótolta is (vö. Hanusz I. 1903: 258–268; Balogh A. 1968: 13–14). Ezek termését ősszel rendszeresen összegyűjtik, és sütve vagy főzve fogyasztják. Zalában a felfűzött gesztenyét verembe rakják s pünkösd délutánján az utcán az idősek és gyermekek szertartásos komolysággal fogyasztják el. Nagybányán – ahol korábban és későbben érő fajtáiról tudunk – zöld burkával hordóba taposva júniusig eltartották. Vas megyében a gesztenyelisztből kását készítenek. A magántulajdonban lévő gesztenyefák termését mindenszentek napja (novem-ber 1.) után bárki szabadon gyűjtheti.

A gesztenye összegyűjtéséhez több mediterrán típusú eszközt használnak. Ilyen a fakalapács, amellyel a gesztenyét a tüskés kupacsból (babucs, fondor, köcsü) kiszabadítják. A kupacsban lévő makktermést facsipesszel szedik össze. A gereblyével és a szénvonó forma kocsorbával halomba húzzák a gesztenyét. Előfordul, hogy a makkot csizmás lábbal, facipővel (klumpa) tapossák ki a zöld, tüskés kupacsból.

A szelídgesztenye fogyasztása a Kárpát-medencében a neolitikumtól kezdve ismert. A gesztenyével a 19. században még jelentős népi kereskedelem folyt; például a vasi gesztenyét Stájerországba vitték eladni, a nagybányaival Déváig, Tokajig kereskedtek, hátikosárban; szekéren Máramaros havasi falvaiba, Bukovinába hordták el. A gesztenyesütők a legutóbbi időkig a budapesti utcák, a vidéki városok jellegzetes alakjai voltak. Baranyában átlyuggatott serpenyő a használatos sütőedény (a gesztenyések néprajzi vizsgálata: Dömötör S. 1961).

A Tisza, a Bodrog és más folyók mentén napjainkig előfordul a sulyom (Trapa natans) fogyasztása. Az Alföldön gyakori a Sulymos tó földrajzi név, amely a növény korábbi előfordulására utal. A sulyom (bika, istennyila, gyoszom, suly, susa) tüskés termését úgy gyűjtik, hogy egy hosszú rúdra bundadarabot kötnek, s a vízben húzogatják. Így a sulyom tüskés termése a gyapjúszálak közé ragad. A főtt sulymot az alföldi városok piacain a két világháború között még árulták. A Tisza mellékéről Egerbe, Miskolcra vitték. Az Ormánságban a drávai sulymot az asszonyok egész héten át szedték, és szombaton fejükre helyezett kosarakban 15–20 kilométer távolságra {20.}vitték eladni. Az Alföldön a sulyom lisztjéből pogácsát is sütöttek. A háztartásokban való egykori jelentőségét bizonyítja, hogy a sárospataki uradalomhoz tartozó halászoknak 1648-ban sulymot is kellett beszolgáltatni. A 19. században a pusztai csárdák polyvás sárfalát a sár közé rakott sulyommal fogatták össze, szilárdították meg. A Trapa natans Európában már a neolitikumtól, a bronzkortól ismert táplálék. Ma is sokat gyűjtenek a Duna, a Volga deltájának halászai. Az utóbbi helyen kalmük dió néven ismerik.

A földimogyoró (a Kanyapta vidékén dszuga, a Székelyföldön csúnyagyökér – Lathyrus tuberosus) lisztes gumója a gyermekek és felnőttek kedvenc csemegéje. Gyakran disznóval túratják ki a gumókat, vagy a varjú vezeti rá az embert a gumók előfordulására. Tavaszi szántás alkalmával az eke sok gumót vet ki a felszínre. Ezeket a varjak észreveszik, a barázdából kivájják. A madarakat azután elhessegetik a szántásról és a gumókat összeszedik.

A gyerekek még ma is csemegézik az édesgyökeret (Glycyrrhiza glabra). A különböző vadhagymák sorából említést érdemel az Allium obliquum, amely ma már csak {21.}a Tordai hasadék alig elérhető sziklafalain és Turkesztánban található. Wolf Gábor tordai gyógyszerész és botanikus fedezte fel 1858-ban olyan módon, hogy látta, amint a pásztorok egy pántlikalevelű hagymát esznek. A hasadék környéki idős magyar és román gazdák (Mészkő, Szind) még emlékeznek a hagyma gyűjtésére és fogyasztására.

A baraboly (Chaerophyllum bulbosum) gumóját nyersen vagy salátaként fogyasztják. A népi tapasztalat szerint addig élvezhető, míg tavasszal az első mennydörgést meg nem hallják. A baraboly (a népnyelvben ismerik még bobályka, bóbiska, bubojicska, mihálka, mihóka, Mihályka monya, trom-bujka, turbolya és más neveken) fogyasztásáról a 16–17. századi szakácskönyveink többször szólnak. 1588-ban egy kolozsvári számadáskönyv említi az ebédre elfogyasztott kenyeret és barabolyt. A 18. század végén egy debreceni diákvers piaci árusításáról emlékezik meg:

A piaci kofa készíti a bicskát,

     Hogy ásson az erdőn majd sok bubojicskát,

Vagy jányának mondja: Leányom eredj el

     Az erdőre, rakd meg magad galambbeggyel:

Megveszik az urak, mert jó salátának,

     Tavaly is csak ezért sok jó pénzt adának.

 

 

A baraboly Jókai Mór fantáziáját is megragadta. Bálványosvár című regényében Imola zsákszámra szedi a barabolyt, más ehető vadnövényekkel együtt (Jókai M. 1964b: 132). A baraboly és más gumók, valamint a poszméhek földi odújának kiásásához ásóbotokat használnak, amelyek analógiái Kelet-Európában (fehéroroszok, baskírok) is előfordulnak.

A csalánfélék (Urtica), a sóskafélék (Rumex), a pitypang (Taraxacum officinale), a galambbegy (Valerianella locusta), a boglárka vagy szentgyörgysaláta (Ranunculus ficaria), a martilapu vagy nyúlsaláta (Tussilago farfara), a madársóska (Oxalis acetosella) és más növények levelét levesnek, főzeléknek, salátának készítik el. Fogyasztásuk napjainkban főleg Erdélyben szokásos, ahol a növényeket piacon is árulják. Gömörben húsvéti reggeli a zsírban megpuhított tojásos csalánlevél. Csalánlevél közé húst is takarnak, hogy friss maradjon. Feltűnő, hogy a libatop (Chenopodium album) levelét csak Erdélyben fogyasztják. Elterjedt viszont a libatop fogyasztása az ukránoknál és nagyoroszoknál. A növény rendszeres fogyasztása azonban farkasvakságot idéz elő. A bronz- és vaskorban, Dániából, Svájcból, Olaszországból származó leletek szerint, a magját is fogyasztották. Valószínű, hogy termesztették is.

A hortobágyi szikesek pásztorai a szélhajtitövis (Xantium spinosum) gyenge hajtását salátának szedték A vadsáfrány (Crocus variegatus) virágját a Sárréten a 19. században még gyűjtötték, s Debrecenben adták el. Erdélybe a moldvai török sáfrány került el, amelyet már 1599-ben említenek. A moldvai magyarok még az 1940-es években is vándor lipován kereskedőktől vásárolták a termesztett és a vad sáfrányt. Már a honfoglalás előtt megismerkedett a magyarság a török eredetű szóval jelölt bojtorján (Heracleum sphondylium) fogyasztásával. A növény leveleiből korábban savanyú levest és üdítő italt készítettek, amiről Lippay János 1664-ben megjelent kertészeti munkája is ír (Lippay J. 1664). A réti lóhere (Trifolium pratense) piros virággömbjét, az istenke cipókáját a palóc gyermekek szedegetik. A vadkomló (Humulus lupulus) fiatal hajtásából, a komlójövésekből Erdélyben levest, főzeléket készítenek. A komló hegy salátát említi már a 16. századi erdélyi fejedelmi szakácskönyv is. Szól a komlójövések fogyasztásáról a jeles marosszéki főorvos, K. Mátyus István is, megemlítve még a galambbegy, az oroszlányfog vagy békavirág fű, az arannyal versengő, a turbolya, a csalánjövések, az uti lapu káposzta, a bakszakáll, a bösövény, a disznómogyoró vagy disznókenyér, a tátorján gyökér fogyasztását is. K. Mátyus István tapasztalatait, ismereteit kétségkívül a nép köréből merítette. A vadon és kertekben is termő veres paré, veres ester (Chenopodium vagy Atriplex fajták) erdélyi fogyasztását már 1829-ben leírták. Szalonnával főzve, lepénybe téve került az asztalra.

A Tisza mentén még él az emléke a harmatkása (Glyceria fluitans és G. maxima) gyűjtésének, amellyel a 19. században a lengyelek, oroszok kereskedést is folytattak. Dániába – ahol egyébként szintén termett – a 17. század közepén Danzigból szállították. A lengyel jobbágyok harmatkását is szolgáltattak be a földesúrnak. A harmatkásáról 1775-ben Bruz Ladislaus, a későbbi hunyadi főorvos doktori értekezést is írt (Amabrosiopolitano-Transylvano-Hungari dissertatio inauguralis de Gramine Mannae sive Festuca Fluitante. Vienna 1775), amelyben meglepő ismerettel tájékoztat a növény magyar és európai fogyasztásáról. A harmatkását kora reggel gyűjtötték, megszárították, héját mozsárban lehántották s kásának főzték. A Felső-Tisza mentén az 1900-as évek táján szükségből még fogyasztották. Később elvétve már csak a disznó, a kacsa számára gyűjtötték. A beregi Tiszaháton a kárpátukrán tutajosok alkalmi eledele volt. A harmatkása nem tévesztendő össze a békalencse, fúlencse, kácsaparéj (Lemma minor) termésével, amelyet kacsaeledelnek a Tisza mentén ma is gyűjtenek .

A bükkmakkból (Fagus silvatica) a székelyek olajat sajtolnak. Különösen ízletesnek tartják a bükkmakk olajában megsütött mogyorós pelét (Glis glis). A székelyek olajsajtolója két felfüggesztett kalapáccsal működik. Ilyen – tökmag- és viaszprésnek is használt – sajtolójuk van a románoknak, szlovákoknak, kárpátukránoknak, lengyeleknek, bolgároknak. Szűk gabonatermés idején a bükkmakkot megpörkölték és liszttel összekeverve kenyeret sütöttek belőle. A pörkölt bükkmakk a székely és palóc pásztorok kedvenc csemegéje. A székelyeknél az asszonyok ősszel kisebb csoportokban járják az erdőt és összegyűjtik a bükkmakkot. Ez a munka náluk éppen olyan elmaradhatatlan, mint a szántás vagy a vetés. A magyal tölgy (Quercus ilex) makkját a pásztorok forró hamuban pörkölték meg.

A vadalmát és vadkörtét nemcsak nyersen fogyasztják, hanem ecetet és bort (csügör) is készítenek belőle. A Lápos völgyében az összezúzott gyümölcsöt egyszerű préssel sajtolják ki. Az Ormánságban sajtolás előtt kör alakú vályúban mozgó, malomkő nagyságú koronggal törik össze a vackort, a vadalmát. A székelyek hasonló eszközzel bükkmakkot zúznak össze. Az ilyen törők, zúzók Kelet-Európa mediterrán kultúrelemei.

A vadalma-, vadkörte-, berkenyefákat erdőirtás alkalmával nem vágják ki. A székely falutörvények már a 17. század végén tiltják és büntetik a határban lévő vadalma-, körte-, és cseresznyefák kivágását (Homoródszentpál, 1670). Vadgyümölcsöt szüretelni is csak akkor szabad, ha a faluközösség a begyűjtést már elhatározta. Szent Mihály-nap előtt vadalmát szedni nem volt szabad (Ozsdola, 1774). Zabolán –1847-es faluhatározat szerint – szeptember 1-jén harangszóval jelezték, hogy mikor indulhatnak a közerdőre vadalmát szedni .

Az úgynevezett hagyás fák nagy számban láthatók a hegyi falvak határában. Az ilyen fákat a nap jobban éri, növekedésüket más erdei fa nem akadályozza, a fák környékét a legelő jószág megtrágyázza, és így a gyümölcs élvezhetőbb lesz. Ezek a ki nem irtott fák a gyümölcsfa „kultiválásának” kezdeti formái. Hasonló formáját ismerjük a Kaukázusból és Turkesztánból. A Hargitában az erdőszéli vagy magányos fenyő szállásfája a pásztornak, szénacsinálónak. Fekvőhelyül csereklyét (apró fenyőág), szénát terítenek a fa alá. Az Alföldön a szántóföldek közötti mezsgyén a kökénybokrokat (Prunus spinosa) nem irtja ki a földműves, mert a tüskés ágakból boronát készít. Az utak mentén, a réteken meghagyják a gyepűrózsa (Rosa canina) bokrokat is, mert a növény terméséből lekvárt főznek.

A cirbolya (Pinus cembra), a boróka vagy szemerke (Juniperus communis), a kökény (Prunus spinosa), a som (Cornus mas), a mogyoró (Corylus avellana), a barkóca (Sorbus torminalis), a málna (Robus ideaus), a földieper (Fragaria vesca), a fekete áfonya (boronyica, havasi meggy – Vaccinium myrtillus), a vörös áfonya (brusnyica, fojminc – Vaccinium vitis-idaea) és más növények termését – ott, ahol a növényföldrajzi viszonyok lehetővé teszik – szintén gyűjtik és fogyasztják. Az áfonya termésének gyűjtéséhez egy lapát formájú fésűt (ref) használnak. Ez az eszköz a Kárpátokban lakó szlovákoknál, németeknél, lengyeleknél, ukránoknál és románoknál is ismeretes. Használják az Alpesekben és Skandináviában is. A boróka bogyóiból pálinkát főznek, amely a székelyeknél fenyővíz, a palócoknál borovicska (szlovák borovička) néven ismert. A som termését nemcsak nyersen és aszalva eszik, hanem pálinka ízesítésére is használják. Lekvárt (csete) főznek a gyalogbodza, borzang (Sambucus ebulus) terméséből. A virágját régebben tojással kirántották; ez volt a bodzafánk.

Jelentős a különböző gombák gyűjtése. Gömörben, a Börzsöny hegységben 14–20 féle gombát szednek össze az erdőben (bornyúpiszka, csík, ecset, fenyő, harmat, kékhátú, pencura, talló, szepét, pencer, táncos stb. gombák). A gömöriek szerint a gomba éjjel nő. A csirkegomba főleg az erdei boszorkányfolyásokban (élénkzöld színű gyepfolt) terem, s a gombázók „Péternek” kiabálnak az erdőn: „Vess, Péter, gombát! Vess, Péter, gombát!”. Egyes vidékeken (Székelyföld, Gömör) fogyasztják a másutt ehetetlennek tartott gombákat is, például a pöfetegféléket. Az avar, a száraz levelek alatt megbúvó gombákat a Bakonyban a pákászok botjához hasonló bottal kutatják fel. A Kárpátokban a szarvasgombát, mellyel kereskedtek is, betanított házőző kutyákkal kerestette és 5–6 cm-es mélységből kis kapával szedte ki a gombázó .

 

Az Ormánságban, Somogyban, Zalában, a Bakonyban hazahozzák a gombát termő korhadt fatörzset, és a ház előtti kertben árnyékos helyre elhelyezik. A korhadó törzset vízzel locsolgatják, így bőségesen termi a gombát. Ez is a növénytermesztés kezdeti formája.

A friss, nagyobb gombát forró hamuban (Ormánság) vagy kőlapon (Székelyföld) sütik. Országszerte levesnek főzik, tojással készítik el. Napon, kemencében is szárítják. Az ország északkeleti részén a gombaleves jellegzetes karácsony esti étel. A gomba fogyasztása a szláv és román népek konyhájára jellemző. A germán népek nem gombafogyasztók.

Taplószavunk bizonytalan eredete mellett ősi szava nyelvünknek, s valamilyen ehető gombafélét (Polyporus ovinus) is jelenthetett.

Erdős vidéken (a palócoknál, Székelyföldön, az Ormánságban) ismeretes az édes nedvű fák (nyír, szil, jávor, cser) tavaszi megcsapolása, a viricselés. A fából kicsorgó édes levet (boza, csiger, musztereáca, virics) edényekben fogják fel vagy a fába vájt mélyedésben (göbéc, gübü, köpénce) gyűjtik össze Az ilyen édes lé üdítőital, tüdőbaj ellen orvosság. A leányok a nyírlével mosdanak is, hogy ne legyenek szeplősek.

II. Rákóczi Ferenc egyik levelében (1706) így emlékezik meg a viricsről: „Nem drágább a nyírvíz a tokaji szüretnél, sem a szamosközi asztag a hernádmellyéki asztag s kazalnál.” A nyírvizet Debrecen, Nyíregyháza városok piacán hordókban árulták. Debrecenben 1707-ben 3 forint 60 krajcárért mérték csebrét. A 19. század végén a székelyeknél említik a hegyekben a viricsfőző házakat, ahol a nyírlevet vagy juharlevet feldolgozták. Az utóbbit cukornak sűrítették be.

A nyírvíz gyűjtésénél a székelyek még őrzik az ősi fa- és erdőkultusz emlékét: egy tavaszi vasárnap a legények és leányok csoportosan mennek ki az erdőbe, és táncolás, éneklés közben csapolják meg a fákat. A székely népdal szerint:

Édös virics foly a fából,

Jer ki rózsám a házból,

Én bemennék, de az anyád

Tudom, hogy haragszik reám.

A nyírvíz fogyasztását a magyarok már ismerhették az Ural hegység mentén. Ennek bizonyítéka, hogy isszák a különböző finnugor népek, a baskírok, és a nyír, a szil elnevezése urali eredetű a magyar nyelvben. A nyírvíz kedves itala az oroszoknak is, akik nemcsak frissen isszák, hanem a sörkészítésnél használt malátával, kipréselt viasszal, pörkölt borsóval, rozskenyérrel, tölgyfaforgáccsal erjesztik is. Ibn Fadlan arab utazó a 10. századból említi a bolgároktól. Rasid-ed-Din perzsa geográfus pedig azt mondja (1302), hogy a mongolok a Bajkál-tó vidékén isszák, s ízletes, mint a tej. A virics jövevényszó, de a nyírvizet is jelentő boza valószínűleg a kunok nyelvéből maradt reánk. A virics a 14. század végén tűnik fel, és ’sörcefre’, ’maláta’ a jelentése. A 17. század elején már a nyírlét is jelenti. Nem lehetetlen, hogy ennek valamilyen ősi elnevezését szorította ki, de maga a nyírlé is lehet igen ősi szavunk.

Az erdélyi magyarságnál elterjedt a fenyőgyanta (szurok) rágása. A gyanta tisztítja a fogat, gyógyítja a gyomrot, és a pásztor fél napi gyaloglás után sem fárad el, ha rágja a gyantát. Gyimesben a legények rágott szurokkal kedveskedtek a leányoknak. Ha a leány elfogadta az ilyen ajándékot, ez a közelebbi barátságot jelentette. A gyantarágás ősi szokás maradványa, amely Európa fenyőerdő-övezetében napjainkig fennmaradt. Igen elterjedt a finnugor népek körében is. Finnországban már a neolitikumból ismerünk rágott gyantaleletet.

Szükség esetén dohány helyett szívják a burgonya, a bársonyos tüdőfű (Pulmo-naria mollissima), a fekete nadály (Symphytum officinale), a nadragulya (Atropa belladonna), a martilapu (Tussilago farfara) és más növények levelét. Erdélyben már a dohánytermesztés meghonosítása előtt hét-nyolc vadnövény levelét szívták. Tudjuk,  hogy a 19. században narkotikumokat használtak az erdélyi kocsmárosok: a borba dohánylevelet, beléndekmagot, a sörbe maszlagot és más anyagot kevertek, hogy „a paraszt a kert alá szédüljön tőle s inkább dicsérje erejét”.

A vadnövények és -gyümölcsök gyűjtéséhez a székelyeknél sok ősi jogszokás fűződik, amelyek az első foglalással állnak kapcsolatban. A legegyszerűbb foglalójegy az emberi hang. Ha a málnagyűjtők a hegyek között meghallják más málnaszedő csoport hangját, akkor néhány kilométerrel tovább mennek, és más területen gyűjtik a málnát. A málnabokor tövébe helyezett kosár, ruhadarab is azt jelzi, hogy a környéken a málnát már valaki lefoglalta, és gyűjti a termést.

Ha valaki a falu határában olyan vadalma- vagy vadkörtefát talál, amelynek bő termése van, de a gyümölcs még nem érett, akkor a fa törzsét vékonyabb ággal, szalma- vagy szénakötéllel körülköti, a fa tövéhez kőhalmocskát rak. E jelek azt jelentik, hogy a fa termését lefoglalta valaki, s ahhoz más nem nyúlhat. Legfeljebb az idegen utas, a pásztor szedhet gyümölcsöt az ilyen megjelölt fáról. A fáknak ilyen módon való birtokbavétele csak a gyümölcs leszedéséig tart. Azután a fát bárki kivághatja vagy a következő évben a termést bárki hasonló módon lefoglalhatja (Hargita hegység).

A Börzsöny hegységben a vadgyümölcsfák termése a legeltető juhászokat illette. A Kisalföldön aki rávési a tulajdonjegyét a falu közös legelőjén lévő vadkörtefára, azzal jelzi, hogy a fa termését birtokba vette. Ez a tulajdonjegy – fejti ki Fél Edit  – nem a teljes tulajdont jelenti, hanem csupán azt, hogy az illető igényt tart a gyümölcsre, de magát a fát nem vághatja ki és nem viheti haza. Ugyancsak ezen a vidéken gyűjtik a nyárfa levelét, és abból a mosáshoz lúgot főznek. Az asszonyok kora reggel kimennek a falu szélére, ahol sok a nyárfa. Ki-ki nagy kört húz a lehullott, vastag rétegben fekvő levelek köré, és a körben benne hagyja a seprűjét. Ezzel jelzi az asszony, hogy a körön belül összehalmozódott leveleket lefoglalta. A foglalás után hazamennek, elvégzik otthoni munkájukat, és csak később söprik össze a leveleket.