A+ R A-

Vukics Ferenc: A suhángozás, hajingatás

Vukics Ferenc: A suhángozás, hajingatás

A legtöbb vidéken a fiúgyermekek évszázadokon keresztül maguk készítették- a többnyire a felnőttek  világához kapcsolódóutánzó játékszereiket. Ezek közé tartoznak a játékfegyverek is. Itt a fegyvernemek legkülönbözőbb ötletes változatait találjuk meg. Az itt használt eszközök jelentős része a célzás, dobás, ütés, gurítás stb. eszköze.

 

 

A játékfegyverekhez a legtöbb esetben nem kötődtek szabályokhoz. Passzív szerepük volt azoknak a játékeszközöknek, amelyeket bottal eltalálnak, elütnek, röptetnek vagy gurigatnak. Ilyenek: kétoldalt meghegyezett fapecek (bigézés), keményfából vagy dudoros gyökérből kifaragott fagolyó (teke, mancsozó), a tehénszőrből vagy rongyból készített labda (labdajátékok), a háromfelé elágazó gallyból visszametszéssel készített „kecske” (kecskézés), egyik végén meghegyezett nagyobb méretű fapecek (kecskézés), egyik végén meghegyezett kisebb méretű fapecek (prücsközés, csürközés) vagy kis átmérőjű rönkből kifűrészelt karika (guruló játékszer). Passzív szerepbe kerülhet a bot is, ha úgy dobják fel, hogy másik bottal megcélozva, a levegőben kell eltalálni (gólyázás), vagy olyankor, amikor csak a botok földre dobásával és bukfenceztetésével versenyeznek távolságra a gyermekek (sportjáték). A játékfegyverek alakalmazása során sokszor találkozhatunk az önfeledt szórakozást (sokszor balesetveszélyes tartalmakkal), a harc izgalmi állapotait előidéző játékos formákkal és eszközökkel. Ilyen a gubacsos  nyílvesszővel való egymásra lövés (gubicsolás), a vízparti sárgolyózás, a gyephajítás, a parittyázás, az ostorral való és vesszőhajítás (megsudarazás) és a suhángozás, más néven hajintgatás, hajinkózás. A vidéki életet élő fiatalok kiváló dobókészségekkel rendelkeztek. A , a kavicsok, a hajítani való fák mindig lehetőséget adtak arra, hogy fejlesszék tudásukat. Aki tehette, ezen képességeit élelemszerzésre is felhasználta.


A játék lényege, hogy egy hajlékony,vékony, egyenes botra (pálcára) agyaggolyót, követ vagy gyümölcsöt (pl. almát, vadalmát, vackort stb.) erősítenek, majd nagy sebességgel nagy távolságra hajítanak. Van amikor csupán a minél nagyobb távolság elérése a cél, néha a cél eltalálása a fontos, néha a fiúcsapatok egymás elleni küzdelmében jelenik meg. Az agyag felhasználására láthattunk már példát korábban, amikor a nyílvessző végére sárnehezéket tesznek. Ott a toll nélküli vessző irányba terelése, kiegyensúlyozása a cél. A suhángozáshoz leggyakrabban mogyoró és fűzfabotot használtak. Szívesen űzték az ország minden táján. Ritkán vált közösségi tevékenységgé.

Dudás Zoltán, Balassagyarmat:

“Gyermekkoromben folyton olyan helyeken voltunk, ahol kicsiknek nem volt szabad és olyan dolgokat csináltunk, amelyeket gyerekeknek tiltottak. Állandóan az erdőben és a vízparton bóklásztunk és játszottunk. Kézzel halat fogtunk, vadásztunk. A játékainkat magunk csináltuk és magunknak találtuk ki. A parton sokat suhángoztunk. Hosszú, egyenes botra agyaggolyót gyúrtunk és azzal dobtunk célba. Elég veszélyes volt, mert nagyon nagyot tudott ütni. Néha száz méternél messzebbre is eldobtuk. Ha arcon talált valakit, akkor nagyon csípett. Rendszeresen csapatostul mentünk le a partra és negyven-ötven méterre egymástól elkezdtük egymást suhángozni. Csak úgy záporoztak a golyók. Nem voltak szabályok. Igazi győztes sem volt. Az egész addig tartott, amíg nem volt valami baj. Néha egy gyereket komolyabban eltaláltak és az elsírta magát. Ilyenkor egyidőre elment a kedvünk a suhángozástól. Akkor még minden gyereknek volt lelkiismerete...”

Szakos Attila, Tilaj:

Gyerekkoromban nemcsak odahaza, de az iskolában is sokat kellett dolgozni. Azzal ütöttük el az időt, amivel lehetett. Néha mogyoróra almát szúrtunk és azzal hajingáltuk egymást. A felnőttek mindig kiabáltak érte, hogy nem becsüljük az almát. Néha apró és keserű almát és körtét hajítottunk. Olyan madárszórta fákon sok apró, haszontalan gyümölcs volt. Azokat nem bánta senki. Ha valaki összeveszett a többiekkel, akkor néha megbombázták, mikor hazafelé ment az iskolából. A sok hajigálás miatt egyszer még a templomablak is betört. Nagyon vad gyerekek voltunk...”

Horváth Attila, Varászló

Mindeféle íjakat meg lándzsákat használtunk a harchoz. Naptraforgó volt a pajzs. Darazsas botokat használtunk bunkónak. A botokat dobtuk egymásra, meg gubicsoltuk a nyílakat és azzal lőttük a másikat fenéken. Mi két keresztes csomót is kötöttünk néha egy hajlékony botra, olyan “andrásosat”. A keresztbe beleraktunk egy hozzávaló követ, olyan diónagyságút és kicsaptuk előre ahogy bírtuk. Akinek rosszul volt megkötve a kereszt, annak vagy kiesett a , vagy nem tudott vele célba hajintani. Aki ügyes volt az a fák oldalát is el tudta találni. Valamit mindig dobni kellett, de csak télen volt...”

Irodalom:
Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).
Lajos Árpád: Módszeres szempontok a népi gyermekjátékok rendszerezéséhez (Herman Ottó Múz. Évkve, Miskolc, 1968);
Csete Balázs: Jászkiséri gyermekjátékok. A jászkiséri gyermekek játékélete és a maguk készítette játékszerek (Szolnok, 1957).
Igaz Mária–Borsai Ilona: Ki játszik körbe? Újjáéledt népi gyermekjátékaink (Bp., 1955).

a