A+ R A-

Terdzsüman Mahmud

Terdzsüman MahmudTerdzsüman Mahmud (1510-1575)
Bajor származású történetíró, aki Szulejmán szultán tolmácsaként dolgozott hosszabb időn keresztül, majd később a Porta követeként dolgozott. 1543-ban Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetésekor mentett meg egy régi latinnyelvü krónikát, mely több kutató szerint az eredeti ösgesta lehetett.

 

 

 


Terdzsüman Mahmud (1510-1575)

Bajor származású történetíró, aki Szulejmán szultán tolmácsaként dolgozott hosszabb időn keresztül, majd később a Porta követeként dolgozott. 1543-ban Székesfehérvár királyi

könyvtárának elégetésekor mentett meg egy régi latinnyelvü krónikát, mely több kutató szerint az eredeti ösgesta lehetett. Nagy valószínűséggel a mindenkori magyar királyok, vagy iratkezelőik utasításárakirályi könyvtár titkos anyagaként tarthatták számon, mert anyaga egyetlen más középkori krónikákban sem volt ismeretes. Ezt a művet fordította le Terdzsüman és a szultánnak ajándékozta, hogy a magyarokkal kapcsolatos döntései során figyelembe tudja venni a történalmi tapasztalatokat.. A TÁRIH-I ÜNGÜRÜSZ néven megismert közép-oszmán-török nyelven írt kódexet Vámbéry Ármin hozta keletröl és ajándékozta 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának. Budenz 1861-ben 'silány östörténeti munkának' nevezte, ezért több mint 100 évig nem foglalkozott vele senki. 1971-ben Dr. Blaskovics József, a prágai Károly Egyetem turkológus professzora, megkezdi fordítását. A Magyar Tudományos Akadémia több alkalommal megpróbálta a mű beszerzését, fordítását és kiadását megakadályozni. A fordítók a Vámbéry Ármin által adományozott művet nem kapták meg, hanem Istambulban tudtak egy másik másolatot tanulmányozni. A Tárih-i Üngürüsz 1982-ben jelenik meg elöször és hihetetlen messzi távlatokba vezeti vissza Magyarország történetét.

Részlet a könyvből

Kaba ivadékai közül abban a tartományban volt hét bégzáde, akiket abban az időben kapudánoknak neveztek. Ezeknek volt egy vezérük, aki Kabának egyenes leszármazottja volt, Árpádnak hívták. Amikor a tartomány népének ezeket a célzatos beszédeit hallotta, a tiszteletlenség és a gúnyolódás boldogtalanná tették őt.

Egy nap a hét kapudán közül hatan önként, fájó szívvel  Árpád kapudán színe elé gyűltek, és elmondták a nép célzatos beszédét. "Meddig kell nekünk ezt a népet és lekicsinylő szavait hallgatnunk?" Így szóltak. "Őseink és nemzetségünk a hősiességével az egész teremtett világon  nevet vívott ki magának, (úgyhogy még) ma is szól erről széles e világon a hősi ének. Most (pedig) hova lett büszkeségünk és bátorságunk, ha egy ilyen félreeső helyen levő népnek ostoba szavaival a szívünket marcangoljuk? Hajahaj!" - így siránkoztak és keseregtek.

Amikor Árpád kapudán ezt a beszédet hallotta, elszomorodott. Emiatt titokban a szíve mélyén Ő is el volt keseredve, és forróság öntötte el, amikor a hat kapudán ilyen módon szólott. A krónikások elbeszélését és a hírmondók beszédét úgy lehet magyarázni, hogy akkor azon a helyen szövetséget kötöttek, hogy onnan felkerekednek, és vagy visszafoglalják azt az országot, melyet őseik karddal megszereztek, azután (azt) tőlük (az ellenségeik) elvették, vagy pedig azon az úton mindnyájan elpusztulnak. Az így (megalakult) szövetség értelmében aztán felkerekedtek, Szidijja országának uralkodójától kérték, hogy bocsássa el őket, és egyúttal segítségét is kérték.

Amikor Szidijja uralkodója tudomást szerzett helyzetükről, kérésüket el nem utasította, útjukra bocsátotta őket, és kívánságuk szerint segítséget is nyújtott nekik. Ők pedig összegyűjtötték a hozzájuk tartozó összes népet, számba vették és látták, hogy éppen 217 ezer ember gyűlt össze. Azután Szidijja uralkodója dívánt tartott, s ezen a dívánon Árpádot tették meg az összegyűlt hat kapudán és a vitéz hadsereg királyának.

Azután Szidijja uralkodójától engedélyt kaptak, és egy nap boldog órájában, Atilusz király halála után 300 év elmúltával, Íszá őkegyességének 745. esztendejében Szidijja padisahjától elbúcsúztak, s onnan a tatár kán országa felé csapatonként elindultak.

Mivel régen, abban az időben, amikor Kattar fővezér elindult, ő is arrafelé vette a menetirányt, harcba bocsátkozott a (tatár) kánnal, s kardjának csapásával azt (az országot) elfoglalta. Árpád király is ezen az útvonalon indult útnak.

Vándoroltak, táboroztak, ettek, ittak, s egy nap a tatár tartomány határára érkeztek. Ott néhány napra megálltak és tanácskoztak. Levelet írtak a kánnak, és egy vitéz emberrel elküldték neki. Az pedig a levelet a kán színe elé vitte. A kán átvette a levelet, beletekintett, és látta, hogy ez állt a levélben: "Te, aki a tatár kán vagy, tudd meg, hogy ősapánk, Kattar fővezér (hajdan) Üngürüsz országának elfoglalására indult. (Először) ezt a (te) országodat győzte le kardjával, és csak azután foglalta el a Kara Bugdan tartományát, Erdelt és (végül) Üngürüsz vidékeit. Mivel nagyon régen eltávoztak ők ebből a világból, az országot elvesztettük. De azokra a tartományokra nekünk van jogunk, és most elindultunk, hogy azokat az országokat visszaköveteljük. Így tehát azt kívánjuk tőled, hogy szépszerével mutass (nekünk) utat ezen (a te) tartományodon keresztül, és ha lehetséges, adj nekünk élelmet. Támadó szándékunk a te tartományod ellen nincs, légy benne boldog, de ha makacskodsz és azt mondod, hogy nem, akkor azonnal készülj fel, mert aztán ne mondd, hogy nem tudtad.

Amikor a tatár kán tudomásul vette a levél tartalmát, megértette és tudta, hogy ha szépszerével nem enged, rossz vége lesz a dolognak. Végül is a kán jóakarattal utat engedélyezett a tatár tartományon keresztül, és az ország határára annyi ennivalót küldött, amennyit csak tudott, és nyugodtan átengedte őt tartományán.

A krónikások elbeszélése szerint azzal a feltétellel vonultak az országon keresztül, hogy egyetlen embernek sem okoznak kárt vagy veszteséget. Ezzel az ígérettel Árpád király egy nap onnan (a határról) elvonult, és épségben, rendben átvonult a kán tartományán.

(Ekkor) az erdeli vidékek ellen indult, azokat foglalta el. Ott hosszabb ideig megpihent. Közben Árpád király ott egy várat építtetett, melynek Zibin nevet adta. Mivel Árpád király oly tökéletes várat építtetett, a többi kapudán is választott magának egy-egy vidéket, és kívánságuk szerinti helyen egy-egy várat építettek. Mivel Erdel tartományában hét vár van, emiatt azt a vidéket Zibin burugnak hívták, ami annyit jelent: "Hét vár".

Azután mindegyik kapudán a saját maga épített várába költözött, ahol lakmározással töltötték az időt.

De abban az időben Üngürüsz országnak volt egy királya, akit ......-nak hívtak. Amikor Árpád szerdár és a többi kapudán Erdelt elfoglalták, ott hosszú ideig éltek és uralkodtak. Közben Üngürüsz tartományát alaposan szemmel tartották, minden állapotát és tulajdonságát kifürkészték. Állandóan azt hallották, hogy Üngürüsz minden tekintetben bővelkedő tartomány, minden szeglete kert és szőlőskert, mező, rét, és minden tekintetben virágzó. Tulajdonságainak elbeszélését (a fürkészek) olyan fokban és mértékben adták elő, hogy dicséretükön nem győztek csodálkozni. Vágy és kívánság fogta el őket azután a tartomány után, vajon olyan-e, mint amilyennek ezek elbeszélték.

Végül is a kapudánok összejöttek, és Üngürüsz tartományának tulajdonságairól kezdtek beszélni.

"Mivel ez a vidék ennyire híres és ismeretes - mondták -, olyan embert kell találnunk, aki azt a vidéket ismeri, aztán elküldjük őt abba a tartományba, járja be minden szegletét keresztül-kasul, széltében-hosszában, és hozzon nekünk igaz híreket annak a vidéknek a tulajdonságairól."

Ebben megegyeztek, és ezzel a szándékkal azonnal találtak egy személyt, akit rögtön elküldtek arra a vidékre. Megparancsolták neki, hogy azt az országot járja be széltében-hosszában, és hozzon kielégítő választ. Az a személy pedig engedelmeskedett a parancsnak, felkészült az útra és elindult.

Ezenközben a kapudánok így szóltak: "Mivel őseink és mi is annak a vidéknek az elnyeréséért a világ haragját vállaltuk magunkra, és ezért a vidékért jöttünk ide, most az lenne a , ha ezt az óhajtásunkat kielégíthetnénk, amennyire csak tőlünk telik. De hogyan indokolhatjuk meg a tartomány elnyerésére (irányuló) óhajtásunkat?"

A gondolkozás tengerébe merültek, végül is a következő ürügyet találták a támadás és a hódítás (megkezdésére): "küldjünk egy követet, aki vigyen ajándékul egy fehér lovat, ezüstnyerget, drágakövekkel díszített kantárt és más ajándékokat." De ők azon a véleményen voltak, hogy ez az ajándék annak a vidéknek a vételára legyen, és a visszafoglalás megkezdésére ürügyet szolgáljon. Az volt a cseles gondolatuk, hogy a fehér a földnek az ára, az ezüstnyereg a folyóvizekért legyen, és a drágaköves kantár a különféle gyümölcsökért és fűért legyen. Ezt a cseles tervet szőtték.

Ezért küldték ki azt az illetőt annak a vidéknek a kifürkészésére. Az a személy pedig a parancs szerint elment, városról városra, faluról falura bejárta és megszemlélte azt az országot. Látta, hogy minden vidéke olyan, mint egy tulipános kert, minden tája tündérkerthez hasonló díszes dalosmadár-liget, minden szeglete a paradicsomkerthez hasonló képet mutat, minden helyén hatalmas szálfák, mint valami fejedelmi ültetvények.

Virágokkal díszesek a sziklák és a földek,

Sokféle madár hancúrozik rajtuk,

Zöld mezőre vetik árnyukat a szálfák,

Ágaikon feslenek a virágok.

Zöld ruhában nevető rózsák nyílnak,

Rózsákkal a tövisek barátkoznak.

Nyugalmasan hajlong a ciprus és a puszpáng,

Az ősz félelmétől mentesek.

A mezőkön csurdogál a csobogó víz,

Azt csobogja, hogy Allahon kívül nincs más isten.

Felüdülni mindenki a rózsáskertbe megy,

S kezében fél narancsot tart mindenki,

Csendben örvendezők lettek a mezők,

Bimbóikat ég felé nyújtják a jázminok,

A paradicsomkertre hasonlít minden kert,

A Kevszerhez hasonló patak folyik bennük.

A tulipán kebelén pecsét volt,

Mely éjjel-nappal mécseshez hasonlóan (virított),

Az éghajlat is vidámította ezt a képet,

Akik ezt látták, mindnyájan megadták magukat.

Próza: A krónikások és hírmondók így beszélik tovább:

Az a személy aztán ezzel a megbízatással széltében-hosszában, véges-végig bejárta és megszemlélte azt az országot. Csodálatos és pompás zöldellő vidékeket, szép és kellemes rózsásberkeket, aranyló kerteket látott (mindenütt). A táj, melyen végigsétált, tökéletes volt. Üdítő és szívet megragadó helyei és vidékei nagy számban voltak, úgyhogy azokhoz hasonlót korszakunk szemtanúja nem látott.

Végigjárta tehát azt a tartományt, és a vers (szerint) "Szívébe véste annak képét". Egy idő múlva azt a vidéket elhagyta, és visszatért sajátjaihoz.

Amikor visszatért, Árpád szerdár színe elé járult, és a kapudánok jelenlétében töviről hegyire részletesen elbeszélte, hogyan járta végig azt a tartományt. Amikor a kapudánok ezt az elbeszélést hallották, szívvel-lélekkel vágyódni kezdtek az után a vidék után, és rájuk nehezedett (megszerzésének) a gondja.

Nem sokkal azután Csopulug fejedelem azt kívánta, hogy követet küldjenek hozzá. Rögtön ezüstnyereggel felnyergeltek és drágaköves kantárral felkantároztak egy fehér lovat, és Csopulug fejedelemhez követükkel elküldték.

Abban az időben (amikor a követ az ajándékokkal megérkezett), a fejedelem még a trónján ült, és a hatalma alatt álló országokat oltalmazván uralkodott. Egy napon a bégjei jelentették neki, hogy Erdelből követ érkezett. A fejedelem engedélyt adott, hogy a követet színe elé bocsássák és ültessék le.

Illően megvendégelték, és mivel aznap tanácsülés volt, a követ kérését előadták a fejedelemnek, aki megparancsolta, hogy lépjen a színe elé, adja át az ajándékokat és a levelet. Azután a levélbe tekintettek, melyben ez állt: "Vezérlő fejedelem! Szolgáljon tudomásodra, hogy az a ló, melyet neked ajándékba küldtünk, a föld áráért legyen, az a nyereg a folyóvizekért legyen és az a drágakövekkel díszített kantár pedig országod különféle növényeiért legyen. Vegyed át és fogadd el!" Így szólt (a levél).

Amikor a fejedelem a levél szövegét hallgatta, a gondolkozás világába merült. Végül a levél tartalmából azt értette ki, hogy azok (a kapudánok) tőle (letelepedésre) hazát akarnak, és az ő oltalma alatt alattvalói akarnak lenni.

A fejedelem aztán értékes köpennyel ajándékozta meg a követet és ezt a választ adta: "Mivel ők (a kapudánok) hazát óhajtanak, íme, országom bármelyik szögletét választanák, legyen (kívánságuk szerint)!"

Azután az (elbocsátási) engedély palástját átadták a követnek, és útnak indították Erdelbe. Egy nap Árpád szerdár színe elé érkezett, és előadta neki a dolgok állását. Árpád szerdár és a kapudánok már várakoztak rá, és mihelyt a követ válaszát megtudták, azonnal leveleket küldtek a környező tartományokba, és összegyűjtötték harcosaikat.

Rövid időn belül közel 300 ezer harcos gyűlt össze. Árpád szerdár és a hat kapudán elhagyva a síkságot Csopolug fejedelem ellen indultak. Tovább haladva átkeltek a Tisza folyón, és a Szegedin néven ismert helyhez értek, (ahol) letáboroztak. Az abban a tartományban lakó nép közül azonban senkinek sem okoztak kárt és senkit sem bántottak.

Mihelyt Szegedin városába értek, hírét vette ennek Csopulug is. Ennek a hírnek a hallatára azonban nagyon megrémült és elkomorodott. Azonnal elhatározta, hogy a mellette készenlétben levő katonasággal átkel a Dunán és szembeszáll a kapudánokkal, de vezírei és bégjei ettől eltanácsolták. Azonnal kémeket küldtek az ellenség irányába. A környező bégekhez és a többi helyekbe leveleket küldött, hogy teljes hadi felszerelésükkel minél gyorsabban jöjjenek kapujához. A katonaság még össze sem gyűlt, amikor a kémek innen máris eljutottak arra a vidékre (ahol az ellenség tartózkodott). Bejárták és megszemlélték azt s látták, hogy a kapudánok töméntelen katonaságot vontak össze, (mellyel ellenük) mennek. Kifürkészvén a (sereg) helyzetét-állapotját, biztos hírét vették annak, hogy céljuk a fejedelem ellen (irányul), és az országát akarják (elfoglalni).

Ekkor azonnal visszafordultak, és gyorsan a fejedelem színe elé járultak. Tudomására hozták annak a portyázó katonaságnak a helyzetét és valódi történetét. A fejedelem is rövid időn belül töméntelen katonaságot gyűjtött össze.

Úgy beszélik a (krónikások), hogy ezalatt Árpád király a kapudánokkal és a többi előkelőségekkel tanácskozást tartott, s azon a helyen egy levelet írtak a fejedelemnek, és elküldték neki.

Mihelyt a levél elérkezett a fejedelemhez, elolvasta. A levél így szólt: "Te, aki Üngürüsz bitorlója, Csopulug vagy, vedd tudomásul, hogy azt a vidéket a régi időkben a mi ősünk, Kattar karddal elfoglalta, sok ideig uralkodott, aztán meghalt, és eltávozott a világból. Így lett másé ez a tartomány, de ez az ország a mi örökségünk. Ezenkívül mi a (lóval), nyereggel, drágaköves kantárra és egy csomó rubin-drágaság odaadásával országodat elcseréltük, téged kielégítettünk. Most tehát az a parancsunk, hogy minden vagyonodat és kincsedet tartsd meg magadnak, ebbe nem avatkozunk, de a tartományt add át nekünk. Ha azt mondod, hogy nem, tudd meg, mi most ezért a vidékért kardot ragadtunk és lóra szálltunk. Add át nekünk szépszerével és beleegyezéssel. Ha nem adod, idődre készen légy!"

Amikor a fejedelem a levelet elolvasta, hirtelen haragra gyúlt, darabokra tépte, és parancsot adott, hogy a sereg azonnal induljon el. Nagy haragjában a követet is különféle sérelmekkel illette, aztán maga is átkelt a Tuna folyón, és megindult Árpád király ellen.

De Árpád fürkészei is megjöttek, és hírt hoztak a fejedelemnek (és seregének) a mozdulatairól. Árpád azonnal előkészítette összes harci eszközét (még ott) Szegedin térségében, kibontotta zászlait, felkerekedett, és megindult arról a helyről. Néhány napi menettávolságnyira egy helyen szembekerült a fejedelemmel, (ahol) az a Tuna partján táborozott.

Árpád vele szemben szállt meg (seregével). Mindkét fél kiküldte előőrseit, és várakozott. Azon az éjjelen nem feküdtek le és nem aludtak, amíg reggel nem lett és ki nem világosodott.

Akkor a két rettenetes sereg tetőtől talpig felfegyverkezve lóhátra ugrott, rendezett sorokba felsorakozva egymásra rohant. Mindkét fél bőszült nagy kaszabolást végzett. A csata folytonosan hevessé vált, végül is a fejedelem egyik vezíre, aki a balján szokott ülni, a csatatérre rontott, karddal kaszabolta a csatatéren a katonákat, és Árpád seregét egy pihenőhelynyi távolságra visszavetette.

Amikor ezt Árpád hat kapudánja látta, kettejük rárontott (az ellenségre), a két sereg összekeveredett, és hatalmas harcot vívtak. Annyira áttörték egymás sorait, hogy csata közben (az ellenség) a két kapudán közelébe rontott, leteperték őket, és vérükkel vörösre festették a földet.

Amikor ezt Árpád király látta, azt parancsolta, hogy teljes fronton általános rohamot indítsanak. A megmaradt kapudánok tehát támadásba lendültek, a két sereg egymásnak esett, és olyan nagy csatát vívtak, hogy a húj-haj ordítások az égbolt csúcspontjáig felhallatszottak.

Végül is az történt, hogy harc közben a fejedelem vezírével szemtől szembe kerültek, egy alkalmas pillanatban azonnal leterítették, és vérét a földre folyatták.

Amikor ezt a fejedelem serege látta, hátat fordított és futott vissza a fejedelemhez. Mihelyt a fejedelem ezt a helyzetet felfogta, azonnal haragra lobbant, kirántotta kardját hüvelyéből, és támadásra indult. Ekkor azonban Árpád király is támadásba lendült, a két sereg összekeveredett, és oly hevesen kezdtek harcolni, hogy a csatatér tele lett holttestekkel, és a Tuna folyó vize a vértől zavarossá vált.

Azonnal egymásba keveredett a két sereg,

Fejek hullottak le és vér folyt a földre,

Hújt-hajt ordítoztak és kiabáltak,

Az ellenség összevonta szemöldökét, mint az íjat,

Szárnyra keltek, s repkedtek a nyilak mindenhova,

Mindegyiket a végzet madarának képzelheted,

Nyelvüket kiöltötték a lándzsák hegyei,

Az ellenség szívét átütötték a kis vasak,

A lovak lába alól az égig szállt a por,

Meghaltak mind, akár fiatalok, akár idősek voltak.

A krónikások szavai szerint az a két sereg hatalmas csatát vívott, és mindkét oldalon rengeteg ember pusztult el. Végre a fejedelem seregét megbontották és legyőzték, s bégjeinek, előkelő neves embereinek nagy része kardélre hányva elpusztult.

Amikor a fejedelem ezt látta, tudta, hogy mindennek vége. Ezzel a gondolattal menekülőre fogta, és Peste felett át akart kelni a Tuna folyón, hogy majd Budin várát harci eszközökkel megerősíti és felszereli. De Árpád király hadai a környéket elfoglalták, minden oldalról körülvették és elzárták az utakat.

Amikor a fejedelem ezt a szerencsétlen helyzetet látta, azonnal az a gondolata támadt, hogy lovastul a Tuna folyóba veti magát, átúsztat és megmenekül, s a várban menedékhelyet talál. Ezzel a hiábavaló gondolattal - akarva, nem akarva - lova fejét visszafordította, és az említett folyóba vetette magát. De azon a helyen a szerencsétlennek élete folyását (a sors) összetiporta, életének defterét megállította, a kor végzetének nyila eltalálta őt és megölte, ámbár annyira igyekezett és törekedett, hogy a folyóból kiszabaduljon, de ez sehogy sem sikerült neki, és nem találván menekvést, azon a helyen Csopulug király ruhástul-lovastul, mint a fáraó, megfulladt, s híre-neve feledésbe merült.

Gyere, ah, az igazság értelmének beváltója,

Hallgasd meg, hogy történt ez, milyen ez a történet,

Egyeseknek a trónon a helye e korszakban,

Megfulladt a vízben s lett a földdel egyenlővé,

Vagy koldussá tesz a világ szultánja (Allah).

Minden ember az ő parancsának van alávetve,

Sokat szultánná tesz, másokat dervissé,

A végzet tövise megsebzi a lelket,

Csodálatos a világ állapota, csodálatos,

A fájdalom (után) örvendezésre ismét talál okot.

A krónikások szavai szerint (így szól tovább a történet):

Miután Csopulug fejedelem a Tuna folyóban megfulladt, Árpád király a hadizsákmánnyal felkerekedett, (majd) Peste mellett felállíttatta táborát, és azt elfoglalta. Azután átkelt a Tuna folyón, királyi főhelyére ült, és átvette az ország feletti uralmat.

Csakhogy abban az időben még nem jött el a királyi korona. Az ő nyelvükön "koronának" hívták azt a királyi jelvényt. Mindazonáltal amíg a bégek közreműködésével ama koronás jelvényt a király fejére nem tették, nem nyerhette el a királyi rangot. Árpád király fejedelmi címmel lépett a trónra, és (megkezdte) az uralkodást. Annak ellenére hosszú ideig élt, evéssel-ivással kellemesen töltötte idejét, ellenségei közül senki sem bántotta, senki sem támadt ellene, sok hónapot és sok évet élt át a szív nyugalmával, végül is el kellett fogynia élete magjának. (Eljött) a napja, megöregedett, elgyengült, megbetegedett, a szíve megtört, a korszak elfordította tőle arcát, és szemét betakarta földjével. Mivel ő elhalálozott, helyére egyik fiát ültették, de egy idő múlva az is elköltözött a világból, és a királyi trón egy ideig üres maradt.