A+ R A-

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége

 



Mindegyik monda három testvértől származtatja a szkítákat; mindegyikben ki van fejezve az a felfogás, hogy az idősb testvérek a nyugati törzseknek voltak az ősapái, míg a legifjabbtól a keleti vagy királyi vagyis a tulajdonképpeni szkíták eredtek; mindegyik elbeszéli a monda nyelvén, hogy az uralkodásra való rátermettségével a legifjabbik testvér vált ki s így s lett e király. Mindez arra mutat, hogy maguk a szkíták három nagyobb bevándorlást különböztettek meg s a legkésőbb beköltözött vagyis a legifjabb gyermektől származtatott törzs lett a többinek is az ura.

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége
Budapest, 1895 (részletek)

"A szkíta- kérdés iránt, melyet a század első felében még a magyar őstörténelmi kutatások egyik legfontosabb ágának tartottak, az utóbbi három-négy évtized miatt nagyon megcsappant nálunk az érdeklődés. Mindinkább elterjedt az a felfogás, hogy a szkítákhoz semmi köze sem lehetett annak az ősmagyar néptörzsnek, mely valahol északon, Káma-menti és szibériai nyelvrokonainak környezetében élte át gyermekkorát; mikor pedig azon a vidéken kezd szerepelni, hol egykor a szkíták tanyáztak, akkor már onnan rég eltűnt a szkíta elem s így még az esetben sem képzelhető köztük valamiféle kapcsolat, ha a szkíták az uralaltájisághoz tartoztak is, akár a szumir- akkádokhoz, mint pl. Csengery A. vélte, akár pedig a törökséghez, mint ahogy történelmi alapon s néhány szkíta névre, különösen az isten nevekre utalva gr. Kulin Géza magyarázta vagy amint Vámbéri Á. a szkíták életmódjából következtette.

De e legtöbben még azt a vékonyka szálat is ignorálták, mely valami távoli rokonságba fűzte volna a magyarságot a szkítákkal. Hallgatagon elfogadták a német tudósok véleményét, akik Zeus óta mind jobban vitatták, hogy a szkíták s a velük egy nyelvet beszélő, tőlük csak dialektusban különböző szarmaták nomád árják voltak, a legáltalánosabb felfogás szerint Iránok, Cuno G. szerint lettszlávok, amely árják azonban, mint Fligier gondolja, jelentékeny uralaltáji elemet vettek magukba.

Munkácsi B. legújabb kutatásai után, melyek következtében az ugorság s így a magyarság ősi fészkét az eddig fölvett Jugriánál délibb vidékre, a Káspi tenger, Aral és Ural hegység közt elterülő pusztaságra kell helyeznünk (Etnográfia. V 172) a szkíta- kérdés ismét visszanyerte a magyar etnológia szempontjából egykori fontosságát.

Bármi volt, is a szkíták nemzetisége, bizonyos, hogy befolyást gyakoroltak az ősmagyarság történelmi életére és kulturális fejlődésére a ez a hatás nem tűnhetett el nyomtalanul.

Egy pár ilyen nyomra akarok mutatni az alábbi sorokban s ezzel kapcsolatban valamit a szkíták nemzetiségéről is fogok szólni néhány adatot hozva föl ama felfogás egyoldalúságának feltüntetésére, mely a szkíták által megszállt föld régebbi lakosságának iráni jellegét s a szkítákra gyakorolt befolyásának jelenségeit kapcsolatba hozza a szkíták nemzetiségével s ezt a két dolgot összezavarja. Majd alább ki fogom mutatni, hogy az Irán nyelvűség vitatói korántsem arra a néhány -jelentés szerint is ismert szkíta szóra alapítják elméletüket -, melyek utóvégre is első sorban jönnek tekintetbe, hanem nevekre, melyeknél sohasem szabad feledni egy részről azt, hogy értelmezésüknél sokkal több tér nyílik a legkülönbözőbb és legellentétesebb összehasonlításokra, mint mikor a szó vagy névjelentése már adva van; másrészről azt sem szabad szem elöl téveszteni, hogy még a félreismerhetetlenül iráni eredetű szkíta személyneveknél is fölmerül az a kérdés, vajon lehet-e egyéb jelentőséget tulajdonítani nekik, mint pl. nálunk az Árpádok alatt nagyon elterjedt szláv neveknek? Jegyezzük meg jól, hogy Müllenhoff a szkíta neveknek körülbelül csak egynegyed részét magyarázta meg az Iránságból, ennek is csak egy részéről lehet elmondani, hogy kétségtelenül iránnak bizonyul, míg a másik részét, - mint Cuno véli, a nagyobb részét - épp oly jól és találóan lehet magyarázni a lett-szlávból (Die Skythen 376.) s esetleg más nyelvekből. A végeredmény mindenesetre az, hogy a szkíta nevek nagy részét iráni szótövekre eddig még nem tudták visszavezetni; az iránnak magyarázott neveknek egy része másképp is értelmezhető; ami tehát valódi irán névnek tekinthető, arról csakugyan el lehet mondani, hogy amint a szkíta Aripeithesz, Idanthyrszosz, Szpargapeithesz és más hasonló személynevekből a szkíták iránságát; ugyanolyan joggal a magyar László, Lodomér, Bogomér Boguszló, Kázmér, Szoboszló, Szaniszló, Raszló, Radován, Tihamér, Bogát, Deda, Zerzivoj, Medve, Drága; Szereda, Péntek, Unoka s még más árpádkori nevekből a magyarok szlávságát is lehet vitatni. Az volna a döntő bizonyíték az iránság mellett, ha azt mutatták volna ki, hogy az olyan szkíta szók mint oior - férfi, pata - ölni, arima = egy, szpu = szem, Temerinda = tenger - anyja sat., csakugyan irán szók; de az iránság ép ezeknél mondta föl a szolgálatot s egyik-másik szóra még a nagy árjaságban is alig-alig lehetett valami megközelítő analógiát találni.

A német tudósok ezen el nem tagadható valóságnak a magyarázatát mindenben keresték, csak éppen arra nem gondoltak, a mi a legtermészetesebb, hogy talán az elméletben van a hiba s abból, hogy a szkítaságról egy sereg személy-, nép- és földrajzi névnek Irán eredetére mutathatnak, még nem szükségképpen következtethetik egyúttal azt is, hogy a szkítáknak irán nyelvűeknek kellett lenni. Nem méltatták kellő figyelemre azt a kiváló fontosságú körülményt, hagy a szkíták nem őslakói annak a földnek, a hol Herodotus találta őket a Kr. e. V század derekán, hanem a középázsiai pusztaságról költöztek oda pár századdal előbb. Ha tehát a szkíták etnikumában olyan jelenségek tapasztalhatók, melyek majd az árjaság majd pedig az uralaltájiság jellemvonásait tüntetik föl: akkor mindenesetre azt kell gondolnunk, hogy e jellemvonásoknak csak egy része tartozik a szkítaság őseredeti sajátságaihoz, a másik részt szükségképp a meghódított s részben talán magukba olvasztott régebbi lakosságtól örökölték. Ilyenforma felfogás vezette az orosz etnológusokat, Miller V.F. moszkvai és Miscsenko P. G. kijevi tudósokat arra a végeredményre, hogy ott, ahol a németek csupa iránságot láttak, különbséget tegyenek az uralaltáji eredetű harcias és hódító nomád keleti vagy királyi, meg az árja (irán) eredetű műveltebb földmívelő szkíták között, a kiknek egymáshoz való viszonyát - úgy látszik - körülbelül olyannak képzelik. mint a minő volt a bolgárok és aldunai szlávok vagy a Ghaznevidák és Szelsukidák törökjei, meg az iránok között

Nehéz is volna máskülönben megérteni, hogy az ókor néprajz- és történetíróinak soha nem jutott eszébe a szkítákat a perzsák rokonainak tenni meg, a kiket végre is jól ismertek, ellenben folyton össze- zavarják velük az új meg új név alatt feltűnt uralaltáji népeket. Maguk a perzsák is úgy találták, hogy azok a turkok, kik a VI. század közepe felé kezdtek elhatalmasodni, ahhoz a néphez tartoztak, melyet ők régen szakának neveztek" vagyis a szkítákhoz, mert hiszen már Herodotus megirta (VII. 64.), hogy a perzsák az összes szkítákat szakáknak hívják.

------------------

 Zeuss: Die Deutschen und die Nachbarstämme. Müllenhoff. Über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten. (Monatsberichte der Preussischen Akademie in Berlin.1866. 549-579) -TOMASCHEK W. Kritik der ältesten Nachrichten über den szkítischen Norden. (Sitzungsbericht des kaiserlichen Akademie Bécs, 1888. CXVI. 775-780. CXVII.1-70)

Die Skythen. (Forsrhungen im Gebiete der alten Völkerkunde. I. Theil) Berlin. 1871.

 Über die Herkunft der Sarmaten. (Archiv für Anthropologie. XVII. 1887. 302.)

-------------------

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 2.
Budapest, 1895 (részletek folytatása)

II.

A szkíta elem behatolása a Fekete tenger mellékén elterülő síkságra nem egy időben, nem egyhuzamban történt, hanem, mint minden ilyen terjeszkedésnél, több század leforgása alatt vándorolt be majd az egyik, majd a másik törzs.

Bizonyos, hogy azoknak, kik Herodotus korában már földműveléssel foglalkoztak, jóval meg kellett előzniök a déloroszországi pusztaságon nomadizáló szkítákat, kikkel minden esetre ugyanazt a nyelvet beszélő egy népet kellett képezniök, ha talán a bennszülött elemmel való huzamosabb vérkereszteződés bizonyos változásokat idézett is elő fizikumukban, mert különben Herodotos, ki jól megkülönbözteti a szkítáktól a szkíta szokás szerint élő, de más nyelven beszélő népeket, mint p. az androfagokat, s a szarmatákról tudja, hogy szkíta nyelvűek, de más a kiejtésük: a földművelő- és nomád szkíták közt levő esetleges nyelvi különbséget alig hagyta volna megjegyzés nélkül.

AE különböző időben történt bevándorlások magyarázzák aztán meg a szkíta mondák és hagyományok azon ellentmondásait, hogy a szkítákat a Puntus mentén majd nagyon régi lakóknak, sőt autorhtonoknak tüntetik föl, így a görög monda szerint Heraklestől és egy alsó kígyótestű nőtől származtak", más szóval a nap és föld fiai azaz autochtonok (Her: IV 8-9), a másik változat szerint pedig a mondai ősapa, Targitaos az égnek (Zeusnak) s a Borysthenes folyam leányának volt a fia s Targitaostul Dáriusnak a szkíta földre való betöréséig ezer esztendő telt el (Her: IV 5., 7.); majd pedig maguk a szkíták beszélik Herodotusnak, hogy ők a legfiatalabbak az összes népek között

(IV 5.), s emlékeznek ázsiai hazájukra, honnan a masszagéták verték ki, emlékeznek az Araxes folyamon való átkelésükre, pontusvidéki megtelepedésükre, hol az előlük kivándorló kimmerek földjét szállják meg, kiknek emléke ekkor még oly élénk, hogy ismerik a helyet a Tyras (Dnyesztert) folyó mellett, hova a kimmerek halottaikat temették és számos szkítaföldi helyet róluk neveznek, vannak kimmer falak, kimmer kikötő, Kimmeria nevű vidék, kimmer Bosporus sat. (Her. IV, 11., 12.)

E hagyományon kívül volt még egy másik forrása is Herodotusnak, mely hasonlóképp bevándorlóknak mondja a szkítákat s körülbelül egykorú a szkíták költözködése által előidézett népmozgalmakkal. Ez a forrás, melyet Herodotus meg is nevez, a Kr: e. 700-650 körül élt prokonnesosi Aristeas eposz-költő "Arimaszpeá" című hőskölteménye; e szerint a közép-ázsiai masszagéták keleti szomszédai az isszedonok voltak azok, kik a szkíták régebbi földjét elfoglalták, mely a mai kirgiz pusztaságon lehetett, mert Herodotus szerint  (IV 22.) a thysszagétáktól és jyrkáktól észak felé is tanyázott a királyi szkítáknak egy elszakadt ága; az isszedonok által kiszorított szkíták aztán délnyugat felé törve elkergették a "déli" vagyis Fekete tenger mellett lakó kimmereket s ezeknek a földjén telepedtek meg. (Her.IV 13.)

Úgy látszik, a szkíták, mielőtt elfoglalták volna a Pontus mellékét, egy ideig a Volga, Jajk, Kaspi-tenger közti pusztaságon tanyáztak, honnan a Vll. század dereka táján a masszagéták szorították ki, a mikor aztán a szkíták egyik része a Tanaistól és Maeotistól nyugatra fekvő déloroszországi síkságra, másik része pedig Médiába hatolt, hol - mint Herodotus mondja - 28 évig voltak az urak s uralmuknak csak Kyaxeres méd király vetett véget Kr. e. 605 körül. (Her. I. 103-106. IV ). Ez utóbbiak azok a szkíták, a kik az Akhemenidák korában a perzsáknál szaka néven ismeretesek. Hogy Herodotus idejében még nagyon új dolog lehetett a puntusi nomád szkíták és az ázsiai szakák egymástól való elszakadása, abból következtethetjük, hogy Herodotus felfogása szerint Médiát tulajdonképp a puntusi szkíták foglalták el üldözvén az előlük menekülő kimmereket s annyira összefolyt Herodotus kortársainak szemében a szkíták ezen két ágának régebbi története, hogy a puntusiak hagyományainak egyes, ekkor már kellőképp nem értett részletét is a médiai expedícióval igyekeztek megmagyarázni...

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 3.
Budapest, 1895 (részletek folytatása)

III.

A német tudósok közt, kik a fennmaradt szkíta nevek és szavak magyarázatával foglalkoztak, legkimerítőbben s egyúttal a nagy nyelvészeti apparátus mellett is a legnagyobb egyoldalúsággal tárgyalta a szkíták nemzetiségének kérdését Miillenhoff. Az Iránság vitatói első sorban is az ő értekezésére szoktak támaszkodni s ezért midőn annak az állításnak, hogy a szkíták iráni nyelvűek voltak, tüzetesebb vizsgálatába akarunk bocsátkozni, szükségesnek látjuk megismerkednünk azzal az eljárással, mellyel Müllenhoff a föntebbi eredményre jutott.

A szkíta nyelvmaradványok - mint az Etnográfia múltkori számában is említettem - egy pár szó kivételével csupán nevekből állanak. Ezeknek túlnyomó része Herodotusnál és az olbiai föliratos emlékeken található s részint istennevekből, részint nép- és helynevekből, részint mondai személyek neveiből, részint pedig szkíta királyok és olbiai barbár eredetű polgárok személyneveiből állanak.

A szkíta nyelv eredetének megállapítására nézve természetesen legtöbb súlyt azokra a szókra és nevekre kell helyezni melyeknek jelentése is ismeretes. Fontosak továbbá az istennevek, a mondai hősök nevei s aztán a szkíta törzs- és nemzetségnevek, mert ezek minden valószínűség szerint maguktól a szkítáktól származnak s ezenfölül így részüknél, mint az istenneveknél s bizonyos fokig a mondai alakok neveinél is nagyjában adva van az a fogalmi kör is, a honnan eredniük kellett. A szkíta nemzetiség szempontjából legkevesebb bizonyító erőt kell tulajdonítanunk a rendes személyneveknek s a szkítákat környező népek, valamint a szkítiai helyek neveinek, mert egy bevándorolt s mindenféle idegen befolyásnak kitett népnél mindig kérdés tárgyát képezheti, hogy nem egy más népnek a nyelvkincséhez tartoznak-e ezek a nevek épp úgy, mint pl. a nálunk elterjedt személyneveknek túlnyomó s helyneveinknek nagy része; azonkívül az ilyen nevek értelmezése, mint múltkori cikkünkben is említettük, semmiféle korláthoz sincs kötve s bajos eldönteni, hogy a midőn a magyarázatban többféle lehetőség kínálkozik, közülük melyik a helyes. Erre nézve néhány példát hozok föl. A Targitaos név Tomaschek szerint (Sitzungsb. d. k. Akad. in Wien. CXV1. 721.) a. m. az irán "tighra- tava" (pfeilkräftig) de ez a név az avarok közt is megvolt Targitios alakban, melyet Vámbéry (Magy. Er. 50.) "szétszórónak" magyaráz a tör. tat. "targit"; "tarkít" (szétszór, széthány) tőből; Irán név volt-e már most a Targitaos vagy pedig török. A szkíta Tumbagos s a mongol Timbaghai név nagyon közel áll egymáshoz, Müllenhoff azonban tagadja a két név egybetartozását s amazt Neumann ellenében irán eredetűnek állítja; mely a "tuma" [erős) vagy "tava" (bíró) és "baga' (szerencse) szavakból származnék, míg Cuno az ó-szláv "tanpu" (vastag) szóval egyezteti. A Sobodakos névben Neumannal a mongol Szubutaj név analógiáját is kereshetjük s mint Cuno, a szláv "svobodi" (szabad) szóból is magyarázhatjuk. Müllenhoff szerint a szkíta Badagos, Badakés név az irán "vádha" (ütni) szóból ered, Cuno ennek ellenében az orosz Vodoku (a. m. vezető) névvel teszi egynek, de ezzel még koránt sincs vége a lehetséges analógiáknak, mert pl. a mongol- tatár Batu vagy az ősmagyar Bati vagy Bodaj nevek is fölhozhatók. Müllenhoff a Dados, Dadagos, Dadsaké neveket a perzsa "dá" (adni) tőre vezeti vissza, Cuno szerint a szláv Dedu, Dedaku (a. m. déd, ős) személyneveknek felelnek meg. Ugyancsak ő Müllenhoff ellenében azt vitatja, hogy a Mastus, Mastarus, Mastarnés, meg a Radamaseus, Radamasadios és Rathagósos nevek nem a zend "maz" (nagy) és "ratha" (szekér), hanem az ó-szláv "mastitu" (facilis, comis), litván "mastus" vagy ó-szláv "misfi" (vindicta) s aztán az ószl. "radu" (alacer) vagy "rati" (bellum) tőkhöz tartoznak, miként a szláv Mistui, Mistislav, Mastivin, Radogost stb. nevek.

Folytathatnánk még e példákat, de az is elég annak a feltüntetésére, mily ingatag alapot szolgáltatnak a szkíta nemzetiség megállapítására a nevek, melyek különben is minden valószínűség szerint többféle népelemtől valók.

A továbbiakban Nagy Géza különféle szkítának nevezett szavakat elemez. Ebből a részből csak egy rövid részletet közlünk...

Látjuk ezekből, hogy minél szűkebbre szorul össze az a fogalmi kör, melyben a szkíta nevek magyarázata keresendő, annál ritkábbak és erőltetettebbek az irán analógiák s ha már az is föltűnő, hogy a szkíta istennevek, mint ilyenek, merőben különböznek az Irán vagy még ősibb időkre hivatkozva, a hindu- irán istennevektől az egyetlen egy közös isten- vagy mítikus névre sem lehet rámutatni: még föltűnőbbnek kell tartanunk, hogy még csak irán eredetű jelzői neveket sem lehet fölismernünk ezen istennevekben s ilyen tapasztalatok után csakugyan tarthatatlannak kell tekintenünk azt az álláspontot, mely mindezek ellenére irán népet keres a szkítákban.

De legdöntőbb bizonyítékot szolgáltat e tekintetben az a néhány szó és név, melynek jelentését is tudjuk. Ezek a következők:

a) Az oiorpata vagyis magyarul "férfiölő". Említi Herodotus (IV 110.) ezeket írván:"az amazonokat a szkíták oiorpatáknak nevezik, a mi görögül azt jelenti férfiölő ( androktonoi) mert oinrnak hívják a férfit, pata pedig azt teszi: ölni.

Ezek a sorok egész világosak s joggal elvárhatjuk, hogy a milyen félreismerhetetlen irán jelleget tüntet föl némely szkíta név (pl. Xouvapof; zend: hunara - erény, Xodavod = zend: hudaéna evguvof), épp olyan irónnak bizonyuljon az a két szkíta szó, az oior - férfi és pata = ölni is.

De mit tapasztalunk?

Az oiornak még csak megvan az analogiája (zend és szanszkrit: viras, latin; vir, porosz: wyrs, gót: wair), a pata szónál azonban megakad az irán magyarázat. "Allein der zweiten Namenhälfte ist die Bedeutung (töter, töterin) ohne Zweifel untergeschoben - mondja Müllenhoff (id. m. 555.) - Sei es dass mann dabei an das causale pát.- faIlen von pat - fallen oder an vad skr. vadh - schlagen dachte". Müllenhoff tehát, úgyszintén Cuno sat. Zeussnak a nézetéhez csatlakozik aki a rosszul értesült Herodotus adatát oly módon javította ki, hogy az "oiorpata" jelentését "Férfiölő" helyett "férfiak úrnőjének" Männerherrinen, Männerbeherrscherinen) magyarázta s a pata szót a zend paitis, szanszkrit patis, litván patis azaz "úr", "uralkodó" szókkal egyeztette.

Hát én elhiszem, hogy az amazonokat csakugyan az iránok nevezték el "virapatáknak" - férfiak úrnőinek. De ha így volt is, ebből csak az következik. hogy a szkíták átvették az iránoktól ezt a nevet s népetimológiával férfiölőnek magyarázták. Mert az ő nyelvükben a pata már nem azt jelentette: "úrnő", hanem azt, hogy: "ölni". S Herodotus nagyon jól volt értesülve, midőn a szkíta szónak ezt az értelmet tulajdonítja s nem azt, a mit az irán elmélet hívei akarnak bele magyarázni. Az a szó nem áll magában; kétségtelen analógiáját megtaláljuk a szumir- akkád nyelvben, hol bat a. m. ölni, meghalni (tuer, mourir ) s azután a médiai szkíta vagy protoméd nyelvben, a melyben bat. a. m. ölni, megütközni (tuer, combattre). A szumir-akkád szó ige névi alakja "bat-a" vagy "bat-ma", uru pedig a. m. férfi (male).

E szerint a szkíta oior-pata = férfi-ölő, melyre az iránságban nem lehetett kielégítő magyarázatot találni, ízről-ízre megfelel a szumir- akkád uru-bata szónak.

 A szkíták egészen más nyelven beszéltek. Nyelvük - úgy látszik - a szumir-akkáddal volt közelebbi rokonságban (v.ö, oiorpata, Oitosyros) de mindenesetre az uralaltáji családhoz tartozott. A szumir-akkád nyelvről ma még nagyon hézagosak ismereteink, helye sincs még kimutatva az uralaltájiságon belül, Lenormant szerint pl. középhelyet foglalt el az ugor és török-tatár nyelvek között, míg Hommel az őstörökkel tartja testvérnyelvnek; a szókincsből azt látjuk hogy ha geneológikus szempontból Hommelnek volna is igaza, az ugorsággal több olyan ponton érintkezik, a mely érintkezési pontok a törökség és ugorság egymás közti viszonyánál nem mutathatók ki.

Ilyen szempontból magyarázható, hogy: a szkíta szók és nevek is majd a törökség majd az ugorság felé mutatnak. De az sem lehetetlen, a mit már közelebbi cikkünkben is felhoztunk, hogy az a népség, melyet szkítának neveztek, kétféle elemből állt, ú. m. egy szumir-akkád féle elemből s aztán ugorokból, a melyek egymást áthatották a nélkül, hogy teljesen összeolvadtak volna. A tulajdonképpeni szkítákat a népvándorlás korában jobbára a törökség szívja föl, míg az ugorok a lett-szláv elemmel erősen vegyülve egymástól nagyon különböző jellegű népekre szakadoznak.

17. E mozgalmak időpontjának meghatározására még a Gyges (Gug) lyd király és a kimmerek (Giamirri) közti küzdelmek is felvilágosításul szolgálnak, melyek a Kr e. 670- 660 körüli évekre estek.

18 Über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten. (Monatsberichte der Preuss. Akademie in Berlin. 1866. 549-579. l.)

19 Jókai, nem emlékszem, hogy hol, mint magyar szót említi az örpatát, mely - he nem csalódom - katonás természetű nőt jelentene. Nem igen bízom ugyan benne, hogy népies eredete szó volna inkább a Herodotos- féle oiorpata tudákos átalakításának vélem: mindamellett nem tartom fölöslegesnek e sorok olvasóinak figyelmét fölhívni erre a szóra, megvan e a népnyelvben az ország valamelyik részében?

20 Lenormant Fr. La Langue prirnitive de la Chaldée. Paris, 1875. 314.

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 4.
Budapest, 1895 (részletek folytatása)

IV.

Ha már a nyelvi adatokból is kimutatható, hogy a szkíták nem voltak iránok, hanem uralaltájiak: külsejük, életmódjuk, szokásaik, vallásuk s egyszóval egész erkölcsi jellemük már egész határozottan és félremagyarázhatatlanul azt bizonyítják, hogy itt csakis egy uralaltáji népről lehet szó, melynek etnikuma sehogysem illik bele az árja vagy indoeurópai népek nagyon elágazott, sokféleképp módosult, mindazáltal a közös származásnak és egy meglehetősen egyöntetű őskultúrának többféle jelét magán viselő családjába.

A német tudósok annyira belemerültek a névmagyarázatokba hogy azok mellett egészen mellőzték a többi etnográfiai jelenséget s egyebek közt alig méltatták valami figyelemre azt a talán nem egészen fontosság nélküli körülményt, hogy a szkíta nomád lovas nép volt a mongol típus jellemző sajátságaira emlékeztető külsővel.

A szkíták külsejét a hírneves görög orvos, Hippokrates irta le.

E leírásból mindenekelőtt az tűnik ki, hogy a szkítáknak igen erősen kidomborodó faji jellegük volt, mely merőben különbözött a görög világ előtt ismert népeknek a típusától s ezek a faji sajátságok annyira előtérbe nyomultak a görögök szemében, hogy azok mellett egészen elmosódtak az egyes szkíták közt levő individuális különbség jegyei.

Hippokrates szavai e tekintetben oly világosak és határozottak, hogy semminemű félreértésre nem adhatnak okot. A szkítákról úgymond - a mi külsejüket illeti, ugyanazt mondhatni, a mit az egyiptomiakról, hogy csakis saját magukhoz hasonlók és semmiféle más néphez sem." Mekkora fontosságot tulajdonított e jelenségnek, kitetszik abból, hogy utóbb még egyszer ismétli föntebbi megjegyzését; testalkatára nézve- írja - a szkíta nép teljesen különbözik a többi emberektől és csupán saját magához hasonló, mint az egyiptomi." Egy más helyen pedig azt mondja, hogy a szkíták közt egyik ember a másikhoz nagyon hasonló, férfiak a férfiakhoz, asszonyok az asszonyokhoz s ezt abból magyarázza, hogy a szkíták általában véve kövér testűek és szőrtelenek.

Árjákról, kaukázusi rasszhoz tartozó népről alig beszélt volna így Hippokrates. Ha a szkíták Iránok vagy szlávok lettek volna, típusuk semmi esetre sem tűnhetett volna föl olyan idegenszerűnek a görögök előtt, hogy ez egyéni vonások finomabb jegyei iránt elvesztik a fogékonyságukat s éppen azért nagyon igaza volt Neumannak, midőn azt állította, hogy itt már rasszbeli különbségre kell gondolni.

A részletek, miket a szkíták külsejére vonatkozólag hoz föl Hippokrates, nemcsak megerősítik azt a hiedelmet, hogy itt csakugyan külön rasszról van szó, hanem a rassz felismerésére is rávezetnek.

Ezek közül különösen jellemző a szakáll nélküli csupasz arc és a szennyes-sárga vagy vörhenyes bőr. Az utóbbit nuppóv-nak nevezi Hippokrates, s azt mondja, hogy ezt a hidegség idézi elő, a mely a fehér szint elfonnyasztja s ebből sárga lesz." Neumann (Id. m. 155. 1.) Platonra hivatkozva, aki szerint a pyrrhon a sárga és szürke vegyüléke (15m. 68. c.), szennyes-sárgának (schmutzig gelb) magyarázza. Mindkét testi sajátság a mongol rasszhoz tartozó népeket jellemzi s a mennyiben a pyrrhont vörhenyes színre magyaráznánk, annyiban a finn típusra gondolhatnánk, melynek a lángvörösség nagyon gyakori s egyik megkülönböztető sajátsága."

Nem olyan élesen elválasztó rasszbeli sajátság a többi, a mit még tudunk a szkíták külsejéről; ennyiben mégis fontosak, hogy kiegészítő részei a mongol típusnak. Ilyenek: az egyenes, lágy, sima haj, aztán az elhízott, széles test, minden élesebb tagozás nélkül, különösen az altest sokkal lágyabb, mint más embereké szokott lenni, mert - mint Hippokrates véli - lehetetlen, hogy olyan országban, minő a szkíták földje s olyan természeti és égalji viszonyok közt, mikben a szkíták élnek, a test alsó része szilárd és ruganyos maradjon.

Érdekes még az a megjegyzése is, hogy a szkíták kajla lábúak; ennek oka - úgymond - egyrészről az, mivel a gyermekeket nem kötözik pólyába, mint Egyiptomban, mert azt tartják, hogy ha nem hajlik meg a láb, nem ülhetik meg jól a lovat; más részről oka az ülő életmód, a gyermekek ugyanis mindaddig, míg lovagolni nem tudnak, idejük java részét a szekéren ülve töltik, s menet közben vajmi kevés hasznát veszik lábaiknak.

Ahány híres lovas népet csak ismerünk, mindegyiknél el van terjedve a többé-kevésbé kajla láb. Népvándorláskori temetőink közül a keszthelyinél figyelték meg ezt a sajátságos, hol a csontvázak nagyobb része ilyen kajla lábú lovas népségre vall, mely Török Aurél szerint a mongol és kaukázusi faj keverékét tünteti föl. Ez a népség `véleményem szerint abból a déloroszországi szkíta-szarmata (roxolán) elemből állt, mely a III. században a gótok uralma alá került s a. gótokkal együtt már a II. század folyamán bevándorolt Magyarországba.

Mindezek együttvéve azt bizonyítják, hogy az a semmi máshoz nem hasonló, magában álló típus, melyet a görögök - Belső-Ázsiával nem érintkezve - a szkítákon kívül más népnél nem találtak fel, a mongol rassznak volt egy változata. Neumann, kinek fejtegetéseit követtük a föntebbi sorokban, abban tévedett, hogy a mongol típust azonosította a mongol nemzetiséggel, holott amaz sokkal általánosabb emennél s a mongolokon kívül sokféle, egymástól teljesen különböző családbeli népeket is foglal magában. Csak árjákat nem - természetesen figyelembe nem véve azt az utóbbi századok alatt Iránban megtelepedett s eliránosodott egy- két apró mongol eredetű törzset, melyet nem lehet nagy nemzetekkel, minő a szkíta volt, párhuzamba vonni.

Nem is tagadta senki a szkíták mongolos típusát, csupán jelentősége felől voltak eltérők a vélemények. De még azok is, kik a nevek után iránoknak állították a szkítákat, elismerték, hogy jelentékeny uralaltáji elemet kellett magukba venniük s erős vérkereszteződésen mentek keresztül.

21 De aere, aquis et locis c. művében. A szkítákra vonatkozó helyek kimerítő magyarázatát, I. Neumann Károlynál (Die Hellenen im Skythenlande. I. Berlin. 1855. 148-174 a "Körperbeschaffenheit der Skythen" c. fejezetekben).

25 A szkíták egymásközti hasonlóságát a kövérség mellett a szőrtelenségnek tulajdonítja Hippokrates (99,)

27 Topnard P.  Az antropológia kézikönyve Ford. Pethö Gy. és Török A. Budapest. 1881. 613. 1. Topinard a vörös típusról szólva elsorolja azon kínai adatokat, melyek azt bizonyítják, hogy Ázsia belsejében s északi Ázsiában a Jenyiszej mentén valaha egy zöldszemű s vöröshajú rassz létezett Ennek nyomai találhatók föl a finn típusban. (ld. m. 616, 1)

31 Részletesebben kifejtettem ezen véleményemet Arch. Ért, 1893. XIII. 110.- 111.

32 A szkítákkal rokon nyelvű szarmaták keleti ágát, az alánokat Ammianus Marcellinus (XXXL.. 2,21.) magas és szép termetűeknek, szőke hajúaknak s szemeik mérsékelten komor kifejezésénél fogva  retteneteseknek mondja. (Proceres autem Halani paene sunt omnes et pulchri, crinibus mediocriter flauis, oculorum tempera toruitate terribiles.) Az alánok árja voltának egyik bizonyítékául ezt is föl szokták hozni. Hát az bizonyos, hogy ez a külső nagyban különbözik attól, a minőnek az uralaltáji népeket szokták rajzolni, csupán a szem kifejezésében van olyan sajátság, amibe aki akarja belemagyarázhatja az uralaltájiságot. De nem kell felednünk, hogy a szarmaták a Herodotus-féle monda szerint már eredettől fogva sem tekinthetők  tiszta szkítáknak s Herodotustól Ammianus Marcellinusig nyolc század folyt le, a mely idő alatt az árja és kaukázusi környezetbe jutott szkíta-szarmata népség még erősebb vérkeveredésen ment keresztül. A magyar sem az, ami ezer évvel előbb volt arra pedig, hogy a szarmata típus nem lehetett tiszta árja, fölhozhatók a keszthelyi népvándorláskori csontvázak.

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 5.
Budapest, 1895 (részletek folytatása)

"Ammianus Marcellinus nagyon jól eltalálta azt a kifejezést, a mely a nomádot jellemzi, midőn azt mondja, hogy fedél alatt nem tud maradni, s vérében van az örökös kóborlás. Ez az a pszichikus vonás, a mit ki akarnék emelni a szkítáknál s a mit az életmód kérdésétől el szeretnék választani. Nomád hajlamok mellett mindenesetre a baromtenyésztés a legmegfelelőbb életmód, de a kettőt még sem mondhatnám teljesen azonosnak. A cigány nomád, anélkül, hogy életmódja pásztorkodásból állna, s viszont a pásztorkodás még nem zárja ki, hogy e mellett ne lehetnének valamely népnek állandó szállásai. Az árják életében a baromtenyésztéssel való foglalkozás, s egy meghatározott helyhez kötött tanyáról való gondoskodás együttesen jelentkezik, ez tehát olyan számottevő psychikus sajátság, a mit nem szabad könnyedén ignorálnunk.

A mit a szkíták erkölcsi jelleméről mondtunk a pusztai élettel kapcsolatban, azt kiegészíti az a másik vonás, a mely a lónak oly kiváló jelentőséget kölcsönzött életviszonyaik minden nyilvánulásában. Valamennyi ókori író mondja, görög vázák szkíta tárgyú képein láthatjuk, hogy a szkítát ép úgy nem tudták elképzelni lova nélkül, mint a hogy más-más időben, más-más törzsről de folyton emlegetik ugyanazt az európai és ázsiai pusztaság valamennyi nomádjáról. Már föntebb idéztük Hippokratés ama szavait, melyekben megírta, hogy a szkíták a csecsemőnél is arra fordítják a fő figyelmet, hogy fejlődése a lovaglás kívánalmainak megfelelő mádon történjék, azzal pedig nem sokat törődnek, hogy tanul meg járni? Hiszen úgyis lóháton tölti egész életét.

Kitűnő lovas és rossz gyalog: ez a szkíta. Ugyanezt jegyzi meg Ammianus Marcellinus a hunokról, s Bölcs Leó a magyarokról. A hunok - írja Arnmianus Marcellinus - idomtalan lábbelijük miatt nem tudnak szabadon járni, miért is teljesen alkalmatlanok gyalog csatára, ellenben mintha csak rá volnának szegezve csúnya, de kitartó lovaikra, melyeken néha nő módra is ülve végzik mindenféle dolgaikat. Lóháton vannak éjjel-nappal, lóháton adnak-vesznek, lóháton esznek-isznak sőt lovaik nyakára hajolva alusznak is." (XXXI. 2. 6.) Leó császár pedig így nyilatkozik őseinkről: "A turkok lovasok lévén, gyalog megállni nem bírnak; mint akik lóháton növekedtek föl.""

Az uralaltáji népek életében azonban nemcsak az a szerepe volt a lónak, a mi pl, az európaiaknál, vagy a beduinoknál és indiánoknál, hogy meglovagolták, hanem élelmi szernek is felhasználták. A lóhúsevés általában el van terjedve ma is a közép- és belső-ázsiai nomádoknál s fennmaradt emléke, hogy szokásban volt a hunoknál, régi bolgároknál, magyaroknál és kunoknál is. A nomád törökök és mongolok egy savanykás italt is készítenek a tejéből, a kumiszt; ismerték ezt az italt a kunok, úgyszintén a hunok is, kiknek a Priskus Rhetor által említett kamosz nevű itala nyilván nem egyéb, mint kumisz. A szkíták etnikuma szempontjából tekintve a dolgot, nem lehet jelentőség nélküli azon körülmény, hogy ezt az igazán uralaltájinak nevezhető italt ők is készítették. Herodotus ekképp írja le a készítés módját: "A szkíták fuvolához igen hasonló csontfújtatókat vesznek elő bedugják a kancalovak nemzőrészébe s ezeken át befújnak a szájukkal; míg azután az egyik fú, a másik fej. Ezt az eljárást pedig azzal okadatolják, hogy a fúvás által a ló erei megdagadnak s így tőgyét lebocsátja. Mikor aztán a tejet lefejték, üres faedényekbe öntik; s ezekben keverik a köröskörül álló vakok (t. i. megvakított rabszolgák) a tejet. A fönn úszó részt leszedik, s ezt tartják a jobbiknak; a leülepedett tejet már a másiknál hitványabbnak tekintik.'' (VI. 2.) Ez az adat azért is magára vonja figyelmünket mert nemcsak a lótej használatát bizonyítja, hanem a vele való elbánásból az is kitűnik, hogy a szkíták, midőn a tejet faedényekben keverték, s a fönn úszó részt leszedték, egyenesen vajat és túrót készítettek.

Lássuk ezzel szemben, hogy, mint lovas népet, mennyiben lehetne őket iránoknak tartani.

E föltevésnél elsősorban is az a nehézség, hogy az ős árják, bár közös szavuk van a lóra, semmi esetre sem voltak lovasok. Föltéve, hogy a ló háziállataik közé tartozott, legföljebb szekérbe fogták; az sem lehetetlen azonban, hogy csak olyanformán ismerték, mint pl. a farkast és medvét, melyre szintén van közös elnevezésük: de az a jelentősége a mi az uralaltáji népeknél, náluk soha sem volt a lónak. A német tudósok hivatkoznak ugyan a lóáldozatokra, amik pl. a régi perzsáknál és hinduknál voltak szokásban, hivatkozhatnának a keltákra is, kiknek háztartásában nagyobb szerepe volt a lónak, sem, hogy ignorálni lehetne: mindazáltal van egy kiváló fontosságú adatunk arra nézve, hogy az ős árját semmi esetre sem lehet lovas népnek tekinteni.

Ismeretes az emberfajú és lótestű kentaurokról szóló görög monda. Ennek a mondának az analógiája meg van a Védákban is. Azok is említik a férfitestű és lófejű, vad és harcias Gandharvokat, kiket ugyanazon felfogás értelmében a mely szerint a kentaurok a bor istenének, Dionysosnak a kísérői, a hindu mítosz szerint az isteni szomaital őrzőinek tesz meg. E monda világos tanújele annak, milyen idegenszerű tünemény volt az ős árják előtt a lovas ember. Csodás lénynek tűnt fől előttük, a kiről azt képzelték, hogy a teste félig ló, félig ember. S ezt a felfogást magukkal viszik a görögök Hellásba s a hinduk az öt folyó mellékére.

Azoknak a népeknek a családjában, melyeknél ilyen monda alakult, nem kereshetjük a szkíták híres lovaglási tudományának az előzményeit. Még csak azt sem gondolhatjuk, hogy az iránság sajátos fejlődésével volna az összefüggésben. Az iránságot, mint ilyent, sohasem találjuk azon népek sorában, melyeket kitűnő lovasoknak emlegetnek, mert az a körülmény, hogy a szkíta, szarmata, jazig, parthus híres lovas volt, minthogy iránságuk a legkedvezőbb föltevés mellett is vitás, arra talán még sem szolgálhat bizonyítékul, a mi épen a vita tárgyát képezi. Utóvégre is saját nemzetünk nyújt példát arra, hogy az európai népek közt való ezredéves tartózkodása sem volt képes kiirtani azokat a hagyományokat, melyeknél fogva ma is a világ legkiválóbb lovasai közé tartozik s ha lettek volna az iránságnak ilyen hagyományai: a baktroknál, szogdoknál, margoknál, perzsáknál stb. csak úgy megmaradnak, mint a szakáknál és parthusoknál s nem lesz a lovaglásban való jártasság ez utóbbiaknak a specialitása.

Az árjáknál mindaz, a mi összefüggésben van a lóval, csupán a középázsiai pusztaság nomádjaival való érintkezés által terjedhetett el. (...)

 A szkíták szokásai közül azonban magyar szempontból talán egyik sem kelti föl annyira érdeklődésünket, mint a vérszerződés.

Herodotus ezt ekképp írja le: Szövetséget a szkíták, már a kikkel kötnek, ily módon kötnek: egy nagy cserépserlegbe bort öntenek s azt a szövetségesek vérével összekeverik, bőrüket ugyanis előbb tőrrel vagy karddal kissé fölvágják. Azután a serlegbe mártanak egy kardot, továbbá nyilakat, csákányt és lándzsát, ennek végeztével sokáig imádkoznak s mind a szövetségesek, mind pedig kíséretüknek legelőkelőbb tagjai isznak belőle. (Her IV 70.)

A szkíták ezen szokását más ókori írók is emlegetik. Szövetségkötésük sem vérnélküli - mondja az I, századbeli Pomponius Mela-a kik ugyanis szerződésre lépnek, megsebesítik magukat s a kiontott vért összevegyítve megízlelik." Lukianosz, "Toxaris vagy a barátság" c. művében ilyen szavakat ad a szkíta Toxaris szájába: Miután valakit barátunknak kiszemeltünk, akkor szerződést és esküt teszünk, a legnagyobbat, hogy vagy együtt élünk, vagy ha szükség, egyik a másikért együtt halunk. És úgy is teszünk, mert attól fogva, hogy egyszer ujjainkat megvágván, vérünket egy edénybe csepegtettük és kardunk hegyének belemártása után azt egyszerre s együtt ajkainkhoz emelve kiittuk, többé semmi bennünket el nem választ" A III. századbeli Solinus is azt mondja, hogy a szkíták kölcsönös vérivással szentesítik a szövetséget nem csupán a saját szokásuk szerint, hanem a médektől átvett rend értelmében is."

Ez a szokás azonban nem a régi médeké, hanem a szkítákkal rokon parthusoké, kik azon időtájban Média urai voltak. "Tacitus szerint, midőn a parthus királyok szövetségre léptek, az volt náluk a szokás, hogy a szövetségesek hüvelykujjait összekötözték s kötővel összeszorították, hogy a vér a végső ízekben gyűljön össze, akkor könnyen megsebezték magukat s a vért kölcsönösen lenyalták; ez volt náluk a titkos szerződési mód egymás vérével kölcsönösen szentesítve."

Ilyen módon "pogány szokás szerint egy edénybe csorgatva vérüket", léptek szövetségre és egyesültek a hagyomány szerint a magyar törzsek fejei is s ez a szokás még a XVI. században is meg volt nálunk.

A török Pecsevi írja, hogy Arszlán budai pasa 1541-ben egy napon Budán barangolva egy szegény napszámossal beszédbe ereszkedett s miután több pohár bort megittak, felszólította, hogy lépjen vele testvériségre; a napszámos rögtön ujjába vágott s miután kölcsönösen megnyalták egymás vérét, egymás barátjává lettek.'" Ugyancsak a XVI. században mint meglevő magyar szokást említi ezt Andreas Janus Bruxensis abban a bejegyzésben, melyet "Petri Martyris Tractatus de novis insulis nuper repertis" c. a. Antwerpenben, 1536-ban megjelent műnek az ő tulajdonát képező s jelenleg a M. T Akadémia birtokában levő példányába tett.'°

Szokásban volt a vérszerződés a kunoknál is. Említi Sz. Lajos francia király életírója Joinville, kinek más becses adatokat is köszönhetünk a kunokról s a ki ezen adatokat egy Konstantinápolyban tartózkodó s az aldunai kunok fejedelmi házával rokonságban Ievő francia lovagtól, az ifjabb Nairot de Taucytól nyerte. Joinville szerint a kunok (Commains), midőn Andronikus bizánci császárral 1181-ben szövetségre léptek, hogy egymást híven segítsék, abban egyeztek meg, hogy a császár s a többi előkelők, kik vele voltak, vágják meg testűket és bocsássák vérüket egy nagy ezüst medencébe. S a kunok királya s előkelői, kik vele voltak, ép úgy tőnek és vérüket a mieink vérével vegyíték, borral és vízzel elegyíték s abból ivának, valamint a mieink is és ekkor azt mondták, hogy testvérek'"

Nem kevésbé érdekesek a szkíták temetési szokásai, melyekhez hasonló szokások ugyancsak az uralaltáji népeknél tapasztalhatók. Midőn a király meghalt, tetemét egyik szkíta törzstől a másikhoz vitték, míg valamennyinél körül hordozták.

A szkíták, mint Herodotus írja, fájdalmuknak azzal adtak kifejezést, hogy fülüket megcsonkították, hajukat lenyírták, karjukat megvágták, arcukat és orrukat összekarmolták és balkezükön nyilakat szúrtak át. (Iler. 1V 77)

Ki ne ismerné, mint gyászolták meg a hunok nagy királyuk, Attila halálát? Hajukat, lenyírták, arcukat tőreik hegyével meghasogatták, mert ilyen kiváló hőst a hun felfogás szerint nem női siránkozással és könnyekkel, hanem férfiak vérével kell gyászolni. Liutprand pedig ugyanezt a szokást a magyarokról említi. (Antip. II. 3.)

Így gyászolnak a középázsiai török asszonyok is. Arcukat körmeikkel hasogatják meg, hogy megsemmisítsék szépségüket. Gyakran lehet találni királyi özvegyeket, mondja Vámbéry (A török faj: 305.), kik barázdaszerű sebhelyeket hordanak arcukon, mint azon súlyos veszteség maradandó gyászjeleit, mely férjük halálával érte őket. A szkíta királyok eltemetése, pedig Herodotus szerint így ment végbe: a szkíták - úgymond - nagy négyszögű sírt ásnak, a halottat viasszal vonják be, s hasát felvágva, kitisztítják, összetört fűszerrel, tömjénnel, zellermaggal és ánizssal megtöltik, újra bevarrják s akkor a holttestet szekérre téve; az egész szkíta földön egyik törzstől a másikra viszik s mikor körülhordták, a gerrhusok földjén, hol a királyok sírjai vannak; eltemetik oly módon, hogy a halottat a sírban egy emelvényre teszik, kétfelől lándzsákat szúrnak le, póznákat tesznek rájuk s náddal befödik. A tágas sírnak üres részében aztán a megholt király egyik megfojtott kedvesét, továbbá pohárnokát, szakácsát, lovászát, szolgáját s hírnökét temetik, ezenkívül lovakat, arany csészéket s más egyéb dolgokat is tesznek a sírba. Ennek, végeztével nagy földrakást emelnek s versenyezve iparkodnak azt lehetőleg nagyra halmozni. (Her. IV. 71.)

E temetkezési szokás részletei el vannak terjedve az egész uralaltájiságban.

Azok a nagy halmok, minőket a szkíta királyok hamvai fölé emeltek a Gerrhos folyó mentén, a Dnyeper és Don közti síkságon tulajdonképp a Szajani és Altaji hegységnél kezdődnek s a kirgiz pusztaságon, Ural, Káma s Volga mentén haladva egész a magyar Alföldig, Közép-Ázsiában a Gobitól a hyrkániai sivatagig nyúlnak, jelezve azt a vonalat, a merre a szkítákkal rokon szokásokat tartó népek jártak.

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 6.
Budapest, 1895 (részletek folytatása)

Mint a az szkítáknál, a közép-ázsiai török vitéz sírjára ma is feltűzik kopjáját (Vámb. Török faj, 304.) s tudjuk, hogy nálunk is nagyon sokáig fennmaradt ez a szokás, a XVI. században még általában el volt terjedve s utolsó nyomait a székelyeknél találjuk, a kik a fejfát ma is kopjafának hívják. A déloroszországi kun-tatár elemtől sok mással együtt ezt a szokást is átvették a kozákok.

A lóval való temetkezés az uralaltáji népek legjellemzőbb szertartásai közé tartozik. Az európai árjáknál soha sem volt általános szokásban, csak kivételképp fordult elő, mint a germánoknál nagyon szórványosan a VIII-IX. században, úgy hogy ilyen esetekben mindig uralaltáji hatásra lehet következtetni. Magyarországban az uralaltáji népekkel egyidejűleg tűnnek föl a lovas sírok, a népvándorlás kezdetén. A IV-V századból valók a legrégebbiek, amidőn hunnak és szarmaták tanyáznak hazánk területén, de ugyanezen időszak olyan sírleleteiben, melyeket a tipikus germán fibula jellemez s ez okból gótnak, gepidának vagy longobárdnak neveznek.

Fejüket bekenték és megmosták s aztán három egymáson hajló póznából álló s gyapjútakaróval befödött sátorba kádat helyezve izzó kövekkel melegített fürdőt vettek. (Her, IV 73.) A temetés utáni megtisztulás szokása meg van a votjákoknál is, kik tisztátalannak tartják a halottat s még csak a birtokában volt tárgyakhoz sem nyúlnak, hanem a sírba hányják, vagy az erdőn szórják szét, a mennyiben pedig kénytelenek voltak a holttal érintkezni, a fürdőházban mosakodva tisztítják meg magokat. (Barna F. A votjákok pogány vallásáról 7.) Hiányos volna az a kép, melyet a szkíták erkölcsi jelleméről igyekeztünk adni, ha a szokásos jelképes kifejezésmódjukat nem érintenénk egy pár szóval.

Egy-két ilyen szimbólumot ismerünk csak, de ezek újra és újra egy uralaltáji népnek a gondolkozásmódját tárják elénk.

Midőn Darius a szkíták ellen hadjáratot indított, meghódolás jeléül, mint a magyar mondák szerint Árpád a honfoglalás alkalmával. Földet és vizet kér. A szkíták e helyett egy madarat, egy egeret, egy békát és öt nyilat küldtek ajándékba, mely a Herodutus által Gobriasz szájába adott magyarázat szerint azt jelentette: Ha nem röpültök perzsák miként madarak az égbe vagy egerekként nem bujtok a földbe, vagy békákként nem ugortok a mocsarakba, akkor ezek a nyilak megsebesítenek és nem fogtok hazátokba visszatérni. (Her. IV. 126, 131, 132.) Ezer évvel később az altáji turkok kagánja ugyanezt a hasonlatot használja az avarokról. Nem madarak, hogy levegőben elrepülhettek volna; nem halak, hogy a tenger mélyében elrejtőzködhettek volna; a föld hátán vannak, és én rájuk fogok akadni, mondta a bizánci követnek. (Menender De Leg. 101.)

A legkülönbözőbb oldalról vizsgálva a szkíták etnikumának jelenségeit, tapasztaltuk, hogy a nyelvükből fennmaradt szók azzal a jelentéssel, a milyennel az ókort írók jegyezték föl, csakis az uralalaltáji nyelvekből magyarázhatók meg; láttuk, hogy testi sajátságaik a mongol faj vonásait tüntették föl; kimutattuk, hogy életmódjukban a középázsiai pusztaság tősgyökeres nomádjainak természete nyilvánult; bebizonyítottuk, hogy világnézetük az uralaltáji népek kezdetleges természetimádásával egyezett; föltüntettük egész sorozatával az analógiáknak, hogy szokásaik a népvándorláskori s a mai belső-és középázsiai turánok szokásaival egyeztek.

Mindezek külön-külön és együttesen a mellett tanúskodnak. hogy a szkíták nem voltak iránok, sem másféle árják, hanem uralaltájiak. De ez csak egyik oldala a szkíta kérdésnek.

Van egy másik is, nagy hiba volna azt figyelembe nem venni. Ez az irán légkör, melyben a szkíták éltek. A szkíták által megszállt területen mindenfelé konstatáIhatók az irán elem nyomai, kimutathatók ezek a hely- és népnevekben, kimutathatók a szkíta királyok és mások személyneveiben.

Hogy mily intenzív hatást gyakorolt ez az elem a szkítaságra és a szomszédos népekre, azt épen e folyóirat hasábjain mutatta ki Munkácsi Bernát az ugor nyelvkincs irán eredete szavaiban.

A német tudósok filológiai vizsgálatai igen becses tanúságokat hoztak napvilágra. A hiba ott történt, midőn ezt az irán légkört azonosították a szkíták nemzetiségével.

Nem ismerjük annak az ősidőkben történt nagy néphullámzásnak a részleteit, mely az európai és ázsiai árjákat elszakította egymástól, de úgy kell lenni, hogy az árják Európa felől, a mai Oroszország belsejéből kezdtek terjeszkedni Ázsia felé s visszaszorítva, egyes pontokon pedig áttörve a középázsiai pusztaság nomád törzseinek addig meg nem szakított láncolatát, nyomultak előre Irán és India felé, Moszkva terjeszkedési nagyjában mutatja azt az irányt, melyben az előrenyomulásnak történnie kellett. Ezt is, azt is a természeti viszonyok szabták meg. Egyfelől a Káspi tengerig és Kaukázusig, másfelől az Uralon és Délszibérián át a Tobol és Isim mentén kellett haladniok s a mai Ferghanán át leszállniok a Jaxartes és Oxus vidékére s úgy tovább dél és nyugat felé.

Itt kezdődött az árják és turánok közti évezredes históriai kapcsolat s el nem képzelhető, hogy előnyomulásuk közben ne vettek volna magukba az ázsiai árják turán elemeket is, melyeket hosszabb vagy rövidebb idő alatt fölszívtak ugyan, de nyomtalanul el nem tüntethettek

Nem ismer azonban a történelem olyan népvándorlást, mely akképp folyt volna le, hogy egy nép az utolsó emberig fölkerekedik s egytől egyig az elfoglalt új hazába költözik. Az árja népek vándorlásai éppen az ellenkezőt mutatják. Szerteáradó lassú menetben történt a kiterjeszkedés, melynek a középázsiai pusztaság csak ideiglenes tartózkodási helyül szolgált mint olyan terület, mely az árják ősi életmódjának folytatására épen nem volt alkalmas. Ezért lesz Irán és az öt folyó melléke az ázsiai árják tömörülésének színhelye.

A mint megszűnt a nyomás, mely a turánokat visszaszorította s ez bekövetkezett, mikor a szarmata síkság népfölöslege Iránban és Indiában alapított új hazát, a nomádok ismét ellepték azt a területet, a merre ez árják vonultak. A népvándorlások természete hozta magával, hogy e területen szerteszét az iránság elmaradt töredékeit kellett találniuk, melynek több tekintetben fejlettebb kulturális viszonyai szükségképp hatással voltak ezekre a görögök által szkítáknak, a perzsák által szakáknak nevezett nomádokra ép úgy, mint a szlávság erős befolyást gyakorolt a honfoglaló magyarokra.

Így magyarázom én a szkítasággal összefüggő irán jelenségeket, s azt hiszem, hogy csakis ilyen magyarázat egyenlítheti ki azon ellentéteket, melyek a szkíták nemzetiségének kérdésében oly eltérő elméletekre adtak okot.

Nagy Géza,

(a szöveget az eredeti helyesírás szerint közöljük.)

Reméljük, hogy az Olvasó boldogult ezzel a nem kis szellemi erőfeszítést igénylő résszel. Tény, hogy a magyar tudományos irodalomban még e XX. század első évtizedében sem volt eldöntött kérdés a szkíták hovatartozása. Az Ókori Lexikonban (az MTA támogatásával jelent meg 1904-ben) ezt olvassuk:

"Hogy a szkíták mely nyelvcsoporthoz tartoznak, a sok kutatás dacára még ma is nyílt kérdés. Vannak tudósok, kik mongol-turáni népnek mondották (Niebuhr és Neumann), míg mások (Schafarik, Zeuss, Grimm, Müllenhoff és Cuno (indo-germán/ árja) eredetűnek tartják őket. A hazai nyelvészek és etnográfusok közül többen (így újabban Munkácsy B.) felismerni vélik bennük az ugor népek s így a magyarok rokonait,"