A+ R A-

A szkítákról-Hérodotosz, negyedik könyv

Szkíta lovasokA szkítákról-Hérodotosz, negyedik könyv
A szkíták tömegéről nem tudtam fontos értesüléseket szerezni. Számukról igen eltérő híreszteléseket hallottam, mert azt is beszélik, hogy nagyon sokan vannak, és azt is, hogy kevesen, már amennyiben szkíták.

 

 

 


Ennyit azonban a magam szemével láttam: Van a Borysthenés folyó, és a Hypanis között van egy Exampais nevű hely…, és itt egy ércedény hatszorta akkora, mint egy vegyítőedény, amelyet Pausanias, Kleombrotos fia (A Thermophüliánál veszett Leonidas fiának gyámja, Plataiainál a győztes görög sereg vezére) állított fel a Pontos torkolatánál. Annak, aki még nem látta ezt a szkíta ércedényt, le is írom: hatszáz amphora könnyedén belefér, és vastagsága hat ujj. Az itteniek azt mondták, hogy nyílhegyekből készült. Ariantas nevű királyuk egyszer ugyanis meg akarta tudni a szkíták számát; megparancsolta hát, hogy minden szkíta hozzon egy nyílhegyet. A parancs megszegőit halállal fenyegette. Össze is hordtak egy roppant halmaz nyílhegyet, és (a király) elhatározta, hogy emlékművet készíttet belőlük. Így készíttette, és állította fel Exampaiosban ezt az ércedényt. A szkíták számáról tehát ezt hallottam.

            
Könyvajánló: Bihari Gábor
A népek országútján I.
Szkíták, szakák, székelyek. A nomád népvándorlások története
 
Különleges történelmi könyv egy fizikus tollából. Eurázsia helységneveinek elemzésével a szerző felvázolja, hogyan állt össze a magyarság a különböző eredetű nomád népelemekből. Az első kötet meglepő következtetése: az ókori  szkíták utódai a mai székelyek.
                  A szkítákról
(Hérodotosz, negyedik könyv)
 
A szkíták azt beszélik, hogy az ő népük a legfiatalabb, és ez így történt: Az első embert, aki ezen a puszta vidéken élt, Targitaosznak hívták. Azt beszélik azután, de én nem hiszem el, hogy ennek a Targitaosznak az apja Zeusz, anyja pedig Borysthenés folyamistennek a leánya volt. Targitaosz tehát valahogy így származott, mindenesetre három fia született: Lipoxaisz, Arpoxaisz, és a legifjabb: Kolaxaisz. Uralkodásuk alatt a hagyomány szerint aranytárgyak hulltak alá az égből a szkíták földjére? Egy eke, egy járom, egy harci bárd, és egy csésze. Meglátta a legidősebb, és először ő ment közelebb, hogy felvegye, de közeledtére az arany fellángolt. Amikor eltávozott, a második is odament, de az ő közeledtére is elkezdett lángolni. A (két idősebbet) tehát eltaszította magától az arany. Mikor azonban a harmadik, a legfiatalabb ment oda, már nem égett, úgyhogy hazavihette. Erre az idősebb testvérek egyértőleg a legfiatalabbnak adták oda az egész királyságot.
 
Ettől a három törzstől származik a szkíták három törzse. Eredetűket tehát a szkíták maguk a szkíták így beszélik el, továbbá mondják, hogy Targitaosztól, első királyuktól Dareiosznak szkíta földre való átkeléséig ezernél több esztendő telt el. Azt a bizonyos szent aranykincset pedig a királyok gondosan őrzik, és minden évben nagyszabású áldozatokkal tisztelik. Arról, aki a szent aranyat őrizve az ünnepen szabad ég alatt elaludt, azt mondják a szkíták, hogy nem éli túl az esztendőt; ezért annyi földet adnak neki, amennyit egy nap alatt körüllovagol.
A hatalmas kiterjedésű földet Kolaxiasz három királyságra osztotta fel fiai között, és azt hagyta legnagyobbnak, amelyen a szent aranyat őrzik. Feljebb, pedig, északra, az ország felső vidékein alkókon túl nem lehet tovább látni, sem áthatolni a lehullott tollak miatt, mert mind a föld, mind a levegő tele van tollakkal, és ezek elzárják a kilátást.
Van azonban még egy hagyomány, és én magam legszívesebben ehhez csatlakozom. Eszerint az ázsiai nomád szkíták massagetáktól szorongva átkeltek az Araxész folyón, és a kimmerek földjére vándoroltak; az a föld ugyanis, amelyet ma a szkíták laknak, valamikor a kimmereké volt. Az erős szkíta hadsereg közeledtének hírére a kimmerek tanácskozni kezdtek, de a vélemények megoszlottak, és mindkét fél kitartott álláspontja mellett, de a királyoké volt a leghelyesebb. A nép ugyanis azt vallotta, hogy el kell hagyni az országot, és túlerővel szemben nem szabad kockázatot vállalni, míg a királyok harcolni akartak az országért a betörőkkel… Mivel így gondolkoztak, szétváltak, és egyenlően erős felekként egymás ellen fordultak. A kimmerek népe valamennyi halottját a Tyras folyó mellé temette - sírjuk még ma is látható - a temetés után pedig kivonultak az országból, míg a benyomuló szkíták elfoglalták a lakatlan földet…
A szkíták földjén még ma is vannak "kimmer falak", "kimmer kikötők", egy Kimmeriának nevezett vidék, és az úgynevezett kimmer Bosporus. Nyilvánvaló, hogy a kimmerek a szkíták elől menekültek Ázsiába, és így telepedtek le azon a félszigeten, amelyen most a görög Sinópé városa van. Azt is tudjuk, hogy a szkíták az ő üldözésük közben törtek be méd területre, mert elvesztették az utat. A kimmerek ugyanis a tenger mentén igyekeztek menekülni, a szkíták pedig a Kaukázust jobb kéz felől hagyva üldözték őket, amíg méd földre nem jutottak, miután az útról a szárazföld belsejére tértek le. Ez tehát az a hagyomány, melyet mind a görögök, mind a barbárok egyaránt emlegetnek.
Aristeas, Kaystrobios fia, a prokonnésosi eposzköltő azt beszéli, hogy ihletett állapotában (phoiblamptos) az issédonokig jutott; az issédonodon túl az egyszemű Arimaspoi népe lakik, ezeken túl az aranyat őrző griffek, ezen is túl egészen a tengerig a hyperboreuszok. Ezek - a hyperboreuszok kivételével az arimasposok kezdeményezésére - mindnyájan megtámadták szomszédjaikat, és így az arimasposok kiszorították a helyükről az issédonokat, az issédonok a szkítákat, míg a szkíták a déli (Fekete-) tenger mellett lakó kimmereket kényszerítették országuk elhagyására. Tehát Aristeas (változata) sem egyezik meg a szkíták hagyományaival erre a földre vonatkozólag…
De hogy ezen a földön túl, amelyről beszélni fogok, mi van, senki sem tudja pontosan megmondani, mert senkiről nem hallottam, aki elmondhatta volna, hogy a maga szemével látta. Még az imént említett Aristeas sem állítja eposzában, hogy az issédonokon túl járt volna, az issédonokon túli dolgokról csak hallomásból beszél, és eközben az issédonokra hivatkozik. Aminek azonban hallomás útján a lehető legpontosabban utána tudtam járni, mindazt el fogom mondani.
(Hérodotosz - elődjeivel, főleg Hekataiosszal polemizálva, és adataikat új értesülésekkel is megtoldva - sorra leírja a szkíta föld népeit, miközben következetesen igyekszik különválasztani forrásai mitikus vonásait, a korabeli, ellenőrizhető valóságtól.)
Maga az egész ismertetett vidék annyira zord, hogy itt nyolc hónapon keresztül elviselhetetlen a hideg, és ha (az itteniek) vizet öntenek ki, nem csinálnak sarat, legfeljebb, ha tüzet is gyújtanak. Befagy a tenger, és az egész kimmer Bosporos, és az árkon belül lakó szkíták a jégtakarón vonulhattak csapataikkal, és a szekereiket túl, egészen a sindekig hajtják. Így tart tehát nyolc hónapig egyfolytában a tél, de a többi négy hónapban is hideg van…
A tollakról pedig, amellyekkel a szkíták szerint tele van a levegő, úgyhogy miattuk sem látni nem lehet tovább, sem tovább hatolni, véleményem a következő: ezen a vidéken túl állandóan esik a , mégpedig nyáron kevésbé, mint télen - ami természetes is. Aki látta már közelről, hogyan esik a sűrű , érti, mit mondok: a hasonlít a tollakhoz, és az e földtől északra elterülő vidékek azért lakatlanok, mert ott ilyen a tél. Szerintem tehát a szkíták, és szomszédjaik a tollakat hasonlatként használják, és a hóról beszélnek. Ennyit a legtávolabbi vidékekről.
A hyperboreusok mesés népéről, és a déloszi kultusz kapcsolatairól a mesés északkal
Ennyit a hyperboreuszokról. Mert állítólag hyperboreusz Abarisról szóló mendemondát nem fogom elbeszélni, hogy ti. az egész földön körülhordozta a nyilát anélkül, hogy evett volna. És vannak a hyperboreus (vagyis "északon túli") emberek, akkor vannak "délen túli" emberek is. Nevetek, ha látom, hogy milyen sokan rajzolták meg már a föld határait, de senki sem magyarázta meg értelmesen. Ezek úgy rajzolják körül Ókeanost, mintha körülfolyná a körzővel kerekített földet, és Ázsiát egyenlőnek tüntették fel Európával…
(A "nevetségesnek" jelzett földleírások reprodukálása helyett Hérodotosz saját értesülései, és felfogása szerint vázolja a három világrészt - Európa, Ázsia, Líbia - földrajzát. Külön kitér a karyandai Skylax felfedezésére, aki Dareiosz megbízásából az Indus torkolatvidékét derítette fel; majd visszakanyarodik a tulajdonképpeni témájához, Dareiosz expedíciója kapcsán a szkíta föld, és a földet átszelő folyamok ismertetéséhez.)
Az Istros valamennyi ismert folyam közül a legnagyobb, mindig azonos (vízállással) folyik télen is, meg nyáron is. A szkíta föld (vizei) közül az első Nyugatról folyik; nagyságát annak köszönheti, hogy más folyók is ömlenek bele. Naggyá tehát ezek teszik: a szkíta földön folyik keresztül öt, mégpedig az, aminek a szkíta neve Porata, görög neve pedig Pyretos, azután Tiarantos, az Araros, a Naparis, és az Ordéssos… Ezek a szkítaföldi folyók duzzasztják (az Istrost), az agathyrsek földjéről pedig a Maris folyó egyesül vele. A Haimos csúcsairól három másik folyó iparkodik észak felé, és ömlik az (Istrosba): az Atlas, az Auras, és a Tibisis. Thrákián, és a thrák krobyzok földjén keresztül folyó Athrys, Noés, és Artanés ugyancsak az Istrosba ömlik; a paionoktól, és a Rhodopé-hegytől (eredő) Skios folyó kettévágja a Haimost, és úgy ömlik az Istrosba. Az illyrek földjéről észak felé folyó Angros a triballos síkságra kijutva a Brongosba ömlik, az pedig az Istrosba; így az Istros fogadja magába mindkettőt. Az ombrikosok földjéről észak felé siető Karpis, és egy másik, az Alpis ugyancsak beléje ömlik. Mert az Istros egész Európán keresztül folyik. A keltáknál ered, akik a kynétek után legnyugatabbra laknak Európában. Végigfolyik tehát egész Európán, és oldalról jut ki szkíta földre. Az említett, és még egyéb folyók vizének egyesüléséből lesz az Istros, a legnagyobb folyam, mert ha a maga vizét hasonlítjuk össze a Níluséval, (az utóbbi) felülmúlja vizének tömegével…
(A többi nagy folyó ismertetése után Hérodotosz a szkíták vallási hiedelmeire, és áldozati szokásaira tér át.)
… Arésnek a következőképpen áldoznak: Minden járásnak a főterén szentély van állítva Arésnak, mégpedig úgy, hogy rőzsekötegeket halmoznak egymásra mintegy három stadion hosszúságban, és szélességben, de nem ilyen magasra. Felül egy négyszögletes síkot hagynak; három fala meredek, egyen fel lehet kapaszkodni. Minden évben százötven szekér rőzsét hordanak rá, mert az időjárás viszontagságaitól állandóan lesüpped. Erre a halomra mindenütt egy régi vaskardot (akinakés) tűznek, ami Ares jelképe. A kard tiszteletére évente marhákból, és lovakból álló áldozatot mutatnak be, sőt ezeknek (az istenkardoknak) még többet, mint más isteneiknek. Élve elfogott ellenségeik közül minden századikat feláldozzák, de nem úgy, ahogy az állatokat; az embereknek először bort öntenek a fejükre, majd egy edény felett levágják őket, azután (az edényt) felviszik a rőzsehalomra, és a vért a kardra öntik. A vért tehát felviszik, lent pedig a szentély mellett a leszúrt emberek jobb karját a kézzel együtt vállig levágják, és a levegőbe hajítják, majd az áldozat egyéb teendőinek elvégzése után elmennek. A kéz ott hever, ahová esett, a holttest pedig külön.
Áldozataik tehát ilyenek. Disznóáldozatot azonban nem szoktak bemutatni, sőt a sertéstenyésztés ismeretlen ebben az országban.
Harci szokásaik pedig a következőek: Miután a szkíta férfi leterítette első ellenfelét, iszik a véréből. Ahányat megöl a csatában, valamennyinek a fejét elviszi a királynak, ti. csak az részesül a hadizsákmányban, aki fejet szolgáltatott be: ha nem visz fejet, nem kap a hadi zsákmányból sem. Ezt azután a következőképp nyúzza le: a füleknél körülvágja, majd megfogja a fejet, és kirázza, a bőrről marhabordával lekaparja a húst, (a bőrt) kezével puhára gyúrja, végül kicserzi, és kéztörlő gyanánt használja; lovának a kantárjára köti, és büszkélkedik vele, mert azt tekintik a legderekabbnak, akinek a legtöbb ilyen kéztörlője van. Ezekből a lenyúzott fejbőrökből sokan köpenyt is készítenek, hogy hordhassák; úgy varrják össze, mint az állati bundából a juhászsubát. Vannak azután olyanok, akik a megölt ellenségeik jobb karját a körmökkel együtt lenyúzzák, és tegezborítót készítenek belőle. Mert az emberi bőr vastag, és fehér, majdnem valamennyi bőr közül a legcsillogóbb. Sokan egész embereket is lenyúznak, majd fára feszítik, és lovaikon hordozzák.
Ezek a szokásaik tehát ilyenek, legnagyobb ellenségeik fejével pedig úgy járnak el, hogy a szemöldök alatt körülfűrészelik, és kitisztogatják. Ha már most szegény (az illető), akkor csak ökörbőrt húz rá, és úgy használja, de ha gazdag, akkor kívülről ráfeszíti ugyan az ökörbőrt, belülről bearanyozza, és úgy használja ivóedényként. Megteszik ezt rokonaikkal is, ha erősen összekülönböznek, és erősebbnek bizonyulnak a király előtt. Ha megbecsült vendégei érkeznek, elébük hordja ezeket a fejeket, és elmondja, hogy rokon létükre rátámadt, de ő legyőzte őket. Ezt tartják kiváló emberhez illő tettnek (andragathié)
Évenként egyszer minden járásfőnök (nomarchés) egy edényre való bort kever a maga járásában, és ebből csak azok a szkíták ihatnak, akik már öltek ellenséget. Azok, akik ezt nem tették, nem kóstolhatják meg ezt a bort, hanem e megtiszteléstől kizárva, távolabb kell ülniük. Náluk ez a legnagyobb gyalázat. Azok viszont, akik már igen sok embert ejtettek el, két kancsóból ihatnak egyszerre.
A szkíták jós-szokásai
Szövetséget a szkíták úgy kötnek, akivel kötnek: egy nagy cserépedénybe bort öntenek, és azt összekeverik a szövetséget kötők vérével. Előzőleg hegyes késsel megsebzik, vagy karddal kissé megvágják testüket, azután pedig a serlegbe mártanak egy kardot, nyilakat, egy harci fokost, és egy lándzsát, majd hosszasan imádkoznak, azután pedig isznak ők maguk is, akik ily módon szövetséget kötöttek, meg kíséretük legtekintélyesebb tagjai is.
A királyi temetkezések, és temetkezési szokások
… Temetés után a szkíták a következő módon gondoskodnak a megtisztulásukról:
bekenik, majd megmossák a fejüket, testükkel pedig a következőképpen járnak el: felállítanak három egymásra hajló póznát, ezekre nemeztakarókat feszítenek jól összeillesztik, azután tűztől izzó köveket hajigálnak (a sátor) közepén elhelyezkedő kádba. Ezen a vidéken olyan kender terem, amely igen hasonlít a lenhez, éppen csak sokkal vastagabb, és magasabb növésű. Megterem magától is, és ha vetik, akkor is; a thrákok lenholmikhoz hasonló ruhákat készítenek belőle. Csak igazán a szakértő tudná megkülönböztetni, hogy lenből, vagy kenderből készült-e, de aki még nem látott kendert, az meg lenne győződve, hogy az lenruha. A szkíták tehát ennek a kendernek a magját, bebújnak a takaró alá, és a magot forró kövekre szórják. Az pedig, mihelyt ráhintették, elkezd füstölögni, és olyan gőzt áraszt, hogy a görögországi gőzfürdő sem múlná felül. A szkíták pedig élvezik a gőzfürdőt, és ordítoznak. Ez helyettesíti náluk a fürdőt, mert különben testüket vízzel sohasem mossák. Asszonyaik vizet öntenek egy durva kőre, és azon ciprus-, cédrus-, és tömjénfát dörzsölnek szét, majd ezzel a szétdörzsölt, vastag (péppel) bekenik egész testüket, és arcukat. Ez egyrészt kellemes illatot ad, másrészt, mikor másnap leszedik, csillogó bőrűek lesznek.
A szkíták száma
A szkíták tömegéről nem tudtam fontos értesüléseket szerezni. Számukról igen eltérő híreszteléseket hallottam, mert azt is beszélik, hogy nagyon sokan vannak, és azt is, hogy kevesen, már amennyiben szkíták. Ennyit azonban a magam szemével láttam: Van a Borysthenés folyó, és a Hypanis között van egy Exampais nevű hely…, és itt egy ércedény hatszorta akkora, mint egy vegyítőedény, amelyet Pausanias, Kleombrotos fia (A Thermophüliánál veszett Leonidas fiának gyámja, Plataiainál a győztes görög sereg vezére) állított fel a Pontos torkolatánál. Annak, aki még nem látta ezt a szkíta ércedényt, le is írom: hatszáz amphora könnyedén belefér, és vastagsága hat ujj. Az itteniek azt mondták, hogy nyílhegyekből készült. Ariantas nevű királyuk egyszer ugyanis meg akarta tudni a szkíták számát; megparancsolta hát, hogy minden szkíta hozzon egy nyílhegyet. A parancs megszegőit halállal fenyegette. Össze is hordtak egy roppant halmaz nyílhegyet, és (a király) elhatározta, hogy emlékművet készíttet belőlük. Így készíttette, és állította fel Exampaiosban ezt az ércedényt. A szkíták számáról tehát ezt hallottam.
(Hérodotosz most kanyarodik vissza megint Dareiosz szkíta expedíciójának ismertetésére: a sereg elindulására, a bosporosi, és a dunai híd építésére, és Dareiosz thrákiai hadmenetére.a perzsa sereg három napig táborozott a gyógyító hatású Tearos-forrás mellett.)
Amint tehát Dareiosz ehhez a folyóhoz érkezett, és tábort ütött, kedvét találta a folyóban. Ezért oszlopot állíttatott itt, és a következő feliratot vésette rá:
" A Tearos-folyó forrásai adják a világ legkülönb, és legszebb vizét. A szkíták ellen indított hadjárata során eljutott ide a világ legkülönb, és legszebb férfia, Dareios, Hystaspés fia, Perzsiának, és az egész földnek királya. Itt tehát ez van felírva…
Még az Istros elérése előtt meghódoltatta a halhatatlanságban hívő getákat,… a thrákok közül a legbátrabb, és legigazságosabb embereket. A halhatatlanságra vonatkozólag meg azt hiszik, hogy nem halnak el, hanem aki elhunyt, Salmoxis daimónhoz járul, akit egyesek Gebeleizis néven emlegetnek. Minden öt évben kisorsolnak valakit maguk közül, és követenként elküldik Salmoxishoz, lelkére kötve mindazt, amit kérnek. Az elküldés úgy történik, hogy az erre kijelöltek három - három lándzsát tartanak a kezükben, mások a kezénél, és lábánál megragadják a Salmoxishoz küldendő követet, meglóbálják, és felhajítják, hogy a lándzsahegyre (essék). Ha az így felnyársalt ember meghal, kegyesnek mondják az istent; ha viszont nem hal meg, akkor magát a követet okolják, és rossz embernek jelentik ki, megvádolják, és mást küldenek helyette. Az üzenetet még életében bízzák rá. Ugyanezek a thrákok nyilakat lövöldöznek az ég felé, ha villámlik, és dörög, és fenyegetik az istent; hitük szerint nincs is más isten, csak az övék.
Amint a Hellészpontosz mellett élő görögöktől hallottam, ez a Salmoxis ember volt, mégpedig rabszolga, Pythagorasnak, Mnésarchos fiának a szolgája. Itt felszabadult, nagy vagyont szerzett, majd vagyonával visszatart hazájába. Mivel pedig a thrákok meglehetősen hitványul, és értelmetlenül éltek, ez a Salmoxis, aki megismerkedett a ión szokásokkal, és a thrákokhoz képest műveltebb volt, műveltebb szokásokat sajátított el - hiszen a görögökkel érintkezett, méghozzá nem a leggyengébb bölcselővel, Pythagorasszal, - építtetett egy férfitermet, ahol amelyben legkiválóbb polgártársait vendégül látta, jól tartotta, és azt tanította, hogy sem ő, sem vendégei, sem leszármazottaik nem fognak meghalni, hanem olyan helyre jutnak, ahol az örök élet birtokában minden jót fognak élvezni. Miközben ezt tette, és hirdette, épített egy földalatti lakást. Mikor a lakás elkészült, eltűnt a thrákok szeme elől eltűnt a thrákok szeme elől, leköltözött földalatti lakásába, és ott élt három esztendeig. Amazok pedig nagy hiányát érezték, és gyászolták, mintha meghalt volna. A negyedik évében aztán megjelent a thrákok előtt, akik így mostmár minden tanítását elhitték. Így járt el - legalábbis ezt beszélik. Én az egész dolgot, meg a földalatti lakás dolgát hiszem is, meg nem is; szerintem ez a Salmoxis sok - sok évvel Pythagoras előtt élt. Akár ember volt, akár a getáknak valami helyi istensége, - felőlem, lehet. Mindenesetre a geták, akiknek szokásait ismertettem, mihelyt a perzsa uralom alá kerültek, ők is csatlakoztak a többi sereghez.
(Dareiosz dunai átkelése után először le akarta bontani a hidat, de a mytiléniei Kóés javaslatára mégis gondolt a visszavonulás lehetőségére, és meghagyta a iónoknak, hogy őrizzék. A perzsa sereg közeledtének hírére tanácskozásra ültek össze a szkíta fejedelmek, és szomszédaik, a taurosok, agathyrsek, neurosok, androphagosok, melanchlainák, gelónok, budinok, és sauromaták. Ez alkalmat ad Hérodotosznak, hogy más szempontból ismertesse Skythiát, és az említett népeket. A "peremnépeknek" az antik néprajzban szokásos eszményítése szempontjából is különös figyelemre tarthat számot a legnyugatibb szkíta törzs, az Erdély földjére lokalizálható agathyrsek félig mesés leírása.)
Az agathyrsek igen elpuhult emberek, és rengeteg aranyholmit viselnek. Közösen élnek asszonyaikkal, hogy egymásnak testvérei legyenek, és rokonok egymás között ne irigykedjenek, ne gyűlölködjenek. Egyéb szokásaikban a thrákokhoz hasonlók.
(A sauromatákkal kapcsolatban olvashatunk az amazonok asszonynépéről; illetve a sauromata nőknek görög szemmel furcsa, férfias szokásairól, majd a szkítaföldi fejedelmek tanácskozásáról, és a Dareiosszal szemben sikerrel alkalmazott kitérő - halogató stratégiájáról.)
Amikor már sokáig húzódott ez a dolog, és nem akart vége szakadni, Dareiosz egy lovas hírnök útján ezt üzente Idanthyrsosnak, a szkíták királyának: "Te megszállott ember, miért futsz mindig, mikor módodban állna választani: ha elég erősnek gondolod magad, hogy seregemmel szembeszállj, vess véget a kóborlásnak, szállj velem szembe. Ha pedig elismered, hogy gyengébb vagy, akkor is hagyj fel a futással, és uradnak földet, vizet hozva ajándékul, - járulj elém."
Erre Idanthyrsos, a szkíták királya így válaszolt: "Az én dolgom, te perzsa, úgy áll, hogy én még egy embertől sem ijedtem meg, és nem futottam el előle. Ezt régebben se tettem, és most sem futok. Most is csak azt teszem, amit békében szoktam tenni. De megmagyarázom neked azt is, hogy miért nem küzdök meg veled azonnal. Nekünk nincsenek városaink, nincs megművelt földünk, amit félthetnénk, hogy elfoglaljátok, vagy elpusztítjátok, és ezért a kelleténél hamarabb ütköznénk meg veletek. De ha ti ezt mindenáron siettetni akarjátok, - vannak nekünk ősi sírjaink. Keressétek meg, és próbáljátok meg feldúlni, akkor majd meglátjátok, hogy sírjainkért harcolunk-e veletek, vagy sem. Addig, ha nem lesz rá kényszerítő okunk, nem elegyedünk harcba. A csatáról elég ennyi. Uraimul pedig csak ősömet, Zeust ismerem el, és Histiát, a szkíták királynéját. Neked a föld-, és vízajándék helyett olyan ajándékot fogok küldeni, ami illik hozzád. De azt is elárulhatom, hogy sírsz te még, hogy uramnak mondtad magadat." Ilyen a szkíták beszéde.
A hírnök tehát eltávozott, hogy Dareiosznak jelentést tegyen, a szkíta fejedelmek pedig a szolgaság nevének hallatára haraggal teltek el. A sauromatákkal együttműködő csapatot Skópasis parancsnoksága alatt azzal a megbízatással küldik ki, hogy tárgyaljanak az Istros-híd őrizetére rendelt iónokkal. A többiek pedig hátramaradtak, úgy határoztak, hogy már nem hagyják tévelyegni a perzsákat, hanem valahányszor csak étkezéshez látnak, megtámadják őket. Megfigyelték tehát, hogy mikor étkezik Dareiosz serege, és következetesen végrehajtották határozatukat. A lovasságot minden alkalommal megriasztotta a szkíták lovassága. A perzsa lovasok menekülés közben a gyalogság sorai közé szorultak vissza, a gyalogság pedig támogatta volna őket, a szkíták azonban az (ellenséges) lovasságot hátravetve visszafordultak, mert tartottak a gyalogságtól. A szkíták éjszakánként is rendeztek ilyen rajtaütéseket.
Egy dolog azonban a perzsáknak segített, a szkítákat pedig hátrányosan érintette, valahányszor csak Dareiosz táborára estek. Nagy csodát mondok: ez a szamárordítás, és az öszvérek alakja volt. A szkíták földjén ugyanis, mint már kifejtettem, sem szamár, sem öszvér nem tenyészik, és a hideg miatt a szkíták egész országában sem szamár, sem öszvér egyáltalán nincs. Az ordítozó szamarak tehát mindig megzavarták a szkíta lovasságot. Sokszor megtörtént, hogy a perzsák ellen intézett támadások közben a lovak a szamárordítás hallatára megbokrosodtak, visszafordultak, és meghökkenve a fülüket hegyezték, mivel addig még sem ilyen hangot nem hallottak, sem ilyen alakú állatot nem láttak soha. Mindez némileg kihatott a háború folyására.
Mikor a szkíták látták a perzsák zavartságát, avégből, hogy még tovább időzzenek szkíta földön, és ottmaradásuk folytán mindenben szükségest szenvedve bajlódjanak, a következőt eszelték ki, hogy nyájaikból mindig hagytak hátra valamit, pásztorokkal együtt, ők maguk pedig észrevétlenül más helyre vonultak. A perzsák néha rajtukütöttek, el is fogták az állatokat, és zsákmányukra nagyon büszkék voltak.
Amikor ez többször is megismétlődött, Dareiosz nem tudta, hogy mitévő legyen, a szkíta fejedelmek pedig, amint erről tudomást szereztek, egy követ útján ajándékot küldtek Dareiosznak: egy madarat, egy egeret, egy békát, és öt nyilat. A perzsák faggatni próbálták az ajándék vivőjét, hogy mi a küldemény értelme, de az csak annyit mondott, hogy megbízatása csak az ajándék átadásáig terjed, és hogy azonnal vissza kell mennie; találják ki maguk a perzsák az ajándék értelmét, ha olyan okosak, mit akar jelenteni ez az ajándék. Ennek hallatára a perzsák tanakodni kezdtek. Dareiosznak az volt a véleménye, hogy a szkíták földjükkel, vizükkel együtt megadják magukat. Ezt abból következtette, hogy az egér a földben él, és ugyanazt eszi, mint az ember, a béka vízben; a madár igen hasonlatos a lóhoz; a nyilakat pedig hadi erejük jelképeként adják át neki. Dareiosz tehát ilyen értelemben nyilvánított véleményt. Ezzel szemben Góbryas - ama hét mágusölő közül az egyik - a következőképp magyarázta a az ajándék értelmét: "Ha madarakká válva fel nem repültök az égre, vagy földbe nem bújtok, mint az egerek, vagy pocsolyákba nem ugráltok, mint a békák, akkor ezektől a nyilaktól találva, nem fogtok innen hazatérni."
A perzsák tehát így magyarázták az ajándékot. Közben a szkíta seregnek az a része, amely előzőleg a Maiótis-tó őrizetére volt rendelve, akkor pedig (azt a parancsot kapta, hogy) tárgyaljon az Istros partján (várakozó) iónokkal, mikor pedig megérkezett a hídhoz, így szólt: "Ión férfiak! Szabadságot hozunk néktek, ha meghallgattok. Tudomásunk szerint Dareiosz úgy rendelkezett, hogy csak hatvan napig őrizzétek a hidat, ha azonban ennyi idő elteltével nem lenne itt, térjetek haza hazátokba. Ha tehát ezt most ezt teszitek, nem érthet vád benneteket sem az ő részéről, sem a miénkből. Maradjatok itt, amíg a meghatározott számú nap (el nem telik), majd térjetek haza." A szkíták, amint a iónok megígérték, hogy így fognak cselekedni, sietve távoztak.
Ugyanakkor a Dareiosznak küldött ajándékok megérkezése után az ottmaradt szkíták gyalogos erejükkel, és lovasaikkal felsorakoztak, hogy megütközzenek a perzsákkal. A harci rendbe állított szkíták sorai közt egyszerre egy nyúl futott keresztül. Amint ezt meglátták, mindnyájan a nyúl után eredtek. Amikor a szkíták így összekavarodtak, és kiáltoztak, Dareiosz megkérdezte az ellenfél zavarának okát. Hallván, hogy egy nyulat üldöznek, így szólt megszokott kíséretéhez: "Ezek az emberek nagyon lenéznek minket, most látom csak, hogy Góbryas helyesen magyarázta a szkíták ajándékát. Mivel tehát én is így ítélem meg a helyzetet, jó tanácsra lenne szükség, hogyan mehetne végbe visszavonulásunk baj nélkül." Erre Góbryas így szólt: "Királyom! Én már a szóbeszédből is tudtam nagyjából, hogy mennyire elérhetetlenek ezek az emberek, de hogy idejöttem, most méginkább tudom, hiszen látom, hogy játékot űznek velünk. Tanácsom tehát most az, hogy mihelyt eljön az éjszaka, gyújtsunk tüzeket, mint ahogyan máskor is szoktunk, hogy azután fáradalmaik elviselésére legkevésbé képes katonáinkat megtévesztve, és valamennyi szamarunkat megkötve elvonulhassunk, még mielőtt a szkíták az Istroshoz sietnének, hogy lerombolják a hidat, vagy a iónok valami olyasmit határoznának, ami pusztulásukat idézhetné elő." Ezt tanácsolta Góbryas. Mikor aztán eljött az éjszaka, Dareiosz megfogadta a tanácsot. Az elgyengült embereket, akiknek az elpusztulása nem sokat számított, továbbá valamennyi szamarat megkötve ott hagyta a táborban. A szamarakat, és az elgyengült katonákat azért hagyta ott, hogy a szamarak majd ordítsanak; az emberek pedig a gyengeségük miatt maradtak hátra, persze azzal az ürüggyel, hogy amíg ő a sereg ép részével megtámadja a szkítákat, addig ezek védelmezzék a tábort. Dareiosz, miután ilyen parancsot adott a hátramaradottakat, és őrtüzeket gyújtatott, gyors menetben az Istros felé iparkodott. A tömeg eltávoztával a szamarak még sokkal hangosabban ordítottak. szkíták pedig a szamárordításból bízvást arra következtettek, hogy a perzsák a helyükön vannak.
Amikor felkelt a nap, és a hátrahagyottak rájöttek hogy Dareiosz kiszolgáltatta őket, megadták magukat a szkítáknak, és kellőképpen felvilágosították őket. Azok pedig, amint a dolgokat hallották, gyorsan összeálltak – a szkíták hadcsoportja, meg még egy: a sauromaták, budinok, és gelónok -, és a perzsák üldözésére indultak az Istros irányában. Mivel azonban a népes perzsa nem ismerte az utakat, hiszen nem is voltak kivágott utak, viszont a szkíta lovasság jól ismerte a legrövidebb utat, elkerülték egymást, és a szkíták sokkal gyorsabban érkezek a hídhoz, mint a perzsák. Mikor megtudták, hogy a perzsák még nem érkeztek meg a hídhoz, így szóltak a hajókon tartózkodó iónokhoz: “Ión fériak, meghatározott számú napjaitok mostmár leteltek, és nem jártok el méltányosan, ha továbbra is maradtok. Ha eddigfélelmetekben maradtatok, most bontsátok le az átjárást, és minél gyorsbban menjetek haza, örvendezve szabadságotoknak, és adjatok hálát az isteneknek, és a szkítáknak. Azt, pedig, aki eddig uratok volt, mi majd elintézzük, de úgy, hogy ne vezethessen hadat senki emberfia ellen.“
Erre az iónok tanakodni kezdtek,. Az athéni Miltiadésnak, a hellészpontosi Chersonésos stratégosának, és tírannusának az volt a véleménye, hogy fogadjanak szót a szkítáknak, és szabadítsák fel Ióniát. Ezzel szemben a milétosi Histiaios kifejtette, hogy most mindnyájan Dareiosz jóvoltából uralkodnak városaik fölött; ha Dareiosz hatalma megsemmisül sem ő maga, nem maradhat Milétos ura, sem bárki más sehol, mert minden város inkább választaná a népuralmat, mint a zsarnokságot. (démokrateesthai mallon é tyranneuesthai). Histiatos érveinek hallatára tüstént az ő véleményéhéz csatlakoztak mindnyájan, bár előbb Miltiadész pártján voltak.
A szavazás eldöntői, a király megbecsült hívei a következők voltak: a hellészpontosziak tyrannosai, mégpedig az abydosi Daphnis, a lampsakosi Hippoklos, a pariono Hérophantos, a prokonnésosi Métrodóros, a kyzikosi Aristagoras, és a byzantioni Ariston. Ezek voltak a hellészpontosiak: Ióniából a chiosi Strattis, a samosi Aiakés, a pókaiai Laodamas, és a milétosi Histiaios, akinek a véleménye ellentétes volt Miltiadésével. Az aiolok közül egyedül a kyméi Aristagoras volt ott tekintélyes ember.
Miután ezek Histiaios véleményét fogadták el, úgy határoztak, hogy (az elfogadott javaslatot) még a következő tettekkel, és szavakkal egészítik ki: a hídnak lebontják a szkíták felé eső részét, de csak egy nyíllövésnyi hosszúságban, hogy az legyen a látszat, mintha tennének valamit, bár semmit sem tesznek, a szkíták pedig ne próbálják erőszakkal átkelni az Istroson, a hídon át; és a hídnak a szkíták felé néző részét lebontva, azt fogják mondani, hogy mindent meg fognak tenni, ami csak a szkítáknak tetszik. Ezzel tehát kegészítették Histiaios véleményét, majd valamennyiük nevében Histiaios a következő választ adta: “Szkíta férfiak, derék tanáccsal jöttetek, és a legjobbkor érkeztetek. Amint ti jó útmutatóink vagytok, mi a megfelelő módon leszünk szolgálatotokra: láthatjátok, hogy egyrészt leromboljuk az átjárót, másrészt minden vágyunk az, hogy szabadok lehessünk. De ameddig mi ezt (a hidat) lerombljuk, nektek jó lenne megkeresni (a perzsákat), és ha megtaláltátok őket, álljatok rajtuk illő módon bosszút miattnk is, magatok miatt is”
A szkíták másodszor is megbíztak az iónok igazmondásába, és visszafordultak a perzsák keresésére, de egészen elvétetteék vonulásuk útját. Ennek maguk a szkíták voltak az okai, mivel arrafelé letiporták a lovak legelőjét, és betömték a forrásokat. Ha azt nem tették volna, könnyűszerrel megtalálták volna a perzsákat – ha akarják. Így azonban épp abban tévedtek, amit a legjobb tervnek hittek. A szkíták tehát arra haladtak a földjükön, amerre a lovak számára harapnivaló, és víz volt, és ott keresték ellenségeiket, mert arra számítottak, hogy azok is erre fognak menekülni. A perzsák viszont előbbi csapásukra ügyelve haladtak, és így találták meg nagy nehezen az átjárót. Mivel pedig éjszaka érkeztek meg, és a hidat egészen kétségbeestek (arra a gondolatra), hogy az iónok esetleg cserbenhagyták őket. Volt azonban Dareiosz kíséretében egy hatalmas hangú egyiptomi ember. Dareiosz ezt állíttatta az Istros partjára, hogy nevén szólítva hyvja a milétosi Histiaiost. Az meg is tette, Histiaios pedig az első hívásra valamennyi hajóját odairányította a sereg átszállítására, és helyreállította a hidat.
Így menekültek meg a perzsák. A szkíták pedig hiába keresték, másodszor is elvétették a perzsákat. Ezért van az, hogy az iónokat egyrészről, mint szabad embereket a világ leghitványabb, és leggyávább teremtményeinek tartják, másrészről pedig, ha szolgáknak veszik őket, azt mondják róluk, hogy uraikhoz a leghívebb rabszolgák, akiknek a szökésétől a legkevésbé kell tartani. Ezt vetik a szemükre a szkíták az iónoknak.
(Dareiosz Thrákián keresztül visszatért Ázsiába, de kedvelt hadvezérét, Megabazost Európában hagyta. A könyv második felében a libyai logost olvashatjuk; az európai események fonalát az író csak az ötödik könyvben veszi fel: ott folytatja Megabazos hódításaival, és a thrakiai szokások, stb. leírásával.)