A+ R A-

Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya

Bakay KornélBakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya
Ugyanakkor a mérvadónak nevezett történetírás nem ad választ arra, hogy: A.) Mi volt az oka annak, hogy sem a hunok, sem az avarok, sem a magyarok nem települtek meg a Kárpát-medencét nyugat felől lezáró Bécsi-medencétől nyugatra? B.) Mi volt az oka a kezdetektől kimutatható magyarellenességnek (vagy talán helyénvalóbb magyargyűlöletet mondani)? C.) Mikor és miért született meg a finnugor rokonság elmélete? D.) Mikor és miért bomlott meg a nemzet egysége, s miért nem azonos a magyar állam a magyar nemzettel?

 

 
Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya.
 
Önök eljöttek egy történelmi előadást meghallgatni, s legelőször ezt köszönöm meg. Az elmúlt fél évszázad alatt ugyanis a magyar emberek többségéből is kiveszett a történeti érzék, kiveszett az érdeklődés a valós, az igazi, a meg nem tagadott ősi múltunk iránt.
Nem csoda ez, hiszen a mai hatvan éven aluliak nemzedékeit a kommunista uralom marxista-leninista történelmi materializmusával etették hosszú évtizedeken át, amely tévtan szerint mindenki hitvány reakciós és sovén nacionalista:
•    aki törődik a múlttal, aki szereti a hazáját,
•    akinek fáj az, hogy 83 év óta nincsen igazi Magyarország,
•    aki hiányolja, hogy 1945 óta nincs tiszta értékrend a társadalomban,
•    aki aggódva kesereg azon, hogy csakhamar elfogyunk, mert nincs természetes szaporodás (már csak tízmilliónyian vagyunk az államhatárok között és 12,5 milliónyian a Kárpát-medencében),
•    aki büszke akar lenni arra, hogy magyar.
 
Az elnevelt tömegemberek primitív dáridója tölti be az étert a tévéken és a rádiókon keresztül, s a szellemi degenerálódás napról-napra járványszerűen terjed. Az éretlen és tudatlan tömegembernek véleménye nincs, akarata nincs, a reklámokkal tetszés szerint irányítható a szakadatlan fogyasztásra és a vegetálásra, így aztán tekintélyt nem tisztel, a múlt egyáltalán nem érdekli.


Miért is érdekelné a történelem s kivált az őstörténelem?


Az iskolában azt tanították, és nagyobbrészt azt tanítják ma is, hogy a magyarság ezredéveken át vándorló, kóborló, istentelen, barbár nép volt, akinek rokonai a (finnek és a baltiak kivételével) a rendkívül alacsony szinten éldegélő úgynevezett finnugor népek. A Kárpát-medencébe fejveszett meneküléssel, megriadt csorda módjára érkeztek, majd vad kegyetlenséggel legyilkolták az itt talált művelt szlávok egy részét, a többit beolvasztották és leigázták. Európa művelt népeit pedig a munkát utáló, részeges, vidám magyar rablóbandák hosszú évtizedeken át kifosztották, a településeket felgyújtották, a nőket megerőszakolták, a gyermekeket rabszíjra fűzték.


Eleink tehát nem voltak kultúrnép, így ne akarjunk őseinkre hivatkozni, kivált ne a nagy keleti népekre, mint a szkítákra vagy a hunokra. Ezekhez ugyanis semmi közünk sincs. Minékünk csak a szibériai vogulok és osztyákok, a permi finnek és a balti finnek a rokonaink, és aki ezt nem fogadja el, az a politikai alvilághoz tartozik, az históriai bűnöző – állítja ma is Rédei Károly, a bécsi egyetem emeritus professzora, Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.


Valóban ilyen volna a magyar őstörténet? Valóban analfabéta, dologtalan, öldöklő rablógyilkosok lettek volna ősatyáink? Valóban a história, a történelem nem volna más, mint visszanéző, szenvtelen kíváncsiskodás az egykor régen-volt iránt? A válaszunk: határozott nem! A kihirdetett, hivatalos őstörténet hamis tanokra épített, amelyet sem az írott források, sem a tárgyi források (régészet), sem az embertani kutatások (antropológia, DNS-, vércsoport-vizsgálatok) nem erősítenek meg.

Ugyanakkor a mérvadónak nevezett történetírás nem ad választ arra, hogy:

A.) Mi volt az oka annak, hogy sem a hunok, sem az avarok, sem a magyarok nem települtek meg a Kárpát-medencét nyugat felől lezáró Bécsi-medencétől nyugatra?

B.) Mi volt az oka a kezdetektől kimutatható magyarellenességnek (vagy talán helyénvalóbb magyargyűlöletet mondani)?

C.) Mikor és miért született meg a finnugor rokonság elmélete?

D.) Mikor és miért bomlott meg a nemzet egysége, s miért nem azonos a magyar állam a magyar nemzettel?

A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el könnyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha. Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek 2700 évvel ezelőtt, sem a hunok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, mint a kóbor cigányok, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsi-medencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság!

Krónikáink egybehangzóan állítják, hogy a hungárok, a magyarok egyazon nép a hunnusszal s az avarral, s mindannyian szkíták. S azt is állítják, hogy Álmos és Árpád egyenes leszármazottja volt a nagy Atilla királynak. A hivatalos történetírás szerint nekünk hun hagyományunk sohasem volt, ezt csak a németektől loptuk a XII-XIII.században. Hamis állítás ez, hiszen a nyugati források már a X. századtól (Waltharius eposz) tudják, hogy a hungarusok Pannóniában élő hunok, illetve avarok. De ezt bizonyítja eredethagyományunk is, így mindenek előtt a csodaszarvas legendája, amely megvolt a szkítáknál, a hunoknál és megvan a magyaroknál.
 
De akkor hogyan lettünk finnugorok? A magyar nemzeti történetírás ős- és hőskorában, a XVII. század végétől senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni a szkíta-hun rokonságot. Csak amikor megszületett az összehasonlító nyelvtudomány, akkor került sor a nyelvek, nyelvcsaládok szerinti elkülönítésére: többek között a hajlító és a ragozó nyelvek nagy családjait választották szét. A napkeleti nyelvnek tartott magyar nyelv eredetisége és különállása mindenki előtt világos volt. Az sem volt tudománytalan, hogy megállapították, a magyar nyelv mind nyelvtanilag, mind bizonyos mértékig szókincsében rokonságot mutat a permi, a szibériai és a balti nyelvek egyikével - másikával. A nyelvtudományban is élenjáró német tudósoknak azonban kapóra jött a XVIII. század végén ez a rokonság, mert így jogot formálhattak arra, hogy a török háborúk 150 keserves éve után amúgy is elerőtlenedett magyarság önbizalmát súlyosan megtépázzák, kivált azután, hogy Mária Terézia legendás vezére, Hadik András huszárjaival megsarcolta Berlint (1737). Műveikben gúnyosan írták le: a barbár magyarok, akik csak a lovakhoz és a gyilkos kard forgatásához értenek, a kultúráról pedig fogalmuk sincs, nem a nagy Atillától származnak, hanem a rénszarvast hajszoló lappoktól és obi ugoroktól.
 
Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zürjén, a vogul vagy az osztyák nyelvvel való – nem túl mély – rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (az V-IV. évezredben) volt egy közös őshaza valahol a tajgás-tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszer csak – valami csoda folytán – az előmagyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász- vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Meg kell mondanunk ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott, sőt nem hagyta érintetlenül még a nagy Hóman Bálintot sem. A valós helyzet azonban más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, illetve annak bizonyos elemeit (karavánnyelv vagy közlekedő nyelv, úgynevezett lingua franca).

A finnugor rokonság és származáselmélet tehát a társadalomtudományok fejlődése következtében született meg, de tagadhatatlanul politikai okai is voltak. A fő hajtó- és mozgatóerő: a magyarellenesség, a magyarok iránti gyűlölködés volt. Miért alakult ki ez a magyarellenesség Európában, majd a világban? Földünk 148 millió km2-nyi területéből Ázsia 45 millió, Európa 9,9 millió km2. A 340 000 km2-es Kárpát-medence Európa kellős közepe, természetes védettséggel, zárt vízrendszerrel, igen gazdag ásványkincsekkel, hatalmas ivóvíz- és gyógyvízkészletekkel, s ez az a tájegység, ahol a latin-germán, a görög-szláv és a szkíta-hun népek és kultúrák egyedül Eurázsiában találkoznak! S ezt a földet a történelemben először a keleti lovas népek tudták egyesíteni, egy hatalmi erő alá vonni. Először a hun Atilla, majd az avar nagykirály: Baján. Amikor ez az egység megbomlott a IX. században, vákuum keletkezett. Ekkor érkeztek meg eleink s néhány évtized alatt, lényegében harc nélkül birtokba vették az akkor lakható egész Kárpát-medencét. De csak azt! Hadi erejüknél fogva mehettek volna bárhová megtelepedési céllal is, amint a normannok és az arabok tették, erejüket a hadjárataik világosan megmutatták. De nem telepedtek meg másutt. Mit jelent ez? Egyrészt azt, hogy az itt lakó népek nagyobb része testvérnép kellett legyen, s amint a Tarihi Üngürüsz és az itáliai krónikások (Bonfini és Ransanus) írják, ugyanazt a nyelvet kellett beszéljék. Erre mutat a Kárpát-medence toponimiája: a hely- és földrajzi nevek tömege, amelyek döntő többsége színmagyar eredetű, még az antik forrásokban szereplő Duna, Tisza, Maros, Olt, Ompoly sem kivétel, mert ezek szkítakori vagy még régebbi elnevezések. 1400-ig például Erdély területén 2056 helynév jött létre, s ebből csak 102 bizonyult szláv eredetűnek! Ugyanakkor komoly nehézséget jelent, hogy sem a szkíták, sem a hunok, sem az avarok nyelvét hiteles és vitathatatlan nyelvemlékből eddig nem ismerjük. Eddig – mondottam s azért tettem ezt, mert nemrégiben közzétettek egy óörmény betűvel (grabar) írott kaukázusi hun nyelvű anyagot, amelynek mind a nyelvtana, mind a szókincse rendkívüli hasonlóságot mutat a magyarral. Ez a forrás azonban még nem ellenőrzött, tehát egyelőre csak mint lehetőséget lehet
számba venni. Ugyanakkor a dezoxiribonukleinsav vizsgálatok kimutatták (a DNS molekulák az öröklődés anyagai, nem a fehérjék, s ezt 1995-ben fejtették meg!), hogy a Kárpát-medencét birtokukba vevő őskőkori népek között az ősmagyarok is ott voltak, az őshorvátokkal és az őslengyelekkel együtt 35 000 évvel ezelőtt. A rögzült mutációkból, azaz a DNS szekvenciák különbözőségeiből ugyanis a fajok rokonságára lehet következtetni (egy emberben 23 pár kromoszóma van és ez 16 millió féle kombinációra képes, ám a vércsoportot egyetlenegy génpár határozza meg, s ezek évezredek után is kimutathatók jelzőgének-markerek a sejtgyökök maradékaiban.)

Az úgynevezett mitokondriális DNS révén tudjuk például, hogy az ember nem 25 millió éves a Földön, hanem csak 5 millió éves, s a mi ember-ősünk mintegy 100 000 évvel ezelőtt rajzott csak szét Közép-Afrikából. A Kárpát-medencét birtokba vevő magyar eleink tehát itt egy hatalmi gócot hoztak létre mind katonai, mind gazdasági vonatkozásban. Ezt szerették volna a nyugat-európaiak megszüntetni már a kezdetektől. Ezért vonultak fel 907-ben, s ezért ajánlotta Abd al-Rahman mór (cordovai) kalifa 955- ben Ottó német királynak, hogy a magyarokat ki kell irtani. Ezért hirdettek a pápák keresztes hadjáratot a magyarok ellen, a gens detestanda – az elátkozott nép ellen. Dehungarizálni kell a térséget– mondták ki később a nagyhatalmak is. A hungarocidium meg is indult: 1848- ban a bácskai Földvár templomi oltárára kirakott, 37 levágott magyar gyermekfej volt az egyik legszörnyűbb jelzés. A Turul-nembeli Álmos-Árpád szent dinasztia 29 uralkodója (819–1301) hiába adott a keresztény világnak 10 magyar szentet, az erős, bizonyos korokban európai nagyhatalomként működő magyar királyság az ellenszenv, a gyűlölködő harag tárgyává vált.
 
Ezt fejezte ki a XVIII-XIX. századi álláspont, hogy tudniillik a magyaroknak nincs helyük Európában. Tisztázatlan az eredetük és nincs joguk nemhogy Erdélyre, de Magyarországra sem! S mindez 150 évvel Trianon előtt! Csoda-e, ha 1918/20-ban bekövetkezett nemzeti történelmünk legnagyobb tragédiája? Meggátolható lett volna a katasztrófa?
Határozott válaszom: igen! Ha a magyarságból nem ölik ki a nemzeti érdeklődést múltja iránt, ha megmarad a nemzettudata, akkor nem dobja el a fegyvereit 1918-ban. Az első háborút 1918. augusztusában a németek nagy veresége után a szövetségesek elvesztették, de a szávai magyar hadsereg érintetlen volt még 1918 októberében is. Ám a kiegyezés utáni liberális polgári radikálisok (Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Károlyi Mihály, Linder Béla) megmételyezték a magyar ember lelkét s elvették a múltját. A múltját vesztett ember pedig olyan, mint az emlékezetét vesztett, gyógyíthatatlan beteg. A történelem minden nép számára hatalmas erő, de csak akkor hat, ha a nemzettel való azonosulást, a közös sorsot vállaljuk. Csak akkor vagyok a nemzet tagja, ha minden pillanatban és minden helyzetben vallom és megélem: ez az én nyelvem, ez az én múltam, ez az én földem, ez az én hitem, ez az én szent örökségem, a génjeimben őrzött szent hagyományom. S nem szabadna tűrnünk, hogy idegenlelkű firkászok (Népszabadság 2003. nov. 17.) le merjék írni büntetlenül: „a csodaszarvas, nemzetbálvány, a fehér paci, miegymás lehetnek komoly Istenek, de az üdvösség valóságára nézve mindegyikük csak kár és szemét!” S a Széchenyi- díjjal kitüntetett Spiró Görgy szerint „a szarból jött magyarok” között csak az ő csoportjukat illeti meg tisztelet. Nagy költőink tisztán látták a jövendőt, a pusztulás útját s azt is, hogy a magyarság a katasztrófák nemzete. A XX. század kivégezte Magyarországot, a XXI. század vajon mit hoz? Marad-e a megfeszített nemzet a keresztfán vagy végre feltámadunk?
A múltat nem szabad elveszítenünk, nem szabad eladnunk, nem szabad hagynunk el jelentékteleníteni. Hazug szólamokat terjesztenek a mai mérvadónak hitt történészek, amikor azt hirdetik: tegyünk úgy, mint Szent István királyék tettek: szokásainkat, hagyományainkat, múltunkat, erőszakkal akár, töröljük ki az emlékezetünkből, az őseinkhez fűződő minden szálat szakítsunk el, mert csak így fogad be bennünket Európa, s most az Unió. Csak így bocsátják meg nekünk Atillát, Bajánt, Bulcsút és Lélt. A magyar politikai gondolkodás mindig történelem-érzékeny volt, csak mostanság nem az. Nem ismerik el a történelmi jogot, nem ismerik el a nemzetek közötti kulturális különbségeket, s történetietlen historizálásnak nevezik, ha az igazi történész mind az értelemre, mind az érzelmekre hatni akar. Márpedig az a historikus, aki csak részletproblémák pepecselésével tölti az idejét és csak a szaktársainak ír magvas tanulmányokat, feleslegesen élt és dolgozott, mert a keze között a történettudomány halott.

Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány
székházában megtartott Klebelsberg-napokon.