A+ R A-

Karácsony Sándor: Az embertárs

Karácsony SándorKARÁCSONY SÁNDOR, AZ EMBERTÁRS /(1891. Földes – 1952. Budapest)
Már többször hallhattátok, hogy a magyar észjárást emlegettem. A cikk röviden ismerteti azokat az eredményeket és műveket, ill. alapelgondolást, amit Karácsony Sándor megalkotott. Ajánlom a betekintést.

 

 

 


 

 
 
KARÁCSONY SÁNDOR, AZ EMBERTÁRS
(1891. Földes – 1952. Budapest)
Invokáció
A középkori filozófia szubtilis módszereket dolgozott ki, hogy egy-egy tételt igazolhasson. Ezek közül a másodikat úgy nevezik: argumentatio ad patres, azaz hivatkozás az atyai tanítók tekintélyére. És mennél rázósabb a tétel, annál jobban teszi az ember, ha ilyesféle módon kívánja megtámogatni. A "magyar észjárás" pedig egyike a legrázósabbaknak. Az volt már a harmincas években is, midőn Karácsony kifejtette, és mentegetőzött is némiképpen miatta, úgy vélvén, hogy az ellene irányuló vádak félreértésen alapulnak. És az az érzésem, hogy az ellenvetések, sőt ellen-indulatok napjainkra aligha csökkentek. Így tehát elő kell vennünk Nietzschét, ki a szóban forgó témáról az alábbiakat mondotta:
"Hogy az egyes filozófiai fogalmak nem tetszőlegesek, nem önmagukban növekvők, hanem egymással vonatkozásban és rokonságban nőnek fel, hogy a gondolkodás történetében látszólag bármily váratlanul és önkényesen lépnek is fel, mégis éppen annyira egy rendszerhez tartoznak, mint valamely földrész faunájának tagjai: ez végül is elárulódik azáltal, hogy mily biztonsággal töltik ki a legkülönbözőbb filozófusok lehetséges filozófiai rendszerek bizonyos alapsémáját. Valami láthatatlan igézet alatt mindig újból ugyanazt a körpályát futják be: ha kritikai és szisztematikai akaratukkal egymástól még oly függetleneknek érzik is magukat: valami bennük vezeti őket, valami űzi őket meghatározott rendben egymás mögött: éppen ez a fogalmakkal együtt születő rendszeresség és rokonság. Gondolkodásuk valóban sokkal kevésbé felfedezés, semmint ráismerés, ráemlékezés, vissza- és hazatérés a léleknek messze ősrégi összháztartásába, melyből ama fogalmak valamikor kinőttek: – a filozofálás ennyiben a legmagasabb rendű atavizmus egy faja. Minden ind, görög, német filozofálás csodálatos családi hasonlóságának elég egyszerű a magyarázata. Ahol meg éppen nyelvrokonság van, egyáltalán el sem kerülhető, hogy hála a nyelvtan közös filozófiájának – így értem: hála az egyforma nyelvtani funkciók öntudatlan uralmának és vezetésének – a filozófiai rendszerek hasonnemű fejlődésére és sorrendjére ne legyen minden már előre elkészítve: mint ahogy a világértelmezés bizonyos más lehetőségeinek útja szinte elzártnak látszik. Az ural-altáji nyelvterület filozófusai (hol az alany-fogalom legkevésbé van kifejlődve) nagyon valószínűen másképpen néznek "a világba", és más ösvényeken találhatók, mint az indogermánok és mohamedánok."
Ekképpen felbátorítva Petőfi Sándor hajdani rajongójától, aki az "ural-altáji" költőnek négy versét is megzenésítette, sőt a hatása alatt olyan halhatatlan verseket költött, mint a Vereinsamt vagy Der Herbst, három dolgot szögezhetünk le ebből a briliáns eszmefuttatásból.
1) A nyelvi kifejezésmód messzemenően meghatározza a lehetséges filozófiákat, mivelhogy a nyelv mintegy "helyettünk gondolkodik".
2) A nyelv nemcsak lehetőség, hanem korlát is, mivel kizár mindenféle olyan értelmezéseket, amelyek nem egyeztethetők össze az ő "mélyszerkezetével".
3) Mindaz, amit eladdig "filozófiának" neveztek, az indoeurópai nyelvek sajátosságából következik, viszont a másféle felépítésű "ural-altáji" nyelvcsalád valami egészen más filozófiai rendszert is lehetővé tesz. Mégpedig egy olyat, amelynek éppenséggel az a specifikuma, hogy az "alany-fogalma" fejletlen, Nietzsche nyitva hagyja azt a kérdést, hogy miért és minek az előnyére.
Magyar észjárás
Karácsony Sándor számára a "magyar észjárás" természetesen semmiféle rasszista vonással nem rendelkezik. Ellenkezőleg, az amit sajátosságként kifejt, éppenséggel a "milieu-elméletre" tűnik támaszkodni, a sztyeppei népek élet- és gondolkodásmódjából vezeti le. Ő maga is hangsúlyozza azt, hogy ez "százmilliók észjárása".
Ázsia pusztái. Széles, téres, viharjárta puszták, olyanformák, mint a Hortobágy. Hol kerék, hol talp az ott legelő baromnak, ahogy az idő jár. Széles. Messzire ellátni rajta, de engemet is messziről észrevesznek rajta. Fényes-melegen süti a nap naphosszat. Ezeken a pusztákon őrizték őseink a jószágot és ott lettek olyanná, amilyenné az ilyen pusztákon lehet az ember. Tempósak, kényelmesek, hiszen volt idő elég. Kevésbeszédűek, akárcsak a mai pásztorok. Elgondolkozók: lehet azt jól a botra támaszkodva, ha sokat van az ember egymagára. Jószemű, figyelő nép, mint a réti sasok, azoknak is széjjel kell nézni szerte a nagy pusztán. Edzett, erős emberek, mert átjárja ám a szél az embert, eső megesi, vihar megfuttatja, a kemény föld helyre erőlteti a csontjait. Bátor, harcos fajta, hiszen sok irígye lehetett, ha jó legelőre lelt. Kis csoportokra szakadt, legeltetni úgy jobb. Egy kicsit ravasz is, mert kevesedmagával sokszor csak így vághatta ki magát a bajból.
A lelke is olyan, mint a puszta. Tiszta, világos, józan és nagyon-nagyon egyszerű. Nem tudunk mi úgy képzelődni, mint a germán népek, hogy is tudnánk. Ahol nincs barlang, meg mélységes, titokzatos rengeteg erdő, hova mennének a szellemek, meg a varázslók lakni? Az eszünk járása is egyenesebb, mint az övéké. Hadd látom. Értem. Rendben van. De csak akkor van rendben, ha értem és csak akkor értem, ha látom: beláttam, átláttam az egészet. Inkább megnézem tövéről-hegyére, forgatom jobbra-balra, alszom rá, ha kell, akár kettőt is, idő van elég, azt nem sajnálom tőle. De vaktában nem hiszek el semmit senkinek.
Inkább ráhagyom. Nem értem, mert mindjárt az elején elvétettem a nyitját, nem nyugodhatom bele, nem mondhatom, hogy jól van, hát inkább beletörődöm. Ha olyan nagyon akarja, legyen úgy, ahogy ő szeretné. Vagy: vigye, ha tudja. Ez is a puszta lelke. Úri lélek.
A pozitivista Hippolyte Taine számára a miliő, vagyis a faj, a környezet és a történelmi pillanat hármassága meghatároz minden lehetőséget. Az események determináltak, a természettudományos világnézethez illő módon. A kálvinista Karácsony azonban nem merészkedik a predestináció tanának efféle merev értelmezésére. Ami őnála meghatározott, az valamifajta diszpozíció – és döntő fontosságú, hogy ennek a nyelv a tanúja és hordozója. Mellesleg csakúgy, mint Nietzschénél...
Háromféle dologra érdemes figyelnünk Karácsony fenti eszmefuttatásában. Az egyik a tartalom, mondanivaló, ami a gondolkodási mód differentia specificáját írja le, és ennek a magyarázatát a létezési módból. A másik e kifejtésnek a formája, ami konkrétumokra hivatkozik és képekből építkezik. A harmadik és legérdekesebb a gondolkodás centrumának a megfoghatatlansága.
Az európai természettudományos gondolkodás régi-régi, középkori, sőt ógörög alapokon építette meg a maga bástyáját a logika és a kísérlet által teremtett oksági viszonyról, a kényszerítő erővel levonandó következtetésről. És hiába döntötte meg ezt a gondolkodási módot David Hume, hiába szedte fel Kant még a határmenti szögesdrótjait is – semmit se változtattak meg. A világértelmezés módja, Nietzsche tanúsága szerint mélyebben van elrejtve.
A magyar észjárású ember azonban szkeptikus. És ezért oly rettentő nehéz itt öszefüggő gondolatrendszert kiépíteni. Ezért oly nehéz valóságos tekintélyre szert tenni.
Karácsony rendkívül következetesen építkezik abban a rendszerben, amit felismert. Mert ennek a "magyar észjárásnak" az ő elemzése szerint három fő sajátossága van, és ezeket az indoeurópai észjárással való antitézisekben lehet megközelíteni. És eszmefuttatásai, például a fent idézett is, erre hagyatkoznak.
Az első közülük a mellérendelés relációja, szemben az indoeurópai alárendeléssel. A második a szemlélet valósága, szemben a gondolkodás absztrakciójával. E két sajátosságot foglalja össze a híres antitézis: objektív-primitív észjárás, szemben a szubjektív-komplikálttal. A harmadik sajátosság a filozofikus gondolkodás hiperbolikus osztálya. "A transzcendens logizmák következtében a magyar észjárás nem az ok és okozati viszonyok megmagyarázására igyekszik, hanem a megfoghatatlanság evidenciájára." Ebből következik a térszemlélet a priori határtalansága, az a priori időtlenség és az oksági viszony helyére lépő megfoghatatlanság.
A "magyar", mint meghatározó jelző, Karácsony szinte minden könyvcímében szerepel. És ennek hármas jelentése van.
A sztyeppei gondolkodású nyelvek közül – történelmi okokból – a magyar az, amely az önreflexiónak legalábbis a küszöbére érkezhetett. Ezt a tényt nehéz volna túlbecsülni. Aki például szembesült azokkal a nehézségekkel, amelyekkel Heidegger találkozott, midőn a maga nyelvének a gondolkodási alapjaiból igyekezett megérteni a japán nyelv kulcsfogalmait, az legalábbis méltányolni tudja ezt a – mondjuk talán – "struktúra fordítási" lehetőséget. Hosszú és izgalmas eszmecserét folytat például Heidegger az ő japán barátjával a "nyelv" jelentésű japán szóról. Ez egy "beszélő szó" koto ba. Olyasfélét jelent szó szerint, hogy sziromlevelek, amelyek a szépség üzenetéből fakadnak. Nehezen jutnak el idáig, és kissé vissza is hőkölnek a szemlátomást oly kevéssé egzakt végeredménytől. De a Karácsony által leírt észjárásban semmi megütköznivaló nincsen e körülírásban, a benne rejlő üzenetet azonnal regisztráljuk, és zavartalanul gyönyörködhetünk a képalkotás transzcendenciájában.
A másik sajátosság, hogy mint láthattuk, az önmegismerésnek az indoeurópai nyelvekkel való szembesülés útján kell megvalósulnia. Alapvetően történelmi okokból – amelyek közül az éppen aktuális, vagyis az önmeghatározás szükségessége a náci kultúrimperializmus korszakában, Karácsonynál elég csekély jelentőségű – az ő évszázadokban mérő gondolkodásmódja számára helyénvalóan látszott esetlegességnek. A baj, ami tagadhatatlan, nagyobb időtávon és mélyebben függ össze ezzel a történelmi adottsággal. A lényege az, hogy "nálunk a magaskultura úgy él és virágzik a népi kultura mellett, mint valami angol gyarmaton az európai fertály a bennszülöttnegyedhez képest". Nem arról van szó, hogy létezik olyan "magaskultura", amiből a nép többsége nem részesül, hiszen ez mindenütt így van, hanem arról, hogy Bach vagy Beethoven, vagy akár Kant a saját népe kultúrájában gyökerezik, ám minékünk nincsen efféle kulturális egységünk. (Helyesebben, csupán épülőben van bizonyos területeken. Bartókot és Kodályt ezért ünnepli oly lelkesen Karácsony, mert ezt a lehetőséget pillantja meg bennük. És milyen furcsa: még a nagyvilágot is ez érdekli mibelőlünk.)
Igazából véve itt jelent problémát a számunkra a körülvevő indogermán miliő. Amihez képest jelentéktelenné törpül az a helyzet, hogy Európa három nagy nyelvi közösségének és két nagy kulturkörének a határzónájában élünk. Idegenségünk mindegyikkel szemben fennáll – gondoljunk csak Nietzsche tézisére –, és ez mélyebb, mint valami egyszerű kulturális különbség. Ez a nyelv alapszerkezetének, az észjárásnak a különbsége.
Átjárás persze van. Bartók és Kodály példája is ezt mutatja. Sőt nyilvánvaló, hogy épp ennek a megteremtése az a kihívás, amit a sors mielénk, magyarok elé vetett. De ezt megteremteni folyamatos figyelmet és munkát igényel. Karácsony szerint utoljára a 17. században sikerült, és azóta sohasem tudtunk szerves választ adni e kihívásra. Ezért aztán a népünk a 20. században él, de a 17. század formáját és tartalmát éli. Itt nemcsak a parasztosztályra kell gondolnunk, hanem mutatis mutandis a középrétegekre is, ahol e diszkrepancia még kínosabb eredménnyel jár. Az avult forma és tartalom kirekeszt a korszerűségből is, megfoszt az archaikus kultúrában immanens módon meglévő tartástól is. Nem kell visszamennünk a harmincas évekbe, hogy lássuk mi ez, és mit eredményez...
A "magyar" jelző harmadik jelentésénél Karácsony személyes életszerep-vállalására akadunk. Szenci Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós és annyi más módjára ő is elment Nyugatra, hogy megkeresse és megtanulja azt, amire idehaza szükségünk van.
Része volt még az európai szellem utolsó aranykorában. Megismerhette Wundt kultúrantropológiáját, Saussure tanítványától hallgatott nyelvtudományt, ízelítőt kapott szociológiából és fenomenológiából. De a számára mindez háttérismeret maradt, iskolákhoz nem csatlakozott. Nyilvánvalóan önarckép is van abban a meghatározásában, hogy "a magyar észjárású ember autodidakta – még akkor is, ha iskolába jár" Rábukkant az ekkoriban világhódító útjára induló lélekelemző individuálpszichológiára is. Amit – minden elismerése mellett – végsőleg meghaladni kívánt "Arra jó, hogy kiábrándítson (a személyes értékeinkhez fűző – kiegészítés M. E.) illúzióinkból. De az ember csak ez után kezdődik bennünk. Ott, ahol már hiába analizálnánk a lelkünket, mert analizálhatatlan." Megoldás itt csak teológiai – illetőleg az ember saját dimenziójára alászállva –, társaslélektani relációban lehetséges.
A társaslélektan alapvetése az, hogy a kollektívum határozza meg az individuumot, és nem fordítva. Nagyjából erre épül a kultúrantropológia, a weberiánus szociológia és mindaz, amit a marxizmus hozott ki e tézisből. Karácsony azonban másfelé tart. A társadalomszerkezetet és a kultúrát derivátumnak, másodlagosnak tekinti, mégpedig a nyelvhez és a mögötte rejlő észjáráshoz képest.
A magyar észjárás mellérendelő, és ezzel a legszorosabb összefüggésben az alanyisága, ahogy Nietzsche mondta, kevéssé van kifejlődve.
A nyelvvel élő magyar lélek nem oly alanyi, mint a többiek, sokkal tárgyibb náluk. Azzal például, hogy nem szívesen absztrahál, hanem a konkrét szemléletből készíti a jelt, megmarad a rajta kívül eső tárgyi világban. A saját lelkéből még annyit se ad hozzá, amennyi az elvonáshoz szükséges volna.
Pázmány Péternek egyszer a szemére vetették, hogy túlontúl sokat merít a műveiben más szerzőktől. Ő azonban nagy léleknyugalommal azt felelte, hogy a méh virágról virágra röpköd, mégis milyen finomságot tud alkotni, ellenben a pók sajátmagából bocsátja ki az ő undokságait. Az objektív és a szubjektív szemlélet közti különbséget aligha lehetne ennél világosabban kifejezni.
Okoskodása mellérendelő. Nyomról nyomra haladni, térszerűleg rendezni a fogalmakat, összerakó párhuzamokban. Ezért könnyen téved mellékvágányra, ha sok elemmel van dolga, belezavarodik.
Fogyatkozott készség a rendszeralkotásra, sőt annak negligálása. Nem az a lényeg a számára, hogy egy kész gondolatmenetet bensőleg felfogva megérteni és továbbépíteni tudjon, hanem az, hogy egy adott problémát meg tudjon ragadni. Amit elveszít alaposságban, azt visszanyeri kreativitásban. Ez az objektív-primitív észjárásnak alkati sajátossága. Az iskolai penzum az ő számára Prokrusztész-ágy, még ha is el tud benne helyezkedni. Ha ereje tudatára ébred, azonnal odahagyja. Karácsony maga, vagy tanítványa a közgazdaság "csodadoktora", Liska Tibor, igen jól tanúsítják ezt.
Az indogermán nyelvek úgy jelölnek, hogy a fogalmaikat viszonyítják egymáshoz, de a meghatározó fogalmat alárendelik a meghatározott fogalomnak. A magyar nyelv pedig mellérendeli, és a közöttük lévő viszonnyal jelöl.
A hiposztázisok hierarchiája, amelyen az indogermán metafizika és filozófia alapul, a magyar észjárás számára nagyon nehezen fogható fel. Vagy lehet az is, hogy igazából fel se fogható. Hogy Apáczaitól kezdve oly sokan töltögették belénk oly csekély sikerrel ezeket a rendszereket – többet, mint a "lecke" sikeres felmondását alig eredményezett a dolog – az talán éppen erre utalhat.
Az okot láttuk az élettérnek, a "sztyeppének" a szerkezetében. De fontosabb ennél, hogy cél is van, mégpedig hogy a beszélgetőtársam megértsen, minél egyszerűbben. "Mindent viszonyítok, egymás mellé rendelek, ami a másik ember szemlélete számára új." Magyarázkodásnál ezért folyamodunk a megvilágító példák szaporításához, ami különben a másféle észjárású embert olyannyira irritálni tudja. "De kötelességem alárendelni, ha két elemet és a köztük lévő viszonyt előzőleg mellérendelésben ismertettem." A további mellérendelés ugyanis már redundáns, megsemmisítene (érzékelhetetlenné tenne) egy már elért eredményt.
A "magyar metafizika" ilyen módon nő ki egy, már elért eredményre támaszkodó rendezési elvből. S hogy milyen magasságba tud nőni, azt látni fogjuk majd éppen Karácsony nyelvfilozófiájának a példáján.
A mellérendelés, mint az észjárás alapja, persze nemcsak a nyelvben van jelen. Lükő Gábor sikeresen alkalmazta a folklór egész területére (A magyar lélek formái című művében). Sőt, magát az "ázsiai" mentalitást itt lehetett igazán megfoghatóvá tenni. Ma már egész iskolái vannak a tárgykörnek minálunk, bár mintha megfeledkeznének Karácsony ama intéséről, hogy "európai tartalom kell ázsiai formában".
Szintézis
"Amit a magyar kifejezni próbál, az Európa – de ahogyan, az Ázsia" – mondja Karácsony, és még hozzáfűzi, mintegy vigasztalólag: "addig dolga van, míg Ázsia és Európa egyek nem lettek." Világítsuk meg ezt egy konkrét példán – azért vagyunk objektív-primitív észjárásúak.
A magyar Dávid – nem a király, hanem a zsoltárénekes, Szenci Molnár Albert – zsoltárköltése Théodore de Béze nyomán:
Tebenned bíztunk elejétől fogva,
Uram, téged tartottunk hajlékunknak.
A mellérendelő magyar mondatfűzés szükségszerű követelménye, hogy az új elem a régihez közös rész segítségével kapcsolódik ("Uram"). Mondatkezdés esetében ez általában visszautalást igényel az előzőekre. Ezt követi a fő gondolat, a leghangsúlyosabb, tulajdonképp annak az esszenciája, amit mondani akarunk, azután az állítmány, majd indifferens, többnyire visszautaló részek. Tekintettel az objektív-primitív szerkezetű mondat megértetési fő céljára, Karácsony itt "lélektani alanyról" – a saját létezésre szert tevő jelentésről –, "lélektani állítmányról" – a gnómát a szöveg-történés kontextusába bevonó értelmezőről – és "lélektani bővítményről" – a jelentést pontosabbá tévő kiegészítésről beszél.
A "bevezető rész" elhagyása esetén a mondat egy igen nyomatékos gondolati Auftakttal kezdődik, amit az erősít föl, hogy egybeesik élhangsúlyos kiejtésünkkel is. Nagy társaslélektani verseink ezért közismerten szívesen használják, olyan ez, mint valami ébresztő gongütés: "Hazádnak rendületlenül", "Talpra, magyar", "Góg és Magóg fia vagyok én", "Piros a vér a pesti utcán". A hatás titka az, hogy ki nem mondott jelentésként hordozzák a visszautaló bevezetést is. Ilyen módon kezdődik a zsoltár is.
Nem alapszavak ezek, nem is különösebben ékesek. A számunkra már van ugyan egy cseppnyi archaikus zamatuk, de a varázs mégsem ebben áll, hanem abban, ahogy ez a mondat megegyezik az észjárásunk szerkezetével. Az egyes szavak ilyen módon a "helyükre kerülve" hallatlan jelentéstöbbletet szereznek a kontextusból, és továbbítanak a mondat befogadójához. Ez a szerény külsejű és látszólag tempós sor például a következőket.
– Van Valaki, aki személy, és ezért meg lehet szólítani.
– Aki őt megszólítja, az nem valamiféle elbitangolt jószág a végtelen tér sötétjében, hanem a tagja egy akolnak.
– Kicsi, elkerített hely ez az ismeretlen és mérhetetlen Univerzumban – de van egy Pásztora.
– Réges-régen elpusztított volna mindaz, ami fölött nincsen hatalmunk. És ha mégsem pusztított el, akkor Valaki elejétől fogva vigyáz reánk.
A szöveg annyira tömör, hogy e két sorba tulajdonképpen még az ismétlés is belefér, mint a gondolat affirmációja, akár egy jobbféle magyar népdalban. A második sor ugyanazt mondja, mint az első – helyesebben, itt valami egyedülálló történik. Mert az első sor az eredeti zsoltárszövegből is, Béze szépséges négyszólamú feldolgozásából is hiányzik. E sorral csupán a magyar zsoltárénekes toldotta meg. Nem is akárhol, hanem a magyar hangsúly "Auftakt" helyén, és ekképpen ez a sor világítja be a XC. Zsoltár egészét - mindaz, ami még következik, már csak kifejtés, "lélektani bővítmény". A confessio hungarica e mondatától így válik magyarrá Dávid zsoltára, és a kóbor sztyeppelakó a tanúság szerint nem "felvette a kereszténységet", hanem visszatált az ő hajdani otthonába.
Így nő ki a vers a nyelv szerkezetéből, így közvetít egy összefüggő teológiát, és így válik a gyülekezet éneke Tamási Áron jelzője szerint Kősziklává.
A példa mutatja egyébként a megértés nehézségét is. Oly sok jelentést bíz a gondolkodásmód szerkezetére, hogy nehezen tudja befogadni az, akinek más az észjárása.
Nyelv és lélek
Az európai nyelvtudomány, lenyűgözve alkalmasint az arisztoteliánus logikától, besétált abba a ketrecbe, hogy "a mondat – logikai ítélet". Ami lényegében úgy jön össze, hogy a subjectum és a praedicatum a logikai ítélet két tagja. És a vélemény oly erős, hogy maga Heidegger is ijedten néz hátra, midőn afféléket mond, hogy "a logisztika támadás a nyelv lényege ellen". Karácsony azonban a magyar grammatikára hagyatkozva szétlövi ezt az alappillért.
A kiindulása Gombocz Zoltán felismerése, hogy a magyar mondat nem "igei", hanem "nominális" természetű. Ehhez Karácsony azt fűzi hozzá: "kezdeti formában a subjectum és praedicatum az azonosság nyelvi relációjában volt. Főnév volt mindkettő, később vált a praedicatum melléknévvé, s csupán harmadlagosan igévé". Egy praedicatum nélküli nyelvi kijelentésben – amit mai magyar nyelvünk már nem alkalmaz, de mint a példa mutatja, még kikövetkeztethető belőle – elvész a "mondat – logikai ítélet" evidenciája. De hogy ebből mi következhet, azt még sejteni is alig tudjuk. Joggal gondolhatunk azonban arra, ahogyan a matematikai axiomatika egy-egy radikális eredménye felforgatta az egész gondolkodásmódunkat.
Karácsony annyit fűz hozzá – illetve magához a Logika Alaptörvényéhez: "az azonosság tartalmi relációja mindjárt kezdetben így állítódott: egyik a másikhoz képest." Valami olyasmi következik talán, hogy elvész a logikai ítélet általános érvénye, és valamiféle precedens-elv, s egy állandóan újraépítendő kapcsolat imperativusa lép a helyére.
Mit kezdhet egy ilyen szisztéma a világ összefüggő leírásával, azt talán a hopi indiánoktól lehetne megkérdezni. De a nyelvi és antropológiai következményei számunkra is beláthatók. És igencsak radikálisak. És ráadásul ugyanarról szólnak. Megvilágítva ezzel a nyelv és a lélek kapcsolatát.
A nyelv természetéről Heidegger a következőket mondja:
"A nyelv az emberi lénynek a jelenlét és a jelenlévő kettősségéhez való vonatkozásának hermeneutikus alapvonása (...) A "vonatkozás" szó azt mondja, hogy az ember lényegénél fogva alkalmazásba van véve; annál a lényegénél fogva, ami ő, egy olyan alkalomhoz tartozik, amely igényli őt (...) E kettősség bontakoztatja ki azt a világosságot, amelyen belül a jelenlét mint olyan és az ember számára való jelenlét (kiemelés tőlem, M. E.) megkülönböztethető lesz – az ember számára. (...)
Valójában minden egyes gondolati lépés célja hozzásegíteni az ember ahhoz, hogy gondolkodva rátaláljon a lényegéhez vezető ösvényre a nyelven való viszonyában."
Karácsony Sándor ugyanezt így fogalmazza meg:
"A jelrendszerben Én beszélek Veled itt és most, hogy megérts. A jel jelentése én vagy nem én, beszélek, vagy nem beszélek, vagy nem én beszélek, vagy nem én nem-beszélek. Én itt vagyok, vagy nem itt vagyok, vagy nem én vagyok itt, vagy nem-itt. Most beszélek vagy nem-most nem-beszélek, vagy most nem-beszélek. De akár Én, akár nem Én, mindkét esetben az Ember, vagy nem Ember, hanem a világ az Ember körül, tehát mégis az Ember az univerzumban. És akár beszélek, akár valami egyéb, mindig az Élet, a Lét. És akár itt, akár ott, telítetten, egyetemesen az Univerzumban. És akár most, akár nem-most, folytonosan sub specie aeternitatis. Tehát a jel, az egyetlen jelentés csak akkor lehet i g a z, ha egyetemes jelentés, vagyis: szép.
Az ember az univerzumban sub specie aeternitatis létező: ez az egyetlen jel, aminek a jelentését minden é r t e l e m k e r e s i, s minden kíváncsi ember egyedül é r t m e g, ez az i g a z. Az egyetemes jelentés ennek az egyetlen megfejtett jelnek a mélyén a szimbólum: az élet örök aktuális emberi formája, amelyben a szív egyedül dobban össze, mert egyszerre izgul miatta és gyönyörködik benne, ez a szép."
A két gondolatmenet eléggé közel áll egymáshoz. A nyelv az, ami az üres létezést ember-formájúvá alakítja, ez mindkettő alapján világos. Heidegger láthatóan visszafogottabb és óvatosabb a metafizikai konzekvenciák levonásával. A késő őszi európai filozófia már nemigen mer olyan szavakat használni, mint "univerzum", vagy "sub specie aeternitatis". Nem tárgyunkra tartozik, hogy miképpen veszítette el az ilyen szavakat, a saját hibájából. Karácsony magyar, tehát fiatalabb – ő még használhatja, mondhatnánk, de ez csak első megközelítés, hiszen valójában arra teszünk kísérletet, hogy ugyanarról a valóságról újat tudjunk mondani. A különbség láthatólag nem is ebben van. Az, hogy Karácsony egyértelműbben beszél Heideggernél, önmagában véve nem érdem egy "hermeneutikus" szöveg esetében. (Homályról homály szólhat igazán.) Hanem figyeljünk arra, hogy mitől homályosabb a német filozófus – pusztán a szövegének nyelvi tartalmát tekintve. Nos, láthatjuk hogy éppen az absztrakciótól. De ez nem is akármilyen absztrakció, mivel a célja a személyes névmások eltüntetése. És ez távolról sem véletlen. Valamivel később ugyanis ezt írja Heidegger: "a sokat vitatott én-te élmény a szubjektivitás metafizikai övezetébe tartozik."
Philosophia horret subjectum - csakhogy éppen ezzel helyezi magát arra a senki földjére, aminek az egyik legfontosabb tanúja és szereplője maga Heidegger. Egy "ember nélküli humanista", hogy Karl Barth aforisztikus szavát alkalmazzuk. Még akár el is fogadhatnánk, mint a szuverén gondolkodásnak bár keserű, de elkerülhetetlen végpontját a nietzschei "intellektuelle Redlichkeit" (értelmi tisztesség) kemény mércéje szerint. Ám ehhez az eredményhez csupán úgy tudott eljutni, hogy a szubjektivitást bezárta a metafizika ketrecébe. Szubjektivitás nélkül pedig az ember, ember nélkül viszont a világ nem határozható meg. Így jutunk el a "metafizika vagy nihilizmus" dilemmához, amit általában az európai gondolkodás végpontjának tekintenek.
Karácsony azonban más végponthoz jut, mégpedig egyszerűen attól, hogy nem tud mit kezdeni a személy nélküli nyelvvel.
A mondat nem logikai művelet, vagy legalábbis csak bizonyos mértékig az, hanem egy korreláció. Mégpedig egy igen sajátos korreláció, az Én és a Te között húzódik. Sőt mi több, ő definiálja is az adó és a befogadó szubjektumot. Mert látszat csupán, hogy létezik a befogadótól független kijelentés.
Itt azért megint hivatkozhatunk Heideggerre. "A beszéd mint a jelenvaló lét feltárultságának egzisztenciális szerkezete konstitutiv a jelenvaló-lét egzisztenciája számára. (...) Az egymással lét: beszéd."
Szörnyen hangzik ez a mondat egy hozzám hasonló "ural-altáji" számára – viszont igaz.
"Az együttes jelenvalólét – folytatódik az absztrakciós vesszőfutás – már lényegszerűen nyilvánvaló az együttes diszpozícióban és az együtt-megértésben. Az együttlét a beszédben már kifejezetten megosztott, azaz már van."
"A logikai tér" létezésének hiposztázisa abból a látszatból keletkezik, hogy a személy negligálható. A "mondat" így látható azonosnak a "logikai ítélettel". (Subjectum + praedicatum + töltelék.) Ami ezen kívül van – tartja e vélemény – az csak azért lehet, mert a képzelet ítéletté egészíti ki.
Az így értelmezett mondat valójában pszeudoegzisztens. A valóságos mondat kizárólag Én-Te relációban létezhet. Erről szól Karácsony eszmefuttatása. De ismét megidézhetjük Heideggert is: "Az a feladat, hogy a grammatikát megszabadítsuk a logikától, előzetesen szükségessé teszi a beszéd – mint egzisztencialé – a priori alapstruktúrájának pozitív megértését." (Megjegyzem, megérteni csak valakit lehet, e szempontból lényegtelen, hogy netán ezer évvel korábban élt nálam.) Saját tapasztalatomból meg annyit tehetek hozzá, hogy a tudatalatti kommunikációban a megértés Én-Te relációja híján a mondat létre se jön.
Ekképpen érkeztünk el Karácsony gondolatmenetének a középpontjához: "A jel – az ember az univerzumban sub specie aeternitatis létező." Arra kell itt főleg felfigyelnünk, hogy ez a legmélyebb nyelvfilozófiai kijelentés metafizikai előfeltevés nélkül következik magából a jelrendszer szerkezetéből. Nietzsche intuíciója igazolódott: az "ural-altáji nyelv" valóban tud új látásmódot felmutatni az indoeurópai filozófia számára.
Az alárendelésnek van egy nagy fontosságú következménye, ami a világképre vonatkozik. A deduktív logika univerzális kalkulusa magában rejti a logikai ítélet általános érvényét. Ennek következtében bárminő logikai tartalmú kijelentés a kinyilatkoztatás ontológiai rangjára emelkedik, vagy – más szemszögből nézve – a kinyilatkoztatás a köznapi kijelentés rangjára süllyed. A tudattartalom általános érvényű axiómák rendszeréből kíván építkezni, és számára a tapasztalati világ annyiban fogadható el, amennyiben ebbe az építménybe beleilleszthető.
A logikai építmény egyébiránt pontos megfelelője a professzor–tanítvány társaslelki viszonynak. Vagyis a gondolati rendszertől való függés konvertálható személyes függelmi viszonnyá. Ma, az úgynevezett tudományos világnézetek egyetemes széthullása idején különösen tisztán mutatkozik meg ez a szellemi irányzatoknak hatalmi klikkekké való átalakulásában.
Sem kibékítően egyetemes filozófiát nem képes adni saját világának múltban gyökerező előítéletei miatt, sem pedig ezt a gyöngeségét becsületesen bevallani és a csődöt elismerni nem hajlandó."
No persze. Bejelentett csőd után nem fizetnek osztalékot.
A filozófia végét elemző Heidegger a következőket mondja az új feladatról:
"Azt akarjuk meghatározni, ami a gondolkodás dolga, ami a gondolkodás számára még vita tárgya. Ez német nyelven a "Sache" – dolog – szót jelenti. Nos, a filozófia a legutóbbi időben "magára a dologra" szólította fel a gondolkodást."
Én, az objektív-primitív észjárású magyar, most kihúzom magam, mivel eszembe jutnak Bocskai Istvánnak 1605-ben mondott szavai: "Mi sem az retoricához, sem az dialecticához nem értünk, hanem a dolgot amint van, úgy szemléljük."
A negyvenes évek közepére ért meg Karácsonyban az a felismerés, hogy az az észjárás, melynek a mellérendelés a sajátossága, gyógyszer lehet az ész trónfosztásával szemben. Nincs "általában", hanem csak itt és most egy konkrét helyzet van. De ez, éppen egyedi volta miatt, egyúttal határtalan és végsőleg felfoghatatlan. Nem következik a tegnapiból. "A kauzalitás az antecendens és a consequens csupán szűk sávjában érvényes" – idézi Kontra György, a mai fizika filozófiai tanulságaira is hivatkozva. Nincs olyan metarendszer a valóság fölött, ami lehetővé tenné a konkrét helyzet értelmezésének a megtakarítását. Így értendő, hogy "magyar világnézet", a szó "Weltanschauung" értelmében nincsen. A magyar nem "kívülről nézi" a világot, hanem "benne él" "Csak most. Egyetlenegyszer. És soha többé." – mondja Hamvas Béla.
Heidegger fáradságosan kereste a kulcsot egész életében a nyelvhez. A nyelvhez, ami a számára szemlátomást elfoglalta a "filozófia" helyét. A nyelvhez, ami valamiféle kapcsolatban kell álljon a valósággal, a logikával, a humanizmussal. Eljut odáig, hogy a lényeg nem-nyelvi természetű, sőt odáig, hogy "a gondolkodás csoda-szerű útépítés." Hogy mégis miért nem találta a kulcsot, arra Karácsony valószínűleg azt mondaná, hogy szubjektív-komplikált észjárása miatt. (Tanú vagyok rá, mennyire komplikált. M. E.) Mert a nyelv lényege kizárólag az objektív-primitív szemlélet számára ragadható meg. Íme.
A tettrendszerben csak a határtalanságban lehetnek szabadok egymáshoz képest az egyik ember és a másik ember. Az élettérben nincs mellérendelés, fölérendelt van, aki rendelkezik és alárendelt, engedelmességre. Módszeres eljárás biztosítja és szabályozza az egyik ember és másik ember igényeit, kötelességét. Egyik a másikhoz képest csupán az imaginárius, a határtalan térben lehet két ember, hamarabb a levegőben lebegve, mintsem röghöz kötve. Az időtlenül rövid aktívumban és az időtlenül hosszú passzívumban. És akkor is csak: éppen most, éppen így, de nem precedensképpen. Abból, hogy a múltkor sikerült, nem következik, hogy most sikerülni fog. Abból, hogy most sikerült, nem lehet következtetni a jövőre. Minduntalan elölről kezdődő és mindegyre újrafogalmazandó tétel ez a jeli, jelképi, a cselekedeti mind.
Maga a "másik ember" is ebből a világból származik. Korábbi képe az egyik ember énközponti szempontjából nézett és elképzelt szubjektív-komplikált kép. Csak objektíve és csak primitíven vehetem tudomásul a másik embert. Transcendens a másik ember, mert szerepénél fogva jel, jelkép, tett, juss, hit, üdvösség kulcsa hozzá származott át, megfejthetetlenné, csak valószínűvé vált, ami idáig megfejtett és bizonyos volt, tőle függővé relativálódott minden: megértés, siker, szabadság, függetlenség, szentség. Mellérendeléses a másik ember tételes állítása, mert mióta részt kér a társas vonatkozásokból, csak egyik a másikhoz képest, tehát csupán vele, miatta és reá nézve lehetséges nyelv, művészet, társadalom, jog, vallás. Határtalan, időtlen, megmagyarázhatatlanul-magától értődően csudálatos szillogizmus zárótétele a "másik ember", nincs múltja, azaz történelmi tanulságai, nincs jelene, vagyis rendszere (mellérendeléses) és nincs jövője, t.i. törvény-érvényével levonható konzekvenciája. Objektív-primitív a "másik ember", mint Ding an sich: minduntalan újrafogalmazandó.
Az én létezésemben semmiféle teleologikus bizonytalanság nincsen, ellenkezőleg, a célja pontosan meghatározható, és az a másik ember. Ennek a létezésnek a helye sem kérdéses – nem egyéb, mint maga a nyelv. Evidenciává lesz itt Hölderlin titokzatosnak számító sora:
"Sok reggelünk telt már,
Hogy beszélgetés vagyunk, egymásról hallunk
Emberként élve meg, de dal leszünk hamar."
Mit nem lehet ezen érteni, kérdeznénk meg oly szívesen Heideggertől.
Ezen a nyomon közelíthető meg az európai nihilizmus problémaköre. Sokan gondolják úgy, hogy ez a nyugati nihilum kórosan különbözik a keleti sunnyatától, de ennek a kifejtése eddig nem sikerült. Nishitani, a japán filozófus, mindenesetre jó érzékkel látja meg a dolog mélyén az európai ember beteges Énközpontúságát. A személy ugyan maszk csupán (persona) – "de nincs mögötte semmi, ami megjelenhetne" "Ein Zeichen sind wir, deutungslos" – jel vagyunk, jelentés nélkül – mondja ugyanezt Hölderlin. Az Én egyedülvalósága ezért azonos a Semmi egyedülvalóságával, vagyis a nihilizmussal. Ámde ez a nihilizmus csak hamis lehet, mivelhogy a centrumban semmiképpen se állhat a semmi. Heidegger joggal jegyzi meg, hogy az európai nihilizmus nem veszi komolyan a semmire vonatkozó kérdést. Falsifikál, vagyis – tehetjük hozzá – kiiktatja a nyelvet (a hamisság a nyelvben nem válhat valóságos létezővé).
Karácsony alapján ezt a problémát azzal világíthatjuk meg, hogy az Én az embernek csak egy része, oppozícióban van a nem-Énnel. (Vagyis azzal, ami bennünk van, de nem az Én.) A sunnyatában az Én ebben a nem-Énben oldódik fel, a nihilumban ellenben ezt megtagadja – és ezáltal a fogságába esik. Egy másféle összefüggésben ugyan, de ezt írja Karácsony a helyzetről:
A nem-Én irtózatos bosszút áll azon az Énen, aki a nem-Én tudomásulvétele nélkül, azt nemlétezőnek vélve akarja magát kifejteni. Ázsia bosszúja ez Európán. Ő ráér – az objektív szemlélet az időtlenben él.
Erről a helyzetről beszél Nishitani a nihilizmus genezisében, ám anélkül, hogy a kulcsot ismerné.
Az, hogy a nihilum egy létező alapjában felnyílik, mindig azt jelenti, hogy megnyílik az a mező, ahol a létező léte feltárul. Ezzel együtt azonban a létünk maga egyetlen kérdőjellé válik. Valamivé, amiről nem tudjuk, honnan jő és hová megy. Valamivé, ami lényege szerint felfoghatatlan és megnevezhetetlen. Kezdettől fogva lényegileg ismeretlen minden dolog.
Az állat nem teszi fel magának a létezésre irányuló kérdést – elsősorban nem is az absztrakciós készsége hiányzik ehhez, hanem az időérzéke.
A halált csak mi látjuk; követi
csupán veszte a szabad állatot,
előtte mindig Isten van, s ha megy,
mint a vizek, a végtelenbe fut.
Az ember számára ez megválaszolható kérdés mindaddig, amig a feltevése nem koncentrálódik magára az Énre. E pillanatban azonban bajba kerül, mint láttuk, és megszületik a modern nihilizmus. Ennek a regresszusáról Karácsony, Kosztolányi Dezsőről írt páratlan nekrológjában beszél "objektíven", vagyis szigorúan a tárgyához kötötten, és a következőképpen fejezi be:
Nem maradt egyebe, mint a nyelv. Aztán azt is félteni kezdte, javítgatni és csiszolni. Jaj, de szomorú szépségekre bukkant, amikor meg akarta fejteni a titkait. A megfejthetetlent. Akkor követi el a költő ezt a tragikai vétséget, ha nincsen már neki hite többé.
Meg kellett halnia. Azóta tudja a titkot. Nem a drága romok értelméből, hanem kegyelemből.
A megoldáshoz azt kell látnunk, hogy a nem-Én diszpozicionális természetű, és megalkotható belőle a Másik Ember. Pontosabban éppen ez a feladat. Az ember egy ösvény, folytonos átmenet, mondja Nietzsche Zarathustrája, amelyen a Másik Ember paradigmája szerint az embertárshoz kell eljutnunk. (Lehet, hogy Nietzsche félreértette az Übermenschet, és az valójában az embertárs inkognitója?!)
Karácsony így kapcsolódik a dialogikus gondolkodók sorához. (Barth, Buber, Ebner, Rosenzweig, Tábor Béla), és a nyelvbölcselete így válik teológiává. A jelzett ösvény csak a nyelven keresztül járható, és hangsúlyozott precedens-nélkülisége rányit a Csodák Birodalmára. Ez a világ nem éntőlem függ – de éntőlem függ az, hogy nyitok-e kaput rá.
A Másik Ember tehát radikálisan véget vet az Én elszigeteltségének, és a létezést egyszersmind feladattá alakítja. (Vigyázat: ez azokra is vonatkozik, akik nem veszik tudomásul. A feladatot lehet öntudatlanul követni, öntudatlanul kikerülni és tudatosan elutasítani is – de mindegyiknek megvan a maga következménye, ami az Ént érinti.) A feladat lényege: Szolgálni. Tábor Béla mondja az alábbiakat:
Ugyanaz az egy szellem – személyiség – osztatlanul, a maga egészében van elrejtve egymástól különböző egyéniségekbe. Minden egyes ember rendeltetése, hogy ezt a rejtett személyiséget kibontsa magából. De nem bonthatja ki elszigetelten, mert ő csak egy jel a jelek között; a jelek pedig csak úgy fejezhetik ki az egész jelzettet, hogy egymáson gyúlnak ki.
Idézhetnénk a példa kedvéért József Attilát is, de nem igazán fontos. Itt se az egybeesés az érdekes, hanem az, hogy a kiindulópontok mennyire különböznek. Karácsony a nyelv interperszonális metafizikájából, Tábor Béla pedig a Tízparancsolat exegéziséből jut el ugyanide.
Ennek az egész életünknek és minden szellemi tevékenységet is meghatározó jelentősége van. Az, amit művészetnek, filozófiának, tudománynak vagy vallásnak nevezünk, csupán a szolgálaton belül értelmezhető, csakúgy mint maga az emberi létezés – megjegyzendő, hogy e szolgálat felfüggesztése is jelentéssel bír, még ha színtisztán negatív jelentéssel is.
Dolgaink
Van Heideggernek egy intuitív – le nem vezetett – megjegyzése, hogy a nyelv lényege nem lehet nyelvi természetű. A rá jellemző sajátos visszafogottsággal azonban nem beszél arról, hogy akkor milyen természetű. Karácsony erről azt mondja: "A 100%-os nyelv már nem nyelv: mű és tett is."
A Másik Emberré alakított nem-Én egy sajátságos kategorikus imperativus. Korparancs.
Ma a nevelés olyan társadalmi kérdés, mint amilyen a múlt század második felében az osztályharc, elején a jobbágyfelszabadítás volt, s ma az ifjúság az a társadalmi osztály, ami azelőtt az ipari munkásság, a "nép", a szegényember, a parasztság volt. A társadalmi probléma az ifjúságra van hangolva, és az emberi közösségeket elsősorban érdeklő, tehát aktuális természetű."
Ezek a több mint fél évszázada leírt sorok aktualizáló kommentárt nem igényelnek, viszont felhívják a figyelmünket Karácsony elhivatottságára, a nevelésre. Nevelni annyi, mint az ifjút, aki egyedül képes áldozatra (lásd a magyar forradalom főszereplőit), felnőtté válni segíteni, ami annyit jelent: az áldozatot szeretetté hevíteni. Nem oktatni kell, hanem nevelni – hiszen mindazt, amit valaki megtanulhat, csak nevelésen keresztül tanulhatja meg. Nevelni pedig kizárólag személyes kapcsolaton át lehet. A magyar társadalomnak az a deformációja, amiről Karácsony oly sokat beszél – megrekedésünk a 17. században –, szoros összefüggésben van a ránk erőltetett idegen iskolaformákkal. (Mária Terézia Ratio Educationisával szemben Karácsony ideálképe a kollégiumokra szervezett partikulák rendszere, a jezsuita, református, evangélikus iskolarendszer, amit az uniformizáló felvilágosodás elsöpört.) Az iskola az élet tanítója is, az elcsépelhetetlen latin közmondás szerint. A magyar demokrácia alapja a "helyi autonómiák" azon rendszere volt, amely ezzel az oktatási renddel a legszorosabb kapcsolatban állt.
Így érkezünk a politika erőterébe. Már úgy értve, hogy a gondolatmenet érkezik ide, mert a praktizáló Karácsony hadirokkant katonatisztként, a kommün oktatási előadójaként, pedagógusként és társadalomszervezőként, a Horthy-rendőrség, majd az ÁVÓ megfigyeltjeként, a szárszói konferencia társaslélektani fellebbviteli fórumaként, a Szabadművelődési Tanács elnökeként és a kommunizmus által kikiáltott közellenségként az egész életét ott töltötte.
A "Néma forradalom" Kovács Imréje így emlékezik meg róla és szerepéről.
"A vidéki értelmiségre és a vidéki egyetemek hallgatóságára leginkább Karácsony Sándor hatott, az eredeti gondolkodó, aki a Magyar észjárás című munkájában egy magyar filozófia alapját igyekezett megvetni. Későbbi munkáiban, Háborúról békére nevelés, Ocsúdó magyarság, az okos magatartásra tanított, a passzív rezisztencia és az adódó lehetőségek praktikus kihasználásának kombinálásával. Tanítványai, követői ügyesen benyomultak a kommunista pártba és sikerült megszállniok a kulturpolitika egyik fontos posztját. A vezetésük alá került Szabadművelődési Tanács országos hálózatot épített ki, kézikönyv-sorozatot indított a magyar irodalom válogatásából, amit megküldött a falusi tanítóknak, tanároknak, papoknak, orvosoknak, könyvtáraknak, tsz-elnököknek. Nagy példányszámban megjelenő folyóirata, az Új Szántás, széles körű publicitást biztosított Karácsony Sándornak és filozófiai iskolájának.
A rendszer észbe kapott, persze hogy észbe kapott, s a kommunista párt ideológiai folyóirata, a Társadalmi Szemle 1955. január-februári számában elképedten írja: Az Új Szántás első évfolyamában 173 ťkarácsonyistaŤ tanítványtól származó 47 ťjobboldaliŤ, ťnarodnyik-jellegűŤ és 16 "kimondottan kozmopolita cikk" jelent meg.
Karácsony a debreceni egyetemen peda