A+ R A-

Karácsony Sándor pedagógiájának időszerűsége, avagy Euthicus feltámadása Featured

Ha kérdezik a mai tanárjelölteket, ki volt Karácsony Sándor, a nevét se hallották, vagy csak a nevét hallották. A rendszerváltozás előtt elhallgatták, a hatvanas években hivatalos utálkozás, az ötvenes években állami szitokátok kísérte nevét. Karácsony Sándor a 20. század legnagyobb magyar pedagógus tudósa volt, századunk végén ez már látható. Életműve kultúránk számára azonban még rejtőzködik, mint víz alatti jéghegyek. Vannak kicsiny körök, ahol életművét számon tartják, gondozzák és ismertetik, mivel ismerik. (Ilyen a péceli Csökmei Kör, ahol évente valamely művét elemzik, fiatalokkal, egy konferencia keretében.) E körök közvetlen tanítványainak bevonásával, hiteles tanúkkal vallanak az érdeklődőknek. Tanításának, szemléletének, rendszerének autentikus továbbadói, miként Kodály zenei nevelésénél a „kodályosok”, vagyis az értő és érett tanítványok. Van aztán néhány pedagógiai hivatalnok s mindenevő értelmiségi, akik a jólértesültség látszatával felemlegetik, de olvasása, értése nélkül. Következésképp csak divatjelszóvá züllesztik nevét. Közoktatási és egyetemi tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy a jelen gyakorlat alapvetően igazolja K.S. megállapításait, elveit. S ha van, akinek rendkívül szüksége volna szellemi örökségének megismerésére, akkor az a magyar tanulóifjúság és annak nevelői, minden szinten.

Karácsony a múlt század utolsó évtizedében született, 1952-ben halt meg. Életének főbb helyszínei (ahogy ez Kontra György összegző életírásából kiderül) a Hajdú megyei Földes község, ahol felnövekedett, Debrecen, ahol diákoskodott, majd egyetemének magántanára, a pedagógia professzora volt, és Budapest, ahol tankerületi tisztviselő, gimnáziumi tanár, parasztgimnázium alapítója, akadémiai szótárszerkesztő, író, tudós, kultúrpolitikus, református ifjúsági és közösségi vezető, folyóiratszerkesztő, tudományos műhelyteremtő, hitvalló keresztény, szofokrata, azaz istenembere, „lélek szerinti professzor” (Bibó szavával, lényeglátó) volt. Több külföldi helyszínen tanult, művelődött. Katonaként Tirolban, Olaszországban, Galíciában szolgált (ez utóbbi helyen életre szóló sebesülést szerzett), vendéghallgató volt Genfben, Münchenben, Grazban. Charles Bally és a modern nyelvészet atyja, Ferdinand de Saussure volt hatással, hallgatta Hermann Pault, megismerkedett Wilhelm Wundt néplélektanával és von der Leyen folklórszemléletével. A Magyar Cserkészszövetség társelnöke, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség és a Soli Deo Gloria munkatársa, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) egyik vezetője, az YMCA világbizottságnak tagja, a Magyar—Román Baráti Társaság s az Országos Szabadművelődési Tanács elnöke volt. Egy 1943-beli előadása miatt az idézőjeles „keresztény” kurzus másfél évre rendőri felügyelet alá helyezte, és hasonló kétes figyelemben részesítette a világháború utáni kommunista diktatúra. Szemmel tartotta a mindenkori hatóság, a politikai rendőrség, a Gestapo és az ávó. 1950-ben debreceni professzori állásából kényszernyugdíjazzák, lakását megfigyelés alatt tartják. Épp azon a napon, amikor a nyugdíját is megvonó döntést kézbesítette címére a földi hatalom, 1952. február 23-án végleg hazatér küldetéséből az egyetemes égi hatalomhoz. Rengeteg ember részvételével lezajló temetése komoly demonstráció. Számvetésre késztet a sorsa. Öt év híján fél évszázada halt meg. És még a tanítását sem dolgoztuk fel.
Gondolatrendszerének legfontosabb állításai a következők voltak:
— Eletünk meghatározója a Másik Ember problémája, a másik emberrel való viszonyunk, kommunkációnk. Ez testi létünk és a tudományos, művészeti, társadalmi, vallási életünk, teljes kultúránk alapja. A nevelésben nem a tudomány igazolt ismereteinek rendszeres oktatása a lényeg (az is), hanem a „nevelési alapviszony”, amely nevelő és növendéke közötti társas lelki kapcsolat. Ez a nevelés egyik előfeltétele. Ezen alapviszony Karácsony szerint (és napi tapasztalataink szerint) az iskolarendszerben elbetegült, ellentétébe fordult, perverzzé vált.

Természetes esetben két ember közül az kérdez, aki kevesebbet tud, az válaszol, aki többet. Csak az iskolában van fordítva. Ki kérdez az iskolában? Az, aki állítólag többet tud. A tanár. S az köteles válaszolni, akinek hiányosabb a tudása, aki diák, gyerek. Ez a fordított világ. Ebben nem működik a pedagógiai alapviszony. Ha működik, akkor meg az a baja, hogy nem őszinte. Ha azt akarom, hogy újra az legyen, le kell szállnom a katedráról. Onnan csak tömeglelket lehet megismerni. Pedig a nevelés fő célja mégiscsak a személyiség NÖVEKEDÉSE. „Nem a nevelőt, a növendéket, a művelődési anyagot kell külön-külön vizsgálni, hanem úgy venni a nevelést, hogy az nevelő és növendék mindenkori egymásra vonatkozása. A nevelés viszonykérdés. Társas viszonyulás... Ez a másik ember elve, a kollektívum pedagógiája.” A nevelés kétségkívül akkor történik, ha egyik ember beleavatkozik a másik életébe. De ehhez az is kell, hogy az egyik ember kíváncsi, érdeklődő legyen („mint egy eleven kérdőjel”), másik ember pedig közlékeny. A nevelés csupa tett.

— A nevelés sosem egyénre hat. Bármilyen meglepő: az egyén nevelhetetlen. Éppen azért, mert autonóm. Autonóm, vagyis saját törvénye van, mint a kisgyereknek is, ha alszik, eszik stb. Csak a társaslény nevelhető. Csak a társaslelki viszony teszi lehetővé a nevelést. Ezért hazudik minden olyan pedagógia (ld. a mai iskola gyakorlatát is), amely értelmi, érzelmi, akarati, hitbeli nevelést hirdet. Ez lehetetlen. Viszont lehetséges a társas értelmi (azaz tudományos), a társas-érzelmi (azaz művészeti), a társas-akarati (azaz társadalmi), a közös hitet megvalló (azaz vallási) nevelés. Ezt kellene működtetni.

— A pedagógia közvetítője a nyelv. Nemcsak a verbális kommunikációban, nemcsak nyelvtanokban. Karácsony alaptétele szerint minden didaxis nyelvi nevelés is. Éppen világhírű magyar pedagógusaink mutattak példát a zenei nyelv tanítására (mint Kodály Zoltán), a matematikai nyelvre (Vargha Tamás vagy Dienes Zoltán Pál), vizuális nyelvre (Kepes György, Moholy-Nagy László, Victor Vasarely), a táncnyelvre, a mozdulatművészet tanításának nyelvére (Dienes Valéria, Lábán Rudolf, Miloss Aurél) vagy az építészet nyelvére (Lucien Hervé, Makovecz Imre, Csete György). A tudomány egyetlen jelentésű jelek rendszere. Az igazi tudomány kritériuma az: megérti-e a másik ember. Ha megérti, tudomány, ha nem érti, nem tudomány (legalábbis a másik ember számára, nem érthető egyik ember esetében). A megértés egyetlen kritériuma a megvalósulás. Annyit értett meg a másik ember az egyik ember tudományából, amennyi megvalósul. (Elemzés témája lehetne, mit érthettek meg Kelet-Európa népei a közelmúlt „tudományos materializmusának” kommunista utópiájából. Valószínűleg annyit, amennyi megvalósult belőle... Mondják, körülbelül annyi volt a tudomány is benne.)

A nyelv nem az egyéné, hanem a társaságé. Ha én és te beszélgetünk, az a kultúra. A művészet nyelvében már nem jelekkel, hanem jelképekkel, szimbólumokkal kommunikál. A társadalom tettekkel. Karácsony szerint a tudomány a társaslélek értelmi funkciója, a művészet az érzelmi funkciója, a társadalom az akarati funkciója. A lélektani funkciók megkülönböztetésétől eljutott a nyelvfilozófiáig. A társas lélek gondolkodásában élő tagolatlan teljes képzetet létezőre és történőre bontotta, azaz jelenségre és tüneményre, térbelire és időbelire, statikusra és dinamikusa, alanyra és állítmányra. Szerinte a beszélő egyetlen célja az, hogy „te engem itt és most megérts”. Tehát te vagy a fontos, Te, a Másik Ember, mert hiszen te vagy a megértés záloga.

— Foglalkozott Karácsony a társaslény logikumával is. E témát részletesen a Magyar észjárás és közoktatásunk reformja című művében fejtette ki. Megállapítja, hogy nemcsak a nyelv szavai, hangjai térnek el egymástól a különböző népeknél, hanem a vonzatok, nyelvi viszonyítások, a nyelvi logika is. A magyar ember nem a fejére, hanem a fejébe teszi a kalapját. Latinul mondhatom, hogy Petrus est homo, de magyarul nem mondhatom, hogy Péter van ember... Nyilvánvalóvá tette, hogy a görögök és latinok észjárása nem azonos más népek nyelvi logikájával. A klasszikus formális logika nyelve nem jellemző a magyar kultúrára. A magyar észjárást nyelvünkben az ereszkedő jellegű artikulációs bázis, a rendkívül szemléletes, képi jelentés és a folytonos viszonyítás, a mellérendelés (parataxis) jellemzi. Ennek kapcsán írja le Karácsony a magyar logikáról, hogy formájában egyszerű, primitív, tartalmában tárgyias, objektív. (Az egyszerű itt nem csökevényest, hanem éppen nagyvonalút, monumentálist jelent.)

— Az artikulációs bázisra ősi népdalkincsünk ereszkedő jellegét, kvintváltó szerkezetét, pentaton hangsorát, nyelvünkben mondataink hangsúlyozásának ereszkedő voltát hozza példaként. A szemléletesség példája, ha absztrakt fogalomalkotás helyett (elkerülve, hogy valakire megjegyezzék: „nem őszinte”) képszerű jellemzést adnak, ilyen kifejezéssel: „nem úgy fázik, ahogy reszket”.

Ez a konkrét szemlélet nem minősít, nem ítélkezik, szemben az elvont fogalmazással („nem őszinte”), amely rögtön minősít, ítéletet mond. A szemléletes tárgyiasság a hallgatóra bízza, hogyan vélekedjék arról, aki nem úgy fázik, ahogy reszket.

A mellérendelés példáit Karácsony a hagyományos társadalmi (családi) berendezkedésben, a népi építészetben, nyelvünk mondatszerkesztési tendenciájában és a zenei folklórban találta meg.

A magyar észjárás tárgyias és primitív voltával szembeállítja több nyugati formális logika szubjektív, komplikált jellegét, a nyelvi szemléletesség konkrétságával ellenpontozza az elvontság kiüresedettségét. „Ha absztraktumok tengenek túl a nevelésben, ...farizeussá és meddővé válik a nevelés” — írja 1942-ben. Nagy értéknek tartja a másik jellegzetességet, a mellérendelést: nyelvünk mindig „egyik a másikhoz képest” viszonyítja, szemléletében egymás mellé helyezi el a dolgokat, ahogy környezetében is.

A nyelv, a művészet, a szokásrendszer a kultúra formája. A formák mélyén sajátos tartalom rejlik, amelyben megvannak a logika alaptörvényei. Karácsony ennek kapcsán újrafogalmazza a magyarság definícióját is. Kifejti, nem föltétlenül az a magyar, akit származása alapján annak tartanak. S bármennyire szép az a gondolat, hogy „az a magyar, aki annak vallja magát”, még ezt sem tartja megfelelő kritériumnak. Szerinte az a magyar, aki vállalja és teljesíti a magyarságunkból következő feladatokat. Ezzel a véleményével határozottan szembeszállt kora fajbiológiai agyrémeivel. Kultúránk Karácsony Sándor szerint jellegzetesen ötvözött kultúra, a közvetítés feladatával. „Nyugati tartalom — keleti formában.” Ezt fedezi fel a hozzánk érkező külföldi, nem az érdektelen álegzotikumot s nem ódon műemléket, amely helyett úgyis csak romokat talál. (Karácsony hangsúllyal mondja: épp a mi romjainknak köszönhetően állhatnak Nyugaton derék látogatóinknál a műemlékek.) A magyar kultúra egyik nagy értékét éppen a mellérendeléses, családi vendégfogadásban látja. Nálunk a vendég nem pénzéért szolgáltatásban részesülő idegen (mert a szeretetet úgysem lehet megfizetni), hanem családtaggá váló látogató lesz.

A csak alá- és fölérendelésben gondolkodó nyugati szemlélet feltételezi, hogy a mellérendelt személyek egyenlők. Pedig nem azok. (A nagypapa és unoka, a tábornok és baka, a nevelő és a növendék sem egyenlő minőségek, mégis „egyik a másikhoz képest” voltukban lehetnek egymásnak mellérendeltjei.) Ezt a családtaggá varázsolt csodát egészíti ki a hazánk több térségében található mellérendeléses „hatástorlódás”. Mint Kecskemét főterén, ahol egymásra köszön katolikus, zsidó, evangélikus, református, görög katolikus épület és szemlélet. Ezt így, egyszerre, együtt szemlélni Karácsony szerint Európában — csak nálunk lehet. (Ahogy Kolozsvárt...)

A mi sajátos, itteni szempontjaink (a másik emberhez való viszony, a társaslélektan, relativitásunk és reformifjúságunk) Karácsony szerint csupa olyan szellemi érték, amire Európának a jelenben szüksége van. S bármilyen csekély Magyarország jelentősége, a „kisegér is tehet valamit az oroszlánnak” alapon van mit adnunk a nyugati kultúrának. Az iskolánkkal is.

„Az új iskolát keresed, jóember?” — teszi fel nekünk a kérdést az Ocsúdó magyarság kötetében, s mindjárt meg is válaszolja: „Ott van (vagy ott nincs) a te osztályodban, a te órádon...” Karácsony a magyar nevelés jövőjét a nevelési reformban látja. A reform alapkategória viszonyrendszerében. Persze nem mindenféle reform. A fogalmat először alaposan megtisztítja.

A Soli Deo Gloria híres, 1943-as szárszói konferenciájának előadásán a következőket mondta: „Reformban volt tehát elég módunk... áldozatai is voltak a reformnak. Csakhogy nem váltak be a reformok, mert csupán részleteket szándékoztak reformálni, holott az egész reformra érett... nem lehet az óposztóhoz hozzáfércelni az újat, mert még nagyobb lyukat szakít benne, az Írásnak ezek a szavai alaposan beteltek ezen a reformtörekvésen. Nem jobb lett az iskola a reformok következtében, hanem még rosszabb. Még tudatlanabb és még neveletlenebb lett tőlük a diáknép. Mindez pedig azért ütött ki... így, mert a pedagógiai alapviszonyt kellett volna rendezni nevelő és növendék között, részleteken végzett apróbb pepecselés helyett.”

Gondoljuk újra állításait. Most, az ezredvég iskolarendszerében, amikor a magyar hagyománnyal ellentétes vizsgáztatási, érettségi és minimum-tantervi változásokat próbál a mai oktatáspolitika reformként eladni, midőn a falusi iskolákat (amelyeket a kommunizmus korszakában még sikerült megőriznünk) épp szemünk előtt verik széjjel, semmisítik meg az úgynevezett reformra hivatkozva, amikor kisebbségi iskolákban hol azért kell küzdeni, hogy a történelmet, földrajzot is anyanyelvükön tanulhassák a diákok, hol azért, hogy a technikai szakképzést vagy felsőfokú tanulmányaikat a maguk nyelvén is megértsék, óvatosan használjuk ezt a divatjelszóvá is zülleszthető „reform” szót. Mit jelent nekünk?

Érdemes K.S. szavait felidézni: „Tényeket nem szabad elfelejteni a számításból... Jézus Krisztus, szempontunkból a világ legnagyobb újítója és pedagógusa, a kánai menyegzőben hideg józansággal állapítja meg: még nem jött el az én időm, és bort ad a násznépnek, nem a hegyi prédikációt mondja el nékik.”

Nem lehet tehát a reformból kihagyni az időbe ágyazott közvélemény jogát, a helyzet érettségét, amikor a művészet megérzi és kifejezi, a tudomány újragondolja és törvénybe önti a változtatandó tényeket. Minden másféle cselekvés nem reform, hanem csak „tanügyi intézkedés”, amit ma kihirdetnek, holnap elfelejtenek. Reform csak akkor lehetséges, ha előfeltételei megvalósulnak. Egyetlen reformra van szükség: a megromlott pedagógiai alapviszony helyreállítására — írja az Ocsúdó magyarság elemzésében. „Nem minden elégedetlenség szent, nem minden kísérletezés óvatos, nem minden reform szolgálja a jövőt...” — mondja ugyanitt.

Mi következik ebből? Karácsony szerint nem forradalmak (mert azok eddig sem értek el semmit), még csak nem is valami előrerágott intézkedések álreformjai hozzák a komoly változást. „A lélekben valósággal végbemenő növekedést csak transzcendens erővel átütő szellemi hatás eredményezhet — írja. — A magyar nevelésnek tehát spirituálisnak kell lennie, csak ezen az egy módon válhatik társaslelki értelemben függetlenné a magyar közösség, illeszkedhetik be igazán az európai kultúrközösségbe, s lehet egyúttal Ázsia felől tolmács, Ázsia felé kultúraközvetítő.”

A valódi reform tehát a problémává tett helyzetből következik. Karácsony szerint a diákot egyébként sem az eredmények érdeklik, hanem mindig a probléma. (Vö. Habermas: a probléma a nem tudott tudása.) Az ifjúságnak elemi joga, hogy politizáljon, agitáljon, megharcolja világnézeti harcát az előtte járó nemzedékkel. Az eredeti alapviszonyt új körülmények között helyreállítani — ez az ifjúság reformtörekvése. Karácsony Sándor szerint amíg az előző századokban a jobbágyok és rabszolgák felszabadítása, az ipari munkásság megszervezése volt a feladat, ma, a 20. században az IFJÚSÁG és a gyarmatok felszabadítása (lett volna) időszerű.

Most, a század végéről visszatekintve, az újrafelosztott világ világháborúi, hidegháborúi, emberirtásai, erőszakos terrorakciói után látjuk, az újgyarmatosítást sem tudtuk megakadályozni. De az ifjúság felszabadítása végképp nem ment végbe, s időszerűbb, mint valaha. Karácsony igazát fájdalmasan hiányolja korunk.

Az iskolát tekintve ma is nagyrészt uralkodó a tekintélyelvű autokrata oktatás, de veszélyesen elterjedt a liberális életmódból fakadó szabados, laissez faire képzés felelőtlen “stílusa is. A családi nevelésben éppen a mellérendelő otthonosság hiányzik, és lassan már a család is hiánycikk lesz. Mint a gyermek maga. A tömegkommunikáció találó nevével jelzi: arctalan tömeget szórakoztat. Előbb a közösségi érték torzul „mássággá” az individuum kielégítése céljából, aztán az egyéni értéket váltja fel a tömegcikk, a bóvli, krimi, giccs, pornó. Az üzleti, társadalmi és nemi erőszak filmjei pervertálják, szétzüllesztik a család minimális nevelő hatásait is. A konfliktus mélyén értékválság van. Az adásra nevelés helyett újult erőre kap az énközpontú szerzés vágya, a hívást meghalló hivatás értékét lesöpri a rövid távú érvényesülés érdeke. A kulturális, társadalmi hátrányhelyzetet növeli az erőltetett versenyeztetés. Ebből következik a szorongás, kisebbrendűség, amely alkatoktól függően depresszióban vagy agresszióban végződik. (A kisebbség hajlamos a kisebbrendűségre.)

Az ifjúság nemcsak nem felszabadult, hanem új rabságok foglya lett. A könnyű drogok, az éretlenül kezdett szexualitás és a média édeskés látványbörtöne éppúgy szabadságkorlátozás, mint korábban a tradicionális elvárások és a militáris iskolai fegyelmezések szigorúságai. A következmények ma életveszélyesek.

Az ifjúság felszabadítása nem más, mint teljes jogú autonómiájának biztosítása — elemzi Karácsonyt életrajzírója és tanítványa, Kontra György. „Lehetővé kell tenni, hogy az ifjúság saját tényleges törvényei szerint éljen. A leghatékonyabb politika, ha a nevelő vállalja a világnézeti harcot növendékeivel, és keményen vív velük. Csak így válik a világnézeti nevelésből nemzetnevelés, a magyar nemzet jövendő életre való felkészítése.”

Ha már szóba jött a világnézet, ne hagyjuk említés nélkül a református keresztyén Karácsony Sándor világnézeti- és vallási nevelésről szóló könyveit, gondolatait. A magyar világnézet, A magyarok Istene, a Hegyi beszéd című kötetei nem valamiféle ősvallás leírását tartalmazzák, hanem egy nagyon modern teológiai filozófiát fejtenek ki. A hit az egyén lélektan kategóriája, a vallás pedig társaslélektani funkció. A pneuma határát érintve. Hitre nem lehet nevelni, a hit egyéni ajándék. A hitoktatás mai fogalma fából vaskarika. Vallási nevelés viszont lehetséges. Ebben a magatartásban a nevelő vall, a növendék pedig befogadja a vallást. Ha a növendék vagy bármelyik másik ember már újabb befogadónak képes továbbadni ezt a vallást, akkor a közösségi, társaslelki funkció működését figyelhetjük meg. Nem az a kritériuma a vallási nevelésnek, hogy moralizáljon vagy a tízparancsolatról prédikáljon a nevelő. Beszélhet matematikáról vagy a hangyák életéről, a lényeg a magatartása, amellyel arról vall, hogy „nem vagyunk a magunkéi, még csak egymáséi sem, hanem az Övéi vagyunk”, maga az Isten igényel minket...

Az embert alaposan ismerő Karácsony Sándor lélektani elemzésénél szemléletes képet ad a fejlődés korszakairól. A kisgyerek vallása: a mese. Mi volna más? (Nagy tévedés tehát, midőn a teológia súlyos dogmáival terhelik a gyermekfejeket.) A kölyökkorú gyerekek vallása mitikus. Nem kell hátborzongással fogadni, ha játékos kedvű, derűs vallástanárok Dávid, Jonathán, Noé történetét mítoszként mondják, elevenítik meg. Ettől a Biblia nem lesz mítosz, de a mítoszviszonyt érteni fogja a kisiskolás. A serdülő, a Pál utcai fiúk korszakának pubertáló fiataljai a vallást az eskü és átok kettősségében élik. Eszmeimádók, árulókat exkommunikálók. Fekete—fehér agyúak, mint egyes politikai vagy egyházi szekértáborok serdülőt játszó öregbivalyai. Ahogy Karácsony írta, az emberiségnek is van gyermekkora. De jó volna, ha az ősz fejjel is marakodó, egymást kiközösítő atyafiak rájönnének, hogy viselkedésük nem felnőttre, serdülőkre hasonlít. S az adolescens ifjak felmutatják a fejlődés felnőttség előtti fázisát kételyükben, kritikájukban. Ez azt jelzi: normálisak, ilyenkor vívják a világnézeti harcukat. Ez az egészség jele. Akik ifjúkorukban kegyeskedő arccal ájtatoskodnak, s nem tanulnak meg kulturáltan veszekedni világnézeti ügyekben szüleikkel, tanáraikkal, azok kissé éretlenebbek a természetesnél. De a túloldalról nézve is így áll a helyzet. Aki felnőttként is csak kételkedni tud, felebarátját, anyanyelvét, iskoláját védő sorstársát csak köpködő kritikával illeti, annak rossz az önismerete: az nem felnőtt ember. Láttunk már több ilyen, gyermekagyú, éretlen álértelmiségit. De hát — szeressük őket is, színes és nagy az Isten állatkertje...

Szeresük ezeket az értelmiségieket, de ne bízzuk rájuk az ifjúság nevelését! Az ifjúságnevelésre amúgy a legokosabb, legfejlettebb értelmiségi példány is impotens, lelki értelemben. Karácsony szerint csak áhítatos papi lelkek nevelhetik az ifjúságot. Feladatkörükben benne van az értelmiségi lét is, de az magában kevés, ennél intenzívebb, nemcsak tudományértő lényeglátás kell. („Ezeket nevezte Platón Államában bölcseknek, s ezeket szoktuk mi mint szofokráciát emlegetni. A lélek szerinti «professzor nem «értelmiségi», hanem a szofokrácia tagja.”)

Karácsony ezzel a nevelők sajátos, „egyetemes pap” karakterét, értelmiségnél is magasabb hivatását, küldetését írta körül. Ami a lélek szerinti professzor-szofokrata, azaz a jó nevelő vallási nevelését illeti, nos Karácsony ismét a jelenlegi helyzet (amit pervertáltnak tart) ellentétes sorrendjét ajánlja nekünk. Nem az Igével kezdi a vallási nevelést, s nem a papi hivatások leírásával, majd az illusztráló írások s végül a közösség megbeszélésével folytatja, hanem fordítva: kiindulópont a közösség, ezt követheti az „ordines”, majd a papi viszonyulás és végül az Ige. Így természetes: közösségből indítva. Elmélete épp ellentétes a logikai rendszerben is. Nem a hagyomány fogalom—ítélet—következtetés sorrendjét követi, hanem előbb a szillogizmus, ezt követi a tétel, majd a logizma. Ugyanígy fordította meg a nyelvtanítás előre rágott, nyögve nyelős sorrendjét. A leíró grammatika régen mindig a hangtant tárgyalta, aztán a szótant s végül a mondattant. Karácsony—akárcsak Ferdinand de Saussure vagy Chomsky és a modern generativista nyelvészek — a nyelvet nem a hangból, szóból, mondatból építi fel, hanem pszichológushoz méltóan: a közösség életének vizsgálatából emeli ki a nyelv természetes életét, ebből bontja ki a mondatok, szavak, hangok tanát.

A sorrend és az értékek tiszta személete a Nyugati világnézetünk felemás igában című kötetében kapott hangsúlyt. Az időben korábbi, régi klasszikus ókori értékek, ha keverednek a keresztény értékek kétezer éves jelenében, sőt sorrendben váltogatják, megelőzik azt, akkor pervertálják azokat. A test kultusza, a kimért idő, kimért tér, az ok-okozati determinizmus és az énközpontúság más értékrendszer tagja, mint a kereszténység által egyetemessé vált végtelenség, örökkévalóság s a csodát vállaló szabad lélek. E két értékrendszer keveredéséből (mint víz és az olaj, anyatej és pálinka elegyéből) egymás értékét lerontó, rossz zavagyvalék lesz, lelkileg természetellenes, perverz. A klasszikus testkultúra és a szellemi érték egybemosó keverése szinkretista, egyenlősítő halmazzá lesz: a xarx, a hústest dominánsan rothad a „dög” kultuszává. Ha a kimért teret keverem a végtelenséggel, a „rög”, a röghözkötöttség jelét kapom. Az örökkévalóság és a kimért idő hamis ötvözete a „perc” reklámsiettetése lesz. Ha az okság determinizmusában oldom fel a lelki csodát, előhívom a „babonát”. A másik emberhez viszonyuló szabad lélek s az énközpontú egoista egyén belső harca „tébollyá” züllik. A szentség magasabb értékét ha visszagyömöszölöm a „humánum” antikvitásának revival divatrongyaiba, az emberből elővigyorog az „állat”.

Ezen állítások igazságát vizsgálván, elemezhetjük jelenkorunk mániás kultuszaiban a testiség, az önközpontúság, a média birtokló perchatalma, a new age-es szinkretizmus, a gyereket is döggé daloló pedofil valósághorrorok életzüllesztő értékválságait. Karácsony következtetése: nyugati világnézetünk tehát elgépiesedett, elállatiasodott, formátlanul rút, értelmetlenül hazug, törvénytelenül rossz. Tegyük hozzá: ha hagyjuk, hogy világnézetünk keresztény értékeit sorrendben visszasoroljuk, összekverejük hamisan örök érvényűnek kampányolt antik értékekkel, ha lejárt érvényességű tegnapi konzervet kenünk az öröklét tiszta kenyerére. Ebből New Age lesz, parafenomén, business-vallás s a perverzitás másságkultuszként való értékesítése, a Másik Ember szép-jó-igaz viszonyainak eltaposása. Találóan mondta Karácsony Ifjúság és hivatás kötetét elemző péceli konferencia összefoglaló előadásában Kontra György, hogy a rend, amely ezt megengedi, az nem demokrácia, hanem — pornokrácia. Lelkünk rajta, hogy hagyjuk-e.

Ha azt vizsgáljuk, hogyan viszonyult Karácsony Sándor a 20. század reformpedagógiáihoz, érdekes megállapításra jutunk. Karácsony sohasem vallotta magát reformernek, forradalmárnak. Sőt annak ellenére, hogy a pszichológiában, nyelvészetben, pedagógiában és az ifjúsági mozgalmakban a legprogresszívebb, legmodernebb irányzatok híve, tagja, sőt vezetője volt, habár kora legnagyobb neveléstudományi összefoglalójaként megalkotott egy természetes rendszert (axiológiai kötetében ez táblázatban tanulmányozható, a többiből kiolvasható), jóllehet együtt dolgozott olyan újítókkal, mint a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert s a zenei nevelés világhírű megújítójaként számon tartott Kodály Zoltán — Karácsony Sándor önmagát mindig konzervatívnak tartotta. Megőrző, továbbadó, közvetítő értelemben. Szellemi örökségét sem lehet olcsó politizálássá alacsonyítani. Tudta, mikor érdemes országos, sőt nemzetközi ifjúsági mozgalom élére állni, s azt is tudta, mikor kell vészkorszakban, tiltakozásul tisztségéről lemondani. Saját példájával mutatta is, amit leírt: mindenféle politika sikerének elsődleges feltétele a kulturális politika (s az oktatáspolitika) hatékonysága. Az iskola és ifjúság ügye a legérzékenyebb társadalmi kérdés. Okkal fogalmazott így: „Filozófiailag a nevelés azonos a társadalommal.” Szinte a végső értékekig vezetett következtetéssel hozzátette (az Ocsúdó magyarság mindmáig újrakiadásra váró kötetében): „A létezés a nevelés.”

Világunk édeskés anarchiába csapó, pedagógiából üzletté váló gyorstanulási divattechnikái, százezer forintos elitiskolái között már a reformpedagógia kifejezés is devalválódott. Mindent elborít az „alternatív” nyafogás, az érdekek ellenőrizetlen önreklámozása, az ifjúsággal foglalkozó iparágak, üzletek pervertálódása. A reform: visszametszés a gyökerekhez, megújítás. Hol van most a gyökér? Mi a gyökér? Mit újítunk meg és merre, mivé? Hitetlenül hazudó innovátorok között nevezzük reformpedagógusnak Karácsonyt? Ez olyan, mintha Jézust ókori szekták vándorprófétái közé listáznánk. (A példa találó: Ő igazi Reform volt. Valódi reform, megújította a föld színét.) De a pedagógiában, itt és most, ma — miféle reformról beszéljük? Reformnak nevezhető-e egy rendelet, amelynek az előfeltételei is hiányoznak? Szóljunk akár a nemzetinek mondott alaptantervről, akár a pedagógusképzés fél évszázados foltozgatásairól, akár a kisebbségi magyar iskolaszerkezet „alternatív” kísértéseiről és külföldi csábításairól, ha az érintetek nem értik, ha a szülők nem akarják, ha a divatjelszavak között sehol sem lelhető fel a Másik Ember problémája, sem az a bizonyos nevelési alapviszony, — nincs szó reformról!

Van egy csöpp anekdota az Apostolok Cselekedeteiben. Pál szokása szerint sokat beszélt a hallgatóságának, „...s mivel másnap el akart utazni, éjfélig nyújtotta beszédét. [...] Egy Euthicus nevű ifjú, aki az ablaknál ült, Pál hosszú prédikációja közben mély álomba merült. Úgy elnyomta az álom, hogy lezuhant a harmadik emeletről. Holtan szedték föl. Pál lement hozzá, aztán ráborult és átkarolva őt így szólt: Ne nyugtalankodjatok, mert a lelke még benne van.” (Ap.Csel. 20.9.) A fiút pedig életre keltette.

Ebben a gyönyörű képsorban több tanulság is van. Az egyik: ne nyugtalankodjunk a magyar közoktatás (se Karácsony használaton kívüli életműve) iránt, mert — „a lélek benne van”. És életre fog kelni. A másik (ahogy a siófoki EMPSZ kongresszuson egy brassói lelkész kommentálta az idézett Apcsel olvasmányt): Pál ezen eset után állítólag nem prédikált többé, hanem „csak” — beszélgetett. Nos, megreformálta a pedagógiát...

Cikkem címében kérdés rejlik: aktuális-e ez a fél évszázados szerző? Fölvetett gondolataimmal amellett érveltem: nagyon is az, aktuális! Karácsony Sándor nem volt reformpedagógus. De az előttünk álló évezred küszöbén kijelenthetjük: a magyar pedagógiai megújulás számára az ő életműve megkerülhetetlen. Szemléletének megértése s megvalósítása a reform egyik előfeltétele lesz.

Deme Tamás
Korunk 1997 Október

Last modified on kedd, 09 szeptember 2014 08:32