Hiba
  • JUser::_load: Unable to load user with id: 6553
A+ R A-

Történelem

Rate this item
(0 votes)

Nemcsak Erdélyben, hanem több magyarországi településen is lesznek megemlékezések a székely szabadság napján, március 10-én.

Budapesten, a Hősök terén este 6 órakor tart megemlékezést a Székelyföldért Társaság. Emellett több vidéki településen is megemlékeznek a székely vértanúk 1854-es kivégzésének évfordulóján, amelyet a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) a székely szabadság napjává nyilvánított.

Az évfordulón az 1852-ben felgöngyölített Habsburg-ellenes székely szervezkedés marosvásárhelyi emlékoszlopánál szerveznek évről évre megemlékezést. A 2013-as és 2014-es rendezvény felvonulással és a romániai régiók kialakítására vonatkozó romániai kormányzati elképzelések elleni, a székelyföldi autonómiaigényt megjelenítő tiltakozással végződött. A szervezők becslése szerint mind a 2013-as, mind a polgármester által betiltott 2014-es felvonuláson tízezrek vettek részt.

Az SZNT az idén is felvonulással és a prefektusi hivatal előtti tiltakozó megmozdulással társította volna a megemlékezést, Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere azonban csak az emlékmű melletti megemlékezést engedélyezte. A felvonulást és a tiltakozó megmozdulást arra hivatkozva tiltotta be, hogy az elmúlt két évben a hatóságok rendbontásokat tapasztaltak, és a felvonulás által érintett egyik helyszínen korábban már más rendezvényt engedélyezett.

A Makk-féle összeesküvés
A valamikori városszélen, a Szent-György utca keleti végénél, ott ahol egykor Gordásfalva állhatott (egyike azon nyolc falunak, amelyek Marosvásárhelyhez csatlakozván a késõbbi várost alkották) 1874 óta áll egy emlékmû. A Székely Vértanúk emlékoszlopa néven ismerik a helybéliek és a messze földrõl idevetõdõ, történelmünk iránt érdeklõdõk. 150 évvel ezelõtt, itt, a Postaréten végeztette ki az osztrák hatalom a Habsburg-ellenes összeesküvés három vezéralakját, Bágyi Török János kollégiumi tanárt, Martonosi Gálfi Mihály ügyvédet és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokost.

1849-ben bekövetkezett Világos, ezt követte a rosszemlékű Bach-korszak és Heydte báró boszorkányüldözése. A forradalom és szabadságharc vezetõinek egy része bitón, vagy puskacső előtt végezte, mások osztrák börtönökben ültek, ismét mások a hontalan bolyongást, számûzetést választották. Ám voltak, akikben nem halt meg a remény, akik újból föl akarták lobbantani a forradalom lángját, mert nem tudtak beletörődni abba, ami Világosnál történt.

Makk-féle összeesküvés néven ismert az a mozgalom, amelyet Makk József szervezett, Kossuth nevében és felhatalmazásával, 1848 folytatásaképpen a Habsburg-uralom ellen. Az 1848-as forradalom leverése után a magyar táradalomban tovább élt a remény, hogy a szabadságharc külföldi segítséggel újrakezdhető. Ez a remény segített abban, hogy az elnyomást el tudják viselni, de külpolitikai szempontból nem volt reális alapja. Ennek ellenére a magyarság várta egyrészt az angol, francia, esetleg török segítséget, Kossuth és bem visszatérését.

Makk József tüzér ezredes vállalkozott az erdélyi fegyveres felkelés megszervezésére. 1851-ben Makk kiment Törökországba Kossuthhoz és együtt kidolgozták a felkelés tervét. 1851. június 25-én Kossuth írásos meghatalmazást adott Makknak a mozgalom előkészítésére. A felhatalmazás kiterjedt a hadsereg újjászervezésére, a fegyverek és hadi felszerelések beszerzésére is. A mozgalom célja a magyarországi Habsburg-uralom megdöntése, illetve Magyarország függetlenségének kivívása volt, és ehhez a törvényes alapot az 1849. április 14-ei trónfosztás képezte. A mozgalom célkitűzései több változatban eljutottak Magyarországra, de mivel a függetlenség ügyét nem kapcsolták össze a társadalmi átalakulás továbbvitelének szükségességével és a nemzetiségi kérdést is csak felemás módon kívánták rendezni, ezért nem voltak alkalmasak a felkeléshez szükséges széles tömegbázis megteremtésére.

A szervezkedés központja Bukarestben volt, Nagy József szabómester házában. Ez lehetőséget nyújtott arra, hogy felvegyék a kapcsolatot a román forradalmárokkal. A mozgalom előkészítésébe Makk az 1848-as forradalomból ismert emberei közül azokat vonta be, aki beszéltek románul: Figyelmessy Fülöp, Rózsafy Mátyás, Szarka László, Borza Áron és Hajnal Róza. Az összeesküvés szervezete – Giuseppe Mazzini olaszországi szervezkedésének mintájára – az „évszakrendszert” alkalmazta. Az ország területét 12 részre osztották, ezeknek a vezetői voltak a „hónapok”. Ezek megszervezték a területükön a „hetek” (azaz megyék) kialakítását és így tovább lefelé a napokat (községek), órákat, sőt perceket és másodperceket. A szervezeten belül mindenki csak a felettesét ismerte. A szervezet tagjai nem gyűltek össze nagyobb csoportban, kizárólag csak négyszemközt érintkezhettek egymásal. Az összeesküvés tagjai szinte kizárólag közép- és kisnemesek, városi kispolgárok és értelmiségi foglalkozásúak voltak; a tömegbázis jószerivel hiányzott.

A szervezkedés közvetlen célja az volt, hogy felfegyverezzenek néhány ezer embert a hegyek között, akik majd zaklatják a császári hatóságokat. A következő lépés a közigazgatás ellenőrzésének megszerzése illetve kormányalakítás lett volna. A szervezők a legeredményesebbek a „11. hónap”, azaz a Székelyföld területén voltak, amely élén Török János marosvásárhelyi tanár állt. A másik két erdélyi hónapban – a magyar többségű vármegyéket összefogó „10. hónapban” és a szászföldi „12. hónapban” – a szervezkedés még csak megkezdődött, amikor a rendőrség már megkezdte a letartóztatásokat.

A mozgalomba azonban sikerült beépülnie egy osztrák kémnek Bíró Mihálynak, aki Török János egyik legközelebbi munkatársa volt, Ignatz A. néven értesítéseket küldött Heydte bárónak, az osztrák hadsereg székelyudvarhelyi körzetparancsnokának.

Orbán Balázs kutatásai szerint a kisgörgényi (Marosvásárhelytől 18 kilométerre lévő falu) Bíró Mihályt 1849-ben Bem tábornok a marosszéki hármas comitè tagjává nevezte ki. A forradalom bukása után őt is letartóztatták, ám tüneményes módon nagyon hamar szabadlábra került. Nos, ez az ember jelentkezett Heydte bárónál. Előzetesen behízelegte magát Horváth Károly és Török János bizalmába. Így hozzájutott a tervrajz és számos dokumentum több példányához. Híveket toborzott az összeesküvéshez. Vagy legalábbis úgy tett, mintha toborzott volna. Eljutott többek között az agárdi Nagy Samuhoz, aki a forradalom alatt honvédszázados volt. Most Bíró ezredesi ranggal kecsegtette. Nagy gyanút fogott, szóba sem állt tovább az árulóval, sőt, volt bajtársait, rokonait, ismerőseit is figyelmeztette a veszélyre, amit Bíró jelenthetett. Ez 1851 őszén a balavásári szüreten találkozott Horváth Károllyal, és a titkos terv kiviteléről tárgyaltak.

Novemberben valaki felismerte Bírót Marosvásárhelyen, amikor az éjszaka a Heydte lakásáról köpenybe burkolózva osont ki. A hírt közölték Horváth Károllyal, s a vezetők úgy döntöttek, hogy az árulót ki kell végezni a titkos társaság szabályai szerint. Ám Horváth ellenezte. Akkor még nem tudhatta, hogy ezzel saját halálos ítéletét írja alá. Feltételezhető, hogy ebben az időszakban Bíró csak általánosságokról tájékoztatta az osztrákokat, hisz nem tudhatta, miként végződik a dolog. Csak III. Napóleon államcsínye után szánta rá magát, hogy – a megváltozott európai politikai és hatalmi konjunktúrát felismerve – részletesebb jelentést tegyen az osztrákoknak. Akik hagyták, hogy a dolog érlelődjön, miután a legfontosabb szálak már a kezükben voltak. Végül aztán 1852. január 24-én éjszaka megindultak egész Erdélyben a tömeges letartóztatások. Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Pesten, sőt Bécsben is tartóztattak le az összeesküvésben részt vevőket, vagy olyanokat, akiknek vajmi kevés közük volt hozzá, esetleg annyi, hogy valamit tudtak a szervezkedésről. Marosvásárhelyen fogták el Török János gimnáziumi tanárt, s mivel Horváthról úgy tudták, hogy Háromszéken tartózkodik, számára ott bocsátottak ki elfogatási parancsot. Õ azonban Vásárhelyen volt, s miután értesült Török letartóztatásáról, elment Vásárhely térparancsnokához, hogy szeretett tanáráról érdeklődjön. Letartóztatták.

Január 25-én indították a foglyokat Szebenbe. Akkor még csak Horváthot, Törököt, Nagy Samut, Dobolyi Sándort és Demjén Lajost. Két nap elteltével érkeztek meg az erdélyi császárvárosba, ahova már számtalan letartóztatottat zsúfoltak össze. A kihallgatások során semmi konkrétumot nem sikerült rájuk bizonyítani. Ekkor a Heydte vezette haditörvényszék elhozatta Kisgörgényből Bíró Mihályt. Aki aztán 25 íves vallomást írt, amelyben konkrét adatokat szolgáltatott az összeesküvőkkel kapcsolatban. Így már könnyebben ment a nyomozás, most már a konkrét adatok súlya alatt páran vallottak. Ám még mindig nem elegen. Ismét Szebenbe vitették Bírót, látszólag letartóztatva, és a 13-as cellába zárták. Szembesítések következtek, Bíró újabb adatokat szolgáltatott, mi több, a tárgyalóterem melletti szobából hallgatva a vizsgálat menetét, papírfecniket küldözgetett a kihallgatóknak, hogy milyen újabb kérdésekkel csalhatják kelepcébe a foglyokat.

Két évig tartott a vizsgálat. Akikre nem sikerült rábizonyítani a közvetlen részvételt, szabadon engedték. De ezeknek is házi őrizetben kellett maradniuk. Horváth Károly megpróbálkozott azzal, hogy mindent magára vállaljon, s ezzel megelőzze a további letartóztatásokat Háromszéken, ahol a legtöbb összeesküvő volt. Végül ötvenhárom személyt ítéltek halálra. Negyvennyolcnak megkegyelmeztek, ám őket is öttől tizennyolc évig terjedő, vasban töltendő várfogságra ítéltek.

1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten három bitófa magasodott. A város polgársága küldöttséget menesztett az akkori katonai parancsnokhoz, Nuppenau ezredeshez, hogy a kötél általi halált golyó általira változtassa. Sem õ, sem pedig az akkori városbíró, Lázár János nem egyezett bele. Utóbbi még kajánkodott is, hogy “elég fa van a város erdein az ilyen szép madarak számára”. A vesztőhelyen pedig saját maga ellenőrizte, hogy elég magasak-e a bitófák. A három mártírt a vásárhelyi várból, a Vargák bástyájából kísérték gyalog a vesztőhelyre. Horváth díszmagyarban, bátran lépett a bitóra. Ugyanígy két társa, Török és Gálfi is bátran tették meg az utolsó lépéseket. A kivégzés után Lázár János főbíró házról házra járt oltatlan meszet keresni, hogy a kivégzettek testét azzal emészttesse el. És az egész városban nem akadt senki, akinek oltatlan mesze lett volna…

A kivégzés napján a városban több száz falragaszt függesztettek ki, melyeken “a nagyszebeni cs. kir. hadi törvényszék nevében a Marosvásárhelyt létezõ cs. kir. katonai vidéki parancsnokság” magyarázta a bizonyítványát. Lényegében egy elõzetes szervezkedésben való részvételt tudtak csak kiagyalni, melyet semmiképpen nem lehetett volna veszélyesnek bélyegezni a vallomások alapján. Ám a kamarilla, és Schwarzenberg kormányzó példát akart statuálni. Ehhez asszisztált nekik a szebeni haditörvényszék és a vásárhelyi katonai parancsnokság. No meg az akkori főbíró.

A postaréti bitók mellett temették el a három vértanút. Évekig csak a sírhantok domborultak, mígnem a város polgárai 1874-ben közadakozásból megépíttették a gránit emlékművet. Az oroszlánoktól őrzött márványlapjára Jókai-sorokat véstek:
      

       “Szent hely ez, ó vándor! Egy nemzet tette e jelt itt
      Leghûbb gyermekei végzetes sírja fölé.
      Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen:
      Ezt hitték, vallák s haltak érette híven.
      Törvényes, szabad és független, nemzeti állás
      Intõ szobra legyen, honfi, e drága jel itt!”
      (1874)
      

A letartóztatottak kihallgatása két éven át tartott, majd következett a megtorlás. Az összeesküvés vezetőit felakasztották, a többi résztvevőre 5-18 évi várfogságot szabtak ki.
Kivégzettek:

1854. március 10-én Marosvásárhelyen: Gálffy Mihály (Udvarhelyszék főparancsnoka), Horváth Károly (Háromszék főparancsnoka), (Bágyi) Török János (Marosszék főparancsnoka)
1854. április 29-én Sepsiszentgyörgyön: Bartalis Ferenc, Gálffy sógora; Váradi József (honvéd)
Marosvásárhelyen végezték ki a Váradi-szabadcsapat két tagját, Bertalan László és Benedek Dániel földműveseket
a halálos ítélet kegyelemből vasban letöltendő várfogságra változtatva:
18 év: Boér Antal földbirtokos, Dobolyi Sándor ügyvéd
15 év: Andrási Rafael ferencrendi gvardián, Beregszászi Imre földbirtokos, Kese Elek földbirtokos, Magos Ernő ügyvéd, Nagy József iparos, Tompa Lajos ügyvéd
12 év: Bereczki Sándor földbirtokos, Bitali Mihály református lelkész, Dáné Károly nevelő, Finna János földbirtokos, Hajnal Róza, Lengyel Ádám földbirtokos, Lőrinczi Mihály ügyvéd, Marosi János földbirtokos, Minorics Károly polgár, Török Jánosné, Varga Zsigmond földbirtokos
10 év: Árkosi Mózes unitárius lelkész, Bányai Antal ügyvéd, Bedő Sándor földbirtokos, Beke Dénes unitárius lelkész, Boncza Imre földbirtokos, Dózsa Sándor földbirtokos, Elekes József földbirtokos, Gaál Antal földbirtokos, Jakó Antal református lelkész, özvegy Kenderessy Elekné, Lugosi József kormányszéki hivatalnok, Szabó Lajos földbirtokos, Tilcs János könyvkereskedő
8 év: Benedek Mihály földbirtokos, Boér János földbirtokos, Donáth Pál földbirtokos, Makkai András református iskolamester, Pálfi Mózes katolikus lelkész, Solymosi István református lelkész, Veress József tordai főjegyző
6 év: Soófalvi József unitárius rektor
5 év: Deák Farkas hittan hallgató, Horváth Gáspár hittan hallgató, Molnár József gazdatiszt, Nagy Dani hittan hallgató, Palkó József református lelkész, Papp János ügyvéd.

A Schwarzenberg testvérek közül Bódog (a szebeni katonai parancsnok) dühkitörés miatt még a vizsgálatok ideje alatt, Károly (Erdély akkori kormányzója) kevéssel a kivégzések után halt meg. Tapferner fővizsgálóbírót Sopronba helyezték érdemei elismeréséül. A soproniak aztán 1860-ban egy éjszaka jelképesen koporsót vittek a házába. Az amúgy is állandó alkoholos mámorban élő vizsgálóbíró megrémült, megőrült, majd rövidesen meghalt. Lázár János marosvásárhelyi fõbíró közmegvetés tárgyává vált a városban. Nemsokára õ is meghalt. Bíró Mihály, az áruló kisgörgényi birtokán – ugyancsak Orbán Balázs szerint – fényes palotát épített a vérdíjból. Ha valahol megjelent, mindenki távozott. A városban egyetlen vendéglős sem adott neki sem szállást, sem ételt, ha olykor fényes fogatán bekocsikázott a városba. 1861-ben, amikor a nevét, mint ’48-as bizottmányi tagét felolvasták, az egész gyülekezet felkiáltott, hogy “meghalt”. Később már nem tudni róla. Vagy legalábbis nem tartották érdemesnek feljegyezni, hogy mi lett a sorsa a megvetésen, kitaszítottságon kívül. Így tudta Orbán Balázs. Utóbb Kelemen Lajos, a marosvásárhelyi születésű kitűnő helytörténész-tanár, 1993-ban megjelent Születtem Marosvásárhelyt című könyve némi újabb adalékkal szolgál a Bíró-ügyhöz. A Bíró Mihály vs. Orbán Balázs per kapcsán, melyet előbbi rágalmazásért indított, tudni véli, hogy Orbán tévedett Bíró szerepének megítélésében. Ám némi szubjektivitás ebben is van. Kelemen Lajosnak Bíró apai ágon távoli rokona volt.

2003. március 20-án Balogh Károly csittszentiváni nyugalmazott ref. lelkész újabb adalékokkal szolgál. Egy 1959-ben Bodoni Kálmán ref. kántortanító által neki elmesélt történet alapján, miszerint Bírót a csittszentiváni köztemetőben hantolták el, miután Csittszentivánon rokonlátogatás közben érte a halál. Balogh Károly értesülései szerint a helybéliek nem engedték a református temetőbe temetni a még mindig árulónak ítélt Bírót, s a kisgörgényi rokonok is megtagadták vele a kapcsolatot.

A Postarét neve Székely Vértanúk útja lett.

TÖRÖK JÁNOS, született az udvarhelyszéki Bágyon 1806. június 11-én. A Marosvásárhelyi Református Kollégium teológia-tanára volt. Részt vett a szabadságharcban, elfogták, de Bem kiszabadította. 1852-ben ismét elfogták, a nagyszebeni cs. kir. hadi törvényszék 1853. október 11-én halálra ítélte. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaré-ten kivégezték. 47 éves volt.
      
GÁLFI MIHÁLY, született Martonoson (Udvarhely-szék) 1817-ben. Töröknek sógora volt. Mint szolgabíró kezdte közszereplését, utána ügyvédként folytatta. Az Udvarhely és Bardóc széki III kerület szervezését vállalta magára. 1852-ben elfogták, a nagyszebeni cs. kir. hadi törvényszék 1853. október 11-én halálra ítélte. 1854. március 10-én a ma-rosvásárhelyi Postaréten kivégezték. 37 éves volt.
      
NAGYVÁRADI HORVÁTH KÁROLY, született 1829-ben a háromszéki Teleken. Földbirtokos volt. 1852-ben elfogták, a nagyszebeni cs. kir. hadi törvényszék 1853. október 11-én halálra ítélte. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten kivégezték. 25 éves volt.

vasárnap, 15 március 2015 16:55
Published in Történelem
Written by
0
Last modified on vasárnap, 15 március 2015 17:02
Rate this item
(1 Vote)

(Részlet Vukics Ferenc: A bot magyar kézben c. tanulmányából)

Az egyszerű emberek harchoz való hozzáértése sokszor változott a történelem során. Az életmódváltás, a történelmi szükségszerűség és az uralkodó osztály pillanatnyi érdeke új és új biztonsági környezetet teremtett. A korai időszakokban a harci tudás bizonyos fokú elsajátítása a társadalom férfitagjainak többségére jellemző volt. A feudális társadalmi rend megerősödésével ez egyre inkább háttérbe szorul. A földesurak az idő múlásával már nem voltak abban érdekeltek, hogy a földjeiken előjogokkal rendelkező, fegyverforgatáshoz értő, európai kortársaikhoz képest viszonylagos szabadságot élvező lakosság telepedjen meg. A fegyverviselést - néhány helyi jellegű szabályozás kivételével- egészen 1514-ig nem korlátozta törvény. A későbbi általános érvényű szabályozások is a legtöbb esetben nem voltak eléggé életképesek. A szabályozások megkerülése a török kor háborús viszonyai között pedig általánossá vált. A magyar jobbágyoknál a bot, a fokos, az íj és a nyíl, a tőr, a különféle balták, a lándzsa, a szablya voltak a leggyakoribb fegyverek de említenek számszeríjat és buzogányt, még pajzsot is. Az egyszerű parasztkés olyannyira elterjedt volt, hogy nem is számított fegyvernek. A középkori jobbágy törvényesen viselt fegyvert. A jobbágyok fegyverei, a hadba hívást és parasztfelkelést leszámítva előkerültek útonálláskor, két szomszéd falu közötti viszálykodásakor, illetve a földesúri parancsra vagy bíztatásra történő hatalmaskodások során is pedig ekkor már a jobbágy egyre inkább alávetett földművest jelentett.

A fegyverhasználat a későbbi korok parasztságát is jellemző volt. A paraszti sorból származó szabad hajdúk kegyetlenségei miatt elpusztításukról hoztak törvényt. A probléma szinte minden országgyűlésen terítékre került. A tiltó rendelkezések a korabeli viszonyok között teljesen betarthatatlanok voltak. A hajdúk fegyveres erejére ugyanis szükség volt a török ellen, akármekkora dúlást rendeztek is eközben.

Fiatal, nőtlen jobbágy a terhek alól a végvárakba is menekülhetett. Katonának, hajdúnak tömegesen szöknek a jobbágyok a XVI. század második felében; egy részüket Bocskay letelepíti, más részük rendes végvári katona lesz.

A vármegyék persze nem nézik jó szemmel a munkaerő elvándorlását, ezért országgyűlési és vármegyei rendelkezések parancsolják meg a végvári kapitányoknak, hogy a hozzájuk menekült jobbágyokat, mint fugitivusokat, szökötteket, kiadják uraiknak.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem – ki nem is egyszer élt a „népfölkelés” intézményével – maga így nyilatkozott a parasztság harci értékéről: „...én semmit nem tartok nem 13 hanem 23 ezer parasztnak is hadától, sok ezer fazéknak elrontására is elég egy bot...”

Bethlen már előzményekből – éppen a Bocskai-féle szabadságküzdelmek idejéből – ismerhette közelről a paraszti hadak értékét. De azt is el kell mondanunk, hogy az 1604-ben fölkelt Bocskai István hadaihoz éppen önként és nem általános parancsra áramlottak nagy számmal a paraszti hadak, itt tűntek fel – a részben jobbágyi eredetű fegyverre kelt hajdúság mellett – a „hátibőrös, gubás, mezítlábas” baltára, kaszára vagy egy szál ólmosbotra fegyverkezett jobbágyok. És a harcban – éppen a császári hadaktól elszenvedett sérelmek és bántások okán – sem maradtak alul.
Mátyás főherceg 1605 elején éppen azzal utasította el a király-párti vármegyék „népfölkelés”-re tett javaslatát Bocskai ellenében, hogy a – királyi zászlók alatt – táborba gyűlt föld népe fegyverét majd éppen a király-pártiak (értsd a nemes vármegye, avagy földesurai) ellen fogja fordítani. Amikor Bocskai hadaiban feltűntek az önkéntes paraszti hadak – már 1604 novemberének folyamán – akkor Rimay János szerint éppen nagy örömmel fogadták őket a hajdúk, akik nem is garázdálkodtak rajtuk. A források szerint éppen ekkor az Erdélytől távol lévő Bocskai mellett „Erdőelvében” is hadra kelt valamely „gyülevész had”, bizonyos Solti Péter vezetésével megrohanták a balázsfalvi kastélyt és az ott lévő vallonokat, császári zsoldosokat mind levagdalták.

Ugyanígy érte támadás a paraszti hadaktól – s ugyancsak ilyen kimenetellel – azt a császári csapatot is, amely Debrecenből igyekezett a Bocskai hadaitól szorongatott fontos végvár, Szatmár felé. Magának Szatmárnak Bocskai hadától való ostroma is tanúságos példa volt. 1605 januárja folyamán amikor fokozódott az ostrom, a források azt tanúsítják, hogy a hadban lévő kevés hajdúk a sáncokról inkább a lőréseket, a palánkokat és a bástyákat puskázta erősen – avagy fedezte tüzével azt a tömegrohamot, amelyet éppen a fegyverre kelt parasztok hajtottak végre, akik a falakra tömegével özönlöttek: „iszonyúképpen hágták, turmatim csoportonként és inkább mind azon mentek fel derék ostromra (…) Ha egyszersmind egy rendet huszonötiglen valót lesepertek is bennek, azon szempillantásban mindjárst annyi állott helyébe.”

A szatmári védők – nagy részt vallon zsoldosok, asszonyaikkal egyetemben – kitartóan védekeztek, de a paraszti tömegek ilyen bátor rohanása annyira megrémisztette őket, hogy végül kegyelemre megadták Szatmárt Bocskai kapitányainak. Hiszen – mint mondták – „...életekben vakmerőbb népet, ki halálával úgy ne gondoljon, nem láttanak.” Ugyanígy a földnépe sikeres fegyverténye volt Szamosújvár megszerzése, sőt annak a meggátolása is, hogy oda érdemleges segítség érkezzék: Déváról indult ki egy császári had, de Aranyosszékben, Torockószentgyörgy környékén éjszakai támadásban lepték meg őket és megsemmisítették a hadat (maga a császári had parancsnoka is elesett a küzdelemben).

Visszatérve Bocskai harcáról Bethlen Gábor fejedelem hadjáratainak idejére, a fejedelem maga írta meg a vármegyékhez Felső-Magyarországra (1619-ben), hogy fizetett hadaihoz sokszor és nagy számmal csatlakoznak „zászló nélkül járó” hadak, „sok hívatlan vendég és praedáló község lázadott fel...” ezektől meg kell tisztítani a vármegyét... De – és ezt hangsúlyosan említi a fejedelmi parancs - „nem öléssel, kínzással vagy súlyos kegyetlenséggel”, sőt akik „hadra valók”, azokat rendeli, hogy táborba szállítsák őket.

A parasztság a török uralom idején a széteső megyei vármegye helyére spontán kialakult, partikuláris önvédelmi szervezetet hozott létre a 16-17. században. Ez volt a paraszti vármegye. A török hódoltsági és az azt övező területeken jött létre a személy- és vagyonbiztonság fenntartására, a török és a kicsapongó magyar katonaság elleni védekezés megszervezésére. Az idegen uralom megszűnte után a nemesi vármegye végrehajtó szervévé, adószedő hatóságává és „önkéntes rendőrségévé” vált. Belső szervezetének kialakításához elsősorban a mezővárosi szervezet adott mintát. Több, önként társult helységből állt, vezetője a parasztkapitány és a hadnagy volt. A szomszédos, azonos járásokhoz tartozó községek gyűlései településenként tizedeseket választottak, akik a helyi végrehajtást látták el. A gyűléseken hadi, gazdasági, igazgatási ügyek mellett jogszolgáltatás is folyt. A paraszti vármegye önként vállalt feladata volt a közbiztonság helyreállítása, megteremtése, a „latrok” üldözése. A parasztvármegye elöljáróinak volt tiszte fegyverbe hívni bírság terhe alatt a parasztságot „a dúlók", „a prédók” ellen s a parasztvármegye gyűlésének joga volt bizonyos esetekben az elfogott bűnöst büntetni sőt halálra ítélni is és a halálos ítéletet végrehajtani. Ennek végrehajtása érdekében a parasztvármegyék, hadnagyságok szoros kapcsolatot tartottak egymással, bár több példa adódik arra nézve is, hogy időnként az összefogás elé helyezték a hadnagyságok vagy egyes községek saját érdekeiket. A magyar és a török hatalom természetesen igyekezett saját érdekeinek megfelelően felhasználni a parasztság sajátos fegyveres szervezetét, többnyire sikertelenül. Hol egyik, hol másik tett kísérletet a szervezet megszüntetésére és máskor egyik fél sem nézte jó szemmel a parasztvármegyét, amely nem volt mentes a paraszti osztályharc jegyeitől.

A garázdálkodó zsoldosok ellen a török nem vehette védelmébe a népet, mert az Alföldön lévő néhány vár őrsége nem tudta állandóan szemmel tartani a vidéket. A szolnoki szandzsák XVII. sz. elejéről való kárdefere a következőképen jellemzi a németek pusztításait. "A szolnoki szandzsák Kunság nevű nahiéjében 14 helység pusztult el, de a békekötés után ezek ismét népesedésnek indultak. Ekkor a németek a lakosság jószágait elhajtották s mindent elpusztítottak, úgy hogy 40-50 házzal bíró helységekben alig maradt 15 ép ház." llyen viszonyok közt az élet- és vagyonbiztonság elemi feltételei is megszűntek. Az Alföld népe oltalmat senkitől sem remélhetett, teljesen magára maradt és önvédelemre kényszerült. A felbomlott közbiztonság helyreállításának szüksége a XVII. sz.-ban a jobbágyfalvak sajátos szerkezetének kialakulásához, az ú. n. parasztvármegyéhez vezetett.

A nemzeti felkelések korában a szabadcsapatok és rablók hatalmaskodása egyenesen tűrhetetlenné vált, úgyhogy az 1625 : XIII. t. c. a szabadhajdúk és kóborló nemesek megfékezésére még a parasztkezet is felhatalmazta. Ekkor már a szükség kényszere gyakorlatban kialakította a községek önvédelmi rendőri szervezetét. Az egri pasa már 1617-ben a következőképen hatalmazta fel a községeket az önvédelemre: "Erős parancsolatom nektek Biráknak és polgároknak, az mely városban és faluban tolvajok bemennek, mezőkön és erdőkön, halljátok, egyik a másiknak hirt tevén, városok és falvak azok ellen feltámadván, a rablókat megölhetitek, senkitől ne féjjetek, hanem bizvást öljétek."

A nehéz körülmények között a parasztvármegye többször válságba került vagy funkciói bővítésére, szűkítésére kényszerült; a legális és féllegális állapotok között ingadozott és nem tehetett mást, mint hogy — a reális erőviszonyokat tekintve — szőrmentében közeledjen a két hatalomhoz. Magatartása a kor rendkívül bonyolult és változékony viszonyai között széles skálán mozgott, aminek főbb okai között kell megemlítenünk a korabeli parasztság nagymérvű társadalmi, tagozódását is, hiszen a parasztvármegye vezetősége nyilvánvalóan a tehetősebbek, a parasztság előkelői közül került ki. A két hatalom élesedő viszonyai és szaporodó összeütközései között a parasztvármegye helyzetét jól megfigyelhetjük Somogyi Lőrinc, szadai parasztkapitány felfedhető dolgaiban.

A rendkívül tevékeny tisztségviselő szinte egyszerre veszélyes helyzetbe került a magyar és a török hatalommal. Somogyi Lőrinc a török tilalom ellenére is ellátta a parasztvármegye fegyveres szolgálatát a kóborlók, sarcolók, tolvajok stb. ellen. Maga a nemesi megye nem vette olyan szigorúan, a végvári katonaság és tisztjei pedig egyenesen megtorolták a parasztvármegyén.

Pest megye közgyűlése 1662. nov. 9-én már azt közölte, hogy a parasztvármegye kapitányát, a szadai Somogyi Lőrincet elfogatta a budai pasa a parasztság fegyverkezése miatt és 413 birodalmi tallérra meg is sarcolta. A nemesi megye a váltságdíj megfizetését teljes összegben a hadnagyság községeire hárította. A magyar parasztság fegyveres szervezetének elnyomására, lefegyverzésére irányuló török törekvés ekkor már a következő évek török támadásait igyekezett előkészíteni.

A parasztvármegyéhez hasonló szervezet volt a zápisz, amely a Felvidék egyes területein alakult ki. Fő feladata ennek is az önvédelem megszervezése volt, működését azonban kezdettől fogva a nemesi vármegye irányította. A zápiszok a Magyar Királyság, a Felvidék hódoltságtól távolabb eső részein jöttek létre úgyszintén a közbiztonság fenntartása végett. Ezekben mindig jelen maradt a nemesség. Parasztság fegyvert viselt, de a vezető posztokat nemesek töltötték be.

A paraszti vármegye a szomszéd falvak összefogásából nőtt ki és a 16. század végén kezdett intézményesülni, amikor egy-egy járás küldöttei megbeszélésekre gyűltek össze. A környék tekintélyesebb emberei (jobbágyközségek választott elöljárói) közül hadnagyokat és kapitányokat választottak a nagyobb, tizedeseket a kisebb egységek élére. A közös gyűléseken bírói ítélkezéseket is tartottak. Szükség esetén a harangok félreverésével fölkelésre hívták a parasztokat. A szomszédos községek kölcsönösen segítették egymást. A kapitányok az alispán előtt tettek esküt. Az elfogott rablókat a parasztok ítéletre kötelesek voltak a vármegyének kiadni. A parasztság tisztjeinek hatáskörébe tartozott, mint fegyelmező eszköz, a kaloda kezelése is, melyet a 17. század során minden községben fölállítottak a káromkodás meggátlására, néha adók beszedésének biztosítására is.

A parasztvármegye mozgósításkor saját pecsétjével ellátott leveleket küldött szét működési területére. A legkedveltebb pecsétmotívum az ekevas és a csoroszlya volt a megnövekedett paraszti öntudat büszke jeleként. Szada községi pecsétjében 1710-ben egy ekevas és három keresztbe tett búzakalász látható. Veresegyház község 1715-től olyan pecsétet használt, amelyben a szőlőfürt alatt az ekevas és a csoroszlya fekszik. A pecsétnyomók — bár korábbiakat sajnos nem ismerünk — a parasztvármegyét idézik.

Alföldi városainkban — így a Kiskunságban is — a közbiztonsági szolgálatot a városi- és utca hadnagyok mellett a tizedesek, dár­dások, láncsások, vasvillás és botos strázsák és „vakterok”, „bakterok” látták el. A hadnagyok és tizedesek, sőt sokszor a vakterok is állandó alkalmazásúak voltak. A tisztségviselők alá beosztott soros gazdák viszont csak alkalmakként őrködtek. Míg az előbbiek rendszerint komolyabb fegyverekkel is rendelkeztek, az alkalmi strázsák vasvillát, botot vittek magukkal. Mivel ezeket hol elfelejtették magukkal vinni, hol elhagyták vagy egyéb rendetlenség esett meg, Félegyháza városa 1790-ben egységes kivitelű tizedbotokat készíttetett, s azok átadását rendeletileg szabályozta.

„Minden Tizedben tehát egy jó nagy vastag botot kell csináltatni, az felső végét ki fúratván szíjat bele húzatni, az alsó részen pedig mindenikben legalább nyolcz csörgő karikákat be verni, mindenik oldalára az Tizednek Numerussát reá írni az esztendővel együtt." — „A Vacterok kötelessége lészen az Tized Bottyait minden nap délig, ha pedig lehet, még jobb, ha reggel, mennél hamarább azon házhoz vinni, akkinek az jövő étcakafog az estvéli strázsálásnak rende lenni éjfélig, annak pedig, aki éjfél után fogja a botot húzni, szóval megmondani, hogy senki az kötelességét el ne mulassa."

A parasztvármegyék s közegeik, úgy látszik, időnként erélyes fellépéseket is tehettek a portyázó végvárbeliek ellen, voltak azok törökök vagy magyarok, s bizonyosan igazságot is szolgáltattak rajtuk, s így mindkét részről felszólalások s tiltakozások érkeztek.

A felső magyarországi hadak főgenerálisa írta az 1662. évben, "hogy a parasztság felfegyverkezve holmi tumultusokra való okokat láttatik cselekedni. Serio vigyaztasson a varmegye és ha csak 6 vagy 5 paraszt embert is fegyveresen hall lenni, incaptiváltassa s büntesse." A török hadvezérlet is tiltakozott a paraszt fegyverkezés ellen.

A parasztvármegye belső összetartozásának lazulására további adatot találunk 1674-ből, amikor is a galgagyörki hadnagy panaszkodik a nemesi vármegyénél, hogy a parasztkapitány ugyanannyi összeget vet ki rájuk, mint a saját hadnagyságára, a veresegyházira, „amely Tizenkét ió faluból áll". A közös terhek aránytalan elosztása vagy nem vállalása jól bizonyítja a paraszti összetartás szálainak szakadozását, a parasztvármegye szervezetének válságát.

A parasztvármegye lehanyatlásának legfőbb következménye azonban a korábbi viszonylagos közbiztonság ismételt felborulása lett és a parasztvármegye fegyveres erejének egyre többszöri veresége. Magyarország német megszállása, 1670 után számos végvár magyar katonáit eresztették szélnek és az üldözések, kegyetlenkedések megszaporították a bujdosóknak azt a részét is, akik csak tolvajlásból, rablásból és fegyveres erőszakkal tudták fenntartani magukat. A lévaiak 1678-ban négy lovat loptak el Veresegyházról „mert ugyanis csak a két szemeinket nem lopják ki az sok tolvaj rabok" írta ekkor Tóth Pál parasztkapitány Esterházy Pál hercegnek Gödöllőről, aki 1681-től, mint nádor Pest megye főispánja volt. A gödöllői hadnagyság alja ekkor egészen Tápiószeléig üldözte a tolvajokat; ott azonban mintegy ötven portyázó lévai katonával találták szembe magukat és vereséget szenvedtek. Az összecsapásban egy rátkai ember halt meg és tizennyolcan megsebesültek a gödöllői hadnagyság aljából. A parasztok ruháit, lovait elvették, puskáikat összetörték, elégették, vagy a szelei tóba dobták.

Kevés esetről tudunk, amelyben a parasztvármegyék mint szervezetek összecsaptak volna a törökkel. Sőt a törökhöz fordultak segítségért. A XVI?XVII. században mindössze egy olyan nagyobb szabású mozgalom volt, melyet maga a parasztság kifejezetten törökellenes céllal szervezett. Ez Karácsony György 1569–70. évi vállalkozása volt. Vezetőjük egyrendkívüli erejű volt jobbágy, vallási rajongó volt, a „fekete ember”, aki azt hirdette, hogy Isten segítségével fegyver nélkül is megtöri a pogány hatalmát. A köréje gyűlt parasztokat vallásos fegyelemben tartotta, tiltotta az esküt, megvetette a gazdagságot. 1570 tavaszára a fölkelők kb. 5 ezer lelket számláltak. Nagyrészt fegyvertelen 600 emberét Karácsony a török őrségű Balaszentmiklós (Heves vm., 2000: Törökszentmiklós) ellen küldte, ám az ostromlókat a törökök szétverték. Szolnok ellen készülődve Debrecenbe ment élelmet szerezni, ahol azt megtagadták tőle. A város bíráját akarta fölakasztatni, de a városi lakosság elfogta és lefejezte (más híradás szerint az ellene vonult ecsedi Báthori Miklós lovassága végzett vele és csapatával).

A parasztcsapatok csak akkor értek el számottevő sikereket a török ellen, ha összehangolták harcukat a végváriak mindennapos küzdelmével. Azonban a végváriaktól sohasem kaptak komoly segítséget, így a magyar falvak magukra hagyatva csaptak össze nap mint nap a törökkel. A parasztokat sikerült mozgósítani a császári csapatoknak is a végváriak és a hajdúk ellen. A parasztoknak az számított ellenségnek aki lakóhelyét pusztította. A paraszti önvédelem egyik legeldöntőbb motívuma a parasztság általános és következetes idegen és katonaellenessége. Példa erre a Császár Péter vezette nagy parasztfelkelés (1631-32) a Felső-Tisza vidéken.

A Császár Péter-féle felkelés kizárólagos célja kezdetben a fosztogatások megakadályozása volt. A parasztlázadás bázisát a felső-Tisza-vidéki helységek népessége alkotta, de kapcsolódott hozzá a Sajó-, a Bódva-, a Hernád-völgyi és a csereháti falvak jobbágy lakossága is. Az egymással kapcsolatot tartó települések felfegyverkezett népe először Garadnán gyülekezett, de a falu kicsinek bizonyult a több ezerre duzzadt tömeg befogadására, így tovább vonultak Göncre, ahol többnapos gyűlésük 1631. augusztus 15-én kezdődött.
A parasztvármegye kereteit fenntartva egységüket azzal is kifejezték, hogy megalakították a kapitányok tanácsát. Főkapitánynak Császár Péter bükkaranyosi bírót választották meg. Rangban utána a gagyvendégi Nagy Ambrus következett. A város korábbi megpróbáltatásainak ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a helybeliek közül számosan csatlakoztak a gyűlésező paraszttömeghez, sőt nemes Madár Ambrust még a parasztkapitányok tanácsába is beválasztották.

A felső-magyarországi parasztvármegyék felkelése az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ellen toborzott, Bornemissza János vezérelte nádori seregeit veszélyeztette a leginkább. Az összegyűlt, elkeseredett és felbőszült parasztok a több, egymással összeköttetésben lévő táborban mintegy tízezren lehettek. Bár felszerelésük meglehetősen gyenge volt, de így is jóval nagyobb hadi erőt jelentettek annál, mint ami Bornemissza rendelkezésére állt. A nádori sereg parancsnoka ezért tárgyalóküldöttséget menesztett a gönci táborba. Lánczy alispán vezetésével érkezett azonban egy másik deputáció is Göncre, melyet a Garadnán gyülekező nemesi vármegye delegált.

A településünkön ülésező parasztság mindkét küldöttségnek megfogalmazta követeléseit. Dekrétuma első helyén legnagyobb sérelmét és legfontosabb törekvését fogalmazta meg: „Mivel régtől fogva sok ínséget szenvedtünk az országban lévő hadak miatt, és a sok panaszok után mindeddig is semmi könnyebbítésünk nem lőtt, kívánjuk, hogy afféle rend nélkül és istentelenül élő hadak ne legyenek."

A zsoldosok viselkedésével foglalkozik a követelés második pontja is: „Mivel tudjuk, hogy őfelsége, koronás király urunknak országait haddal kell oltalmazni, ha azért őfelségének hadfogásra szüksége leszen, ilyen Isten igazságán kivül való levéllel és hadkiáltással hadat ne fogadjanak, hanem csendben, helyben éljenek, nem úgy, mint ekkoráig."

A harmadik pontban garanciát kérnek a parasztok a megmozdulásban részt vevők büntetlenségére: „Hogy ez mostani kéntelenség alatt való felkelésért senki, kicsitől fogva nagyiglan, közülök sem személyekben, sem marháj okban, sem titokban, sem palatínus [nádor] urunktul ő nagyságáiul, sem ő felsége után való felső és alsó rendben nem bántódnak, se meg nem károsíttatnak." A dekrétum negyedik pontja arra utal, hogy a parasztvármegyék eddigi gyülekezése sem volt konfliktus nélküli, mert a földesurak, illetve a vármegye vagy a császár katonái elfogtak néhány csatlakozó jobbágyot. Ezért megfogalmazói követelik: „Hogy a minémő paraszt embereket az minap megfogtanak, mindjárást elbocsássák."

Bornemissza szorult helyzetében elfogadta a feltételeket, s valóban nem érte bántódás a hazatérő parasztokat, de visszahúzódását csak pillanatnyi gyengesége, nem pedig valamiféle belátás motiválta. A gönci dekrétumot végül is nem tartották be. Az egyezmény megsértése miatt a parasztok szeptemberben újra gyülekeztek, fegyverkeztek. A megmozdulás tragikus, de törvényszerű végének kezdetét Császár Péter tőrbe csalása jelentette: For-gách Miklós főkapitány tárgyalni hívta Kassára, majd elfogatta. Szörnyű kínzásoknak vetették alá, és 1632. március 4-én Kassán testét felnégyelték. A vezér halála azonban csak olaj volt a tűzre. A fóvezérséget Nagy Ambrus vette át, s a felkelés rövid idő alatt átterjedt Zemplén, Ung, Sáros és Szepes vármegyére is.

A nemesi vármegyék Kassára küldött követei rávették Forgách főkapitányt, hogy teljesítse a parasztok legfőbb kívánságait: intézkedjen személyesen a katonai garázdálkodások megszüntetésében, vállaljon garanciát az eddig elfogott parasztok szabadon bocsátásáért, a felkelők büntetlenségéért. A parasztkapitányok többsége elfogadta Forgách feltételeit. Az összegyűlt hadak szétoszlottak, leadták fegyvereiket: az élet rendes menete helyreállt Felső-Magyarországon.

A radikális Nagy Ambrus azonban továbbra is egyben tartotta a maradék paraszthadakat, és a hajdúkkal keresett kapcsolatot. Igyekezett a mozgalmat I. Rákóczi György fejedelemnek a felvidéki vármegyék megszerzésére irányuló törekvéseihez kapcsolni. Egykori tárgyalópartnereinek - Zólyomi Dávid és ifjabb Bethlen István - hadai azonban 1632. április 10-én Nyírbátornál meglepték a parasztsereget. A gyengén felfegyverzett felkelők elszántan és hősiesen küzdöttek, de amikor Zólyomiék bevetették tarackjaikat, egyre többen dőltek ki a harcoló parasztsereg soraiból, mások fegyvereiket eldobálva a menekülést választották. A parasztokra kíméletlen megtorlás várt: „Kevés szaladhatott ... épségben, hogy orrát, vagy fülét el ne metszették volna." Nagy Ambrus kivágta magát az ellenség gyűrűjéből, de hamarosan belehalt sebeibe.
A paraszt hadnagyok, vagy "nép vezérek" jogkörét minden irányban védelmezte s fenntartotta a megye. Így például Gyöngyös városának bíráival ellenében kimondták, hogy "a vármegye hadnagyán semmiféle jurisdictiójok sincs."

Az 1680-as zavaros években, úgy látszik a legtöbb településen rendkívül terhessé vált e hadnagyi tiszt viselése, az alkalmas egyének nem is vállalkoztak a szolgálat betöltésére. Heves megye 1680. ápr. 30-án kimondta, hogy a hadnaggyá megválasztott személy, 12 forint „birság sulya alatt tartozik a választást elfogadni”.

1683-ban a török Bécset ostromolja. Az egyesült császári bajor-szász hadak szétverik az ostromló török sereget, és 1684-ben megkezdődik a török kiűzése Magyarországról. 1686-ban felszabadul Buda a száznegyvenöt éves török uralom alól. A szerémségi Karlócán 1699-ben megkötött béke után csak a Temesköz és a Szerémség egy része marad török fennhatóság alatt. Magyarországot - magyar közreműködéssel - idegen hadak tisztították meg a megszállóktól, ami felerősítette a Habsburgok abszolutisztikus törekvéseit. A magyar nemességnek az az elképzelése, hogy az ország berendezésében a rendeké lesz a döntés joga, semmivé lett. Bécs nem állította helyre az országrészek egységét, Erdélyt katonai közigazgatás alá helyezték, sőt a déli határvidéken még egy elkülönített tartományt alakított ki az udvar.

Bécs sorozatos alkotmánysértései ismét Habsburg-ellenes felkeléshez vezettek. A nemesség és a parasztság egyaránt elégedetlen volt az új század elején: a nemességet előjogainak megsértése, a parasztságot a súlyos adóterhek, a beszállásolási rendszer és a hadsereg számára teljesített hosszú fuvarok terhe állította szembe a bécsi udvarral. II. Rákóczi Ferenc 1703. június 16-án érkezett Magyarországra, és a népi felkelés élére állt.
A Rákóczi-szabadságharc éveiben (1711-ig) a parasztság fel tudta használni a parasztvármegye keretét gondjai, törekvései megvalósítására. Nem volt egyedülálló a Nógrád megyei parasztok gácsfalvi megbeszélése (ahol paraszthadnagy beszélt paraszthadnaggyal és más közemberrel), ami kiváltotta a nemesi vármegye gyanakvását.

A nemesi vármegyék a 17. században kezdték visszanyerni befolyásukat a hódoltsági területek felett is, ekkor szerették volna a parasztvármegyéket is maguk alá rendelni, különösen a Császár Péter-féle felkelés (1631-32) után. 1649-ben Heves, Nógrád, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyék közös utasításukban a parasztvármegyéket maguk alá rendelték, a paraszthadnagyok kinevezési jogát az alispán kezébe adták. Megpróbálták a parasztvármegyét mintegy „önkéntes rendőrséggé” alakítani az irányításuk alatt, ami végül a hódoltság befejeződése után vezetett sikerre, a paraszthadnagyok és tizedesek vármegyei alkalmazottak lettek. Feladatukat a 18-19. század fordulóján a csendbiztosok és pandúrok vették át. A bot helyébe karabély és szablya került.

Felhasznált irodalom:

Gyárfás Miklós: A paraszt vármegye. Bp., 1882.
Tálasi István: A tizedbot (Ein Stab der Nachtwächter) 1937. Néprajzi Értesítő XXXIX. 445.
Vukics Ferenc: A bot magyar kézben (tanulmány) Bp. 2006.
Magyar Katolikus Lexikon
Szakály Ferenc: Parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században (Bp., 1969).
Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bp., 1961)
Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969)
Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 62-66.

csütörtök, 12 március 2015 09:39
Published in Történelem
Written by
0
Last modified on kedd, 30 november 1999 01:00
Rate this item
(2 votes)

Bezerédj Imre párviadala

- Thaly Kálmán nyomán -

Rákóczi tisztjei személyes bátorságukkal is példát mutattak a kurucoknak, páros viaskodásban éppen úgy megállták a helyü­ket, mint a sereg vezetésében.
Híres vívó volt Bezerédj Imre is, sok ellenfelét legyőzte már, amikor egy rác kapitány párviadalra szólította. Fertő-Szent-Miklós és Szerdahely között, egy korlátokkal kö­rülvett réten folyt a párviadal. A két vívó lóháton vágtatott egymás felé, és karddal keményen összecsaptak. A rác kapitány kivédte Bezerédj kardcsapását, és visszavágott. Amikor Bezerédj hárított, markolatban eltört a kardja.
Most már biztosra vette a győzelmet a rác kapitány: erős csa­pást mért Bezerédjre. De Bezerédj jeles lovas volt, könnyű pari­páját a korlát mellett olyan ügyesen forgatta, hogy a rác nem tudta megvágni. Forgolódás közben a korlátnak ahhoz a részéhez talált köze­ledni, ahol kívülről a fegyverhordozója nézte az ura küzdelmét. A derék fegyverhordozó kapott az alkalmon, és odaszólt Beze­rédjnek:
- Vitézlő uram! Odaakasztottam ám a fokost a nyeregkápára!
Meghallja ezt Bezerédj, leoldja a fokost, jobbjába kapja az ősi fegyvert, és úgy nyakszirten vágja a rác kapitányt, hogy mindjárt lefordult a lováról.
Bezerédj utódai Ménfőn őrizték azt az ezüstfokost, amellyel a hagyomány szerint a vitéz a rác kapitányt levágta.

kedd, 10 március 2015 10:59
Published in Történelem
Written by
0
Last modified on kedd, 30 november 1999 01:00

Hunyadi huszárezred

Hunyadi huszárezred

A Batthyány-kormány szerette volna elérni, hogy a magyar huszárezredeket hazavezényeljék, a bécsi hadügyminisztérium azonban húzta, halogatta a parancs kiadását. Huszárjaink ekkor Csehországból, Ausztriából és Galíciából kisebb-nagyobb egységekben hazaszökdöstek. Elsőként a Petőfi Sándor által is „megénekelt” Lenkey János kapitány százada érkezett meg május végén.

Bvebben...

Berenhidai Huszár Péter-"...Meg köll annak lennie..."

Berenhidai Huszár Péter

Berenhidai Huszár Péter-"...Meg köll annak lennie..."
S ha a török vitéz végre kényszerült a viadalra kimenni, Huszár Péter öröme nem ismert határt. Nem félt ő senkitől. Hiszen a kopjatörésben és a kardforgatásban alig ismertek hozzá foghatót

 

 

Bvebben...

Ókori kevlár páncél

kevlárÓkori kevlár páncél
Nagy Sándor katonái és a szkíták is linothoraxot, egy többrétegű, ragasztott lenvászonból álló testpáncélt viseltek, amelyet az egyes rétegek laminálásával tettek még áthatolhatatlanabbá - derül ki egy új kutatásból.

 

 

Bvebben...

Az ég magyar lovagja - Kiss József

Kiss JózsefAz ég magyar lovagja - Kiss József

ittebei Kiss József, az "ég lovagja", a magyar Richthofen. Május huszonhetedikén volt nyolcvankilenc éve, hogy a túlerővel vívott csatában odaveszett az első világháború legtöbb győzelmet aratott magyar hadirepülője, ittebei Kiss József törzsőrmester (képünkön)

 

Bvebben...

Anonymus - Gesta Hungarorum 3. rész

"Salán vezér a görögök és bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és övéi biztatására is dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. S mialatt a két sereg egymás közelében éjszakázott, egyik sem mert aludni egész éjjel, hanem felnyergelt lovukat kézen tartva virrasztottak."
 

 

Bvebben...

Anonymus - Gesta Hungarorum 2. rész

Anonymus"Mikor így gyökeret vertek, akkor az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére. Bors pedig, miután elbocsátották..."

 

Bvebben...

Anonymus - Gesta Hungarorum 1. rész

Gesta

"A szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem viselték."

 

Bvebben...