A+ R A-

A magyar had kifejezés értelmezése

HadA magyar had kifejezés értelmezése
A magyarság a legkorábbi időktől fogva hadi szervezetben élő nép volt. Az utódok nevelése, a mindennapi élet elfoglaltságai, a társadalmi tagozódás a harci elveknek volt alárendelve.

 

 

 

 


Vukics Ferenc: A magyar had kifejezés értelmezése

Több alkalommal találkoztam olyan emberekkel, akik nagyon kétkedve közelítettek a magyar harci hagyományok felé. A történelmi-, néprajzi ismeretek hiánya következtében valóban sokszor meg kellett állapítanom, hogy a kétkedés nem is csoda, hiszen az olyan ember, aki egész életében nem gazdagodott egyetlen olyan ismerettel sem, ami a fejlett magyar harci testkultúra létét igazolta volna, az törvényszerűen kétkedő. Azonban ez nemcsak a hagyományok előli elzárkózás, hanem tudatlanság. Egy olyan embernek, aki látott már magyar harci táncot színpadon megjeleníteni, aki olvasott a székely társadalom tagozódásáról és működési elveiről vagy hallott a pásztorok napi életéről, annak már nem kell sokat tennie annak érdekében, hogy ezeket az ismeretek összekapcsolja.

Régebbi tanulmányaimban többször megemlítettem, hogy a magyar társadalomban legalább olyan mély nyomokat hagyott a hadi kultúrával foglalkozó csoportok hagyatéka, mint japánban. A nyelv, a mindennapi élet, a törvényi fejlődés, a pedagógiai módszerek, a közigazgatás stb. mind-mind jelentős mértékben utal erre a hagyatékra. A magyar had kifejezés értelmezése szintén erre a szerteágazó és máig élő hatásra hívja fel a figyelmünket.

A magyarság a legkorábbi időktől fogva hadi szervezetben élő nép volt. Az utódok nevelése, a mindennapi élet elfoglaltságai, a társadalmi tagozódás a harci elveknek volt alárendelve. Hadba szervezték a legeltetett állatokat, a vonuló törzseket, a kereskedő közösségeket, a határőrizettel megbízott csoportokat. Az itt meglévő társadalmi kapcsolatrendszer azonban nem hasonlítható a mai hadseregekben uralkodó viszonyokhoz. A mellérendelt elveken alapuló társadalmi csoportokon belül jóval mélyebb emberi kapcsolatokra alapoztak, az egyént jobban tisztelő / nagyobb kohéziós erővel rendelkező/ , a hagyományokra alapuló és hatékonyabban alkalmazó rendszert építettek ki. A csoport peremterületeire a had esetében jóval kevesebb személy került, mint bármely más társadalmi szerveződésben. Míg a mai társadalomra elsősorban az emberi erővel /szellemi, fizikai/ való pazarlás jellemző, addig a  régi hagyományos rendszerekben minden tudást és tettet hasznosítani kellett annak érdekében, hogy a csoport fönnmaradjon. Ezek a társadalmi csoportok sokkal nagyobb konszenzusra törekedtek. Sokszor ezeket korai, gyengén fejlett „katonademokráciának” jelölik, ami ősközösségi elemeket hord magán.

Ezek a vélemények azonban elsősorban abból a szellemi alapvetésből indulnak ki, hogy a technikai fejlődés határozza meg a társadalmi /kulturális/ fejlettségi szintet. Azonban tény / a legmodernebb kutatási eredmények is ezt mutatják/, hogy az alá- fölé rendelt társadalmi szervezetek a legtöbb esetben szükségmegoldások, az emberi kultúrának alacsonyabb fejlettségi szinten álló elemei. Az emberi energiákkal való pazarló bánásmódja mellett másik jellemzője -az ún. társadalmi biztonságosságra hivatkozva- az elszemélytelenedés, valamint az erkölcs és a morál szétválása. A nyugati típusú társadalmak /évezredes tapasztalatok hiányában/ az emberiség fejlődésének egy olyan korai /kamaszkori/ állapotához térnek vissza, ami megakadályozza a valós előrelépést. Így fordulhat elő, hogy a központosított és kötelező oktatás elterjedése után az emberek bizonyos csoportjai tudatlanabbá váltak, mint száz évvel ezelőtt.

A had szervezetében élő egyének egyik legfontosabb érdeke a személyes tudásanyag megosztása és továbbfejlesztése volt. Olyan társadalmi rendszer előszelét jelentette, ahol valós emocionális, tudati, kulturális fejlődés jellemezte az embereket. Takarékossága azt is jelentette egyben, hogy az ilyen közösség nem szervezte „túl” magát, fölösleges szervezeteket és feladatokat nem hozott létre. Míg a mai társadalom törvényi rendszer rohammunkában kidolgozott törvények, rendeletek, határozatok százezreivel próbálja teljes leszabályozottság állapotában tartani tagjait (A tagok a törvények alól kibújva látják saját boldogulásukat. „Kiskapukat” keresve bújnak ki a hatálya aló, amivel a rendszer úgy válaszol, hogy bővíti a szabályok körét. Ez a szabályok teljes elszemélytelenedéséhez vezet, amikor már a jogrend szakértői sincsenek tisztában az adott rendelkezésekkel, a „közemberektől” viszont elvárják, hogy döntéseik során /esetlegesen néhány másodperc alatt/ a szabályozásnak megfelelő tettel éljen, addig a mellérendelt szerveződések a hagyomány – morál – erkölcs - természetes igazság  keretein belül mozogva a többséget kielégítőbb módon rendelkezett működési elveiről.

A had a köznyelvi hadsereg jelentés mellett a népnyelvben aktív rokoni-baráti csoportot jelölő kifejezés. Ősibb tartalmait az idő előrehaladtával (a feudális társadalmi rend megerősödésével) folyamatosan veszítette el. Elsősorban a Zagyvától keletre eső területeken és a Nyugati határszélen, a palócoknál, a Jászságban, az Alföldön, szórványosan az Alföld peremvidékén, Somogy megye egyes területein használatos. Erdélyben és a Dunántúl északi-, északnyugati területein ebben az értelmezésben ismeretlen. A vizsgált néprajzi területek északi részén hadnak mondják az együtt élő nagycsaládokat vagy rokon kiscsaládokat, a differenciált társadalmú Alföldön viszont rokonok, szomszédok, jóbarátok aktív, összetartó, egymást segítő csoportját jelenti. A XVII. században, a török utáni újratelepítések időszakában a korábbi szokásoknak megfelelően a hadak egy –egy falurészt szálltak meg, amelynek nyomai mind a mai napig megmaradtak, innen ered a hadas település szakkifejezés. Ebben az időben a megtelepült hadak gazdasági alapja a közös, egymás közelében fekvő külső és belső telek, a közös állatállomány, a csoportos település, valamint a rokonsági, baráti szerveződésű gazdasági tevékenység volt. A XIX. század végére a had közös gazdasági alapját elvesztve aktív rokoni, illetve rokoni-baráti csoportokra szűkült le.

A XIX. században a had minkét formájában elsősorban közös érdekvédelmi csoport, amelyben nemcsak az apaági rokonság, de a családbeli asszonyok rokonsága is beletartozott, alkalomadtán csatlakozott hozzájuk a szomszédok, barátok,  és ezek családtagjai. Ilyen alkalmak voltak pl. a követválsztások, sérelemmegtorlások, házasítási akciók, munkaszervezetek kialakítása, stb. Bár a had magja rokoni szerveződésen alapul éppen aktivitásánál, társadalmi potenciáljánál fogva, a nemzetséggel ellentétben nem volt jelentős tagjai számára a leszármazás kérdése, bár a hadon belüli tekintély sorrendjében figyelembe vették. Ugyancsak nem számították bele a hadba a meghalt ősöket sem. A had érdekei szerint az Alföldön rokonok, műrokonok, cselédek, elszegényedett rokonok, tulajdonképpen mindenki, akire számítani lehetett, csatlakozhatott a hadhoz, előnyeiből részesülhetett. A palócoknál a had erejét felnőtt férfitagjainak száma, a rokonság nagysága, tudata, valamint a falu társadalmában elfoglalt helyzete határozta meg.

A korai időszakok hadnagyai elsősorban ezen közösségek irányítói voltak. A hadnagy egyik értelmezésében a nemesi közösség elöljárója volt ( A korabeli források megegyeznek abban, hogy  kezdetektől fogva a hadakozás a szabadok kiváltsága és kötelessége volt. Kézai Simon a magyar nemzetiségű szolgák eredetét azzal magyarázta, hogy a pogány magyarok azokat a társaikat, akik vonakodtak katonáskodni, büntetésképpen örökös szolgaságba vetették.), akit a közbirtokossági közgyűlés választott meg (hívták főnagynak is). A felmerülő igazságszolgáltatási, igazgatási ügyekben bírótársakkal együtt, gazdasági kérdésekben egyedül, nagyobb jelentőségű kérdésekben a közgyűlés meghallgatása és állásfoglalása után intézkedett. Hatáskörére, illetékességére, eljárására nagyjából azok a szabályok voltak érvényesek, mint a települések bíráira. A hadnagy cím fennmaradása a nemesi közösségek élén azokra a régmúlt állapotokra vezethető vissza, amikor a szabad, adófizetésre nem kötelezhető (nemes) magyarok még valóságosan hadi képességeik fenntartásával és a közösség védelmének biztosításával vívták ki előjogaikat.

A szabad királyi városokban az utca mint közigazgatási egység élén szintén hadnagy állt. A városi hadnagyok az utca hadnagyokkal, a tizedesekkel, dárdásokkal, botos strázsákkal főleg a kertekre és az istállókra, ménesekre ügyelt. A mezővárosokban a rendészeti szervek vezetőjeként a bírói akaratot érvényesítette. A Kunságban a legeltető puszták közbiztonsági szolgálatát ellátó tisztséget még a XIX.sz. végén is hadnagynak nevezték. Hogy a had legjellemzőbb és legszükségesebb tulajdonsága a tömeg, a sokaság volt, s egykori értéke is ebben rejlett, az a társadalom véleményében is tükröződött. Sok esetben tekintik a hadat félelmesnek, veszedelmesnek, akikkel kikezdeni nem volt tanácsos. A 60-as évek végére a népnyelvben is kiveszőben van a had rokonsági csoportként való használata, illetve elmarasztaló, csúfoló csengése lett.

Több alkalommal szoktam hangoztatni, hogy a véleményem szerint a Magyarságnak több jövője van még, mint múltja volt /bármily dicső és tiszteletreméltó is/. Nem vagyunk „…egy valamikor volt nagy nemzet…”. Hagyományainkban, nyelvünkben olyan információkat hordozunk magunkkal, amivel, ha jól gazdálkodunk, akkor az egész világnak adhatunk példát egy másképpen értelmezett, fejlettebb emberi világ kiépítésére, amikor ez a rend kiég és az „ember” új utat keres. Ezért is kell jó megtanulnunk „önmagunkat”, mert ha mi nem készülünk fel arra, hogy ismerjük a saját értékeinket, akkor ezt nem teszi meg helyettünk senki. Nincs idő mentségeket keresni és lustán tetszelegni. Ahogy annak idején mondták: „…dolog van…”.

Morvay Judit: A had és a nemzetség fogalmának körülhatárolása (Ethn..,1966)

Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémia kiadó Budapest 1979  (F-Ka) 389,390.o