A+ R A-

A sztyeppei lovak utolsó hullámai Európában

Szkíta lovasA sztyeppei lovak utolsó hullámai Európában
A tenyésztő szempontjából nézve a szkíta lovak messze jobbak voltak kelta fajtatársaiknál. Miután ugyanis erőteljesebb testűek voltak, nagyobb terheket bírtak, azonos testsúlyú lovassal gyorsabbak voltak, mint a kelta lovak, stb. Ezek a tulajdonságaik aztán arra ösztönözték a nyugati csoport elterjedési területén élő lótartókat, hogy szkíta lovakat próbáljanak szerezni maguknak.

 

 


Ilyen lovak megszerzésére számos bizonyíték van, ezek a lovak ugyanis olyan értéket képviseltek és annyira hozzánőttek gazdájuk szívéhez, hogy a gazda halála esetén sírjába is mellé kerültek - mégpedig keleti szerszámzattal. A vaskorban, az őskor utolsó időszakában újabb keleti lótömeg került be Közép-Európába: a szkíták, akik nyugat felé egészen a Kárpát-medencéig jutottak el, kiváló sztyeppei lovakat hoztak magukkal, melyek aztán kereskedelem útján, vagy zsákmányként Ausztriába, Itáliába és Görögországba is eljutottak.


A szkíta lovak nem csak a temetkezési halmokból és településekből napvilágra került nagy mennyiségű csontlelet alapján ismertek, de a művészi és mindennapi használati tárgyakon gyakran feltűnő ábrázolásaik révén is. A csontanyag és az ábrázolások együttes tanúsága szerint a szkíta lovak még a mai tenyésztő szemével nézve is lovak voltak, erősen emlékeztetnek a mai arab telivérre, csupán testnagyságuk kisebb. Fejük viszonylag kicsi, homlokuk elég széles, profiljuk egyenes, vagy horpadt, nyakuk és törzsük az arab lovakénál kissé vaskosabb, zászlós faroktartásuk viszont megint az arab lovakéra emlékeztet. Sörényük általában hosszú, lelógó, más esetben rövidre nyírt, hogy az íjászokat ne zavarja a nyilazásban. Az átlagos marmagasság 136-137 cm. Színükre nézve az altáji Pazyryk szkíta sírjaiban talált múmiák adnak felvilágosítást: a sírokban főként különböző árnyalatú sárga, ritkábban pej lovak feküdtek. Nem biztos azonban, hogy más színű lovak nem fordultak elő a szkíták lóállományában, lehetséges ugyanis, hogy a sírokba helyezendő színét a temetkezési szokások határozták meg, mint ahogy ezen szokások eredménye az is, hogy a sírokba kizárólag méneket és herélteket temettek.


A vaskor folyamán Európa nyugati felében, nagyjából a Bécs-Velence vonaltól nyugatra egy másik ló-csoport élt. Ez helyi eredetű volt, és tipikus képviselőjének a kelta lovat tartjuk. A nyugati csoport lovai - akárcsak a réz- és bronzkorban - lényegesen kisebbek voltak, mint a keleti csoport tagjai, s átlagos marmagasságuk 126-127 cm volt. Végtagcsontjaik viszont valamivel vaskosabbak voltak a keleti csoport lovaiénál. (Ezek szerint a keleti és a nyugati ló-csoportok nagyság- és testalkati viszonyai a ma tapasztaltaknak éppen az ellenkezőjét mutatták az őskorban.)

A tenyésztő szempontjából nézve a szkíta lovak messze jobbak voltak kelta fajtatársaiknál. Miután ugyanis nagyobb testűek voltak, nagyobb terheket bírtak, azonos testsúlyú lovassal gyorsabbak voltak, mint a kelta lovak, stb. Ezek a tulajdonságaik aztán arra ösztönözték a nyugati csoport elterjedési területén élő lótartókat, hogy szkíta lovakat próbáljanak szerezni maguknak. Ilyen lovak megszerzésére számos bizonyíték van, ezek a lovak ugyanis olyan értéket képviseltek és annyira hozzánőttek gazdájuk szívéhez, hogy a gazda halála esetén sírjába is mellé kerültek - mégpedig keleti szerszámzattal.

Eredetileg a görög lovak is kis testűek voltak, ami világosan kiderül Xenophon tanácsából, melyet egy görög lovasnak adott. Eszerint legjobb, ha lóra üléskor bal kezével a ló üstökébe (sörényébe? /F./)kapaszkodik. Persze erre ábrázolások is sok bizonyítékot adnak. Ezeket a kis testű lovakat aztán keleti lovakkal való keresztezések révén javították. Az import útvonala a Kárpát-medencéből indult ki, ahol a szkíták lovakat adtak el a mai Velence környékén élő venéteknek, akik a szkíta lovakat tovább adták a görögöknek, s Spártában ezek a lovak voltak a legjobbak a versenyeken - ami az előbbiek ismeretében nem meglepő.

A görögök azonban a Fekete-tenger mellékén lévő gyarmataikon keresztülközvetlenül is tudtak szerezni szkíta lovakat. És végül a Makedóniai Fülöp által zsákmányolt 20 000 szkíta kanca és Nagy Sándor perzsa zsákmányának 50 000 keleti lova is nagy hatást gyakorolt a görög lóállományra, jelentősen emelve a görög lovak testnagyságát és javítva a minőségét.

A görög lovak színeződésben igen nagy változatosságot mutattak már a klasszikus korban is. A fekete alakos vázák quadriga-ábrázolásain nem egyszer látni fehér lovat a standard feketék között, egy quadrigát ábrázoló biotiai szobrocskán pedig mind a négy ló más-más színű: pej, fehér, szürke és sárga.

 
A színeződéssel kapcsolatosak egyébként a korszak lónevei is. Két, i.e. 560-ból származó korinthosi ábrázoláson egy-egy ló neve szerepel: az egyik Melanas (fekete), a másik Xanhos (sárga). Ezek különben az eddig ismert legkorábbi lónevek.

Görögorzságon át a keleti lovak a római birodalomba is eljutottak s ott egy nagytestű katonai lótípust alakítottak ki, melynek legjobb ábrázolása Marcus Aurelius császárnak a római Fórumon álló lovasszobra. Ez a lófajta a birodalom egész területén elterjedt, és mindenütt nagy hatást gyakorolt a helyi lóállományra.


Az i.u. I. évezred folyamán a népvándorlás-kor egymást követőivel érkezett a keleti lovak következő hulláma Európába. Ezek a lovak - a római lófajtával együtt - annyira átformálták az itteni lóálományt, hogy a korszak végére már csak a koponyaalkat lehetett a keleti és a nyugati lovakat egymástól megkülönböztetni, testalkatra nézve teljesen egységesek voltak. A népvándorlás-kor legvégén, illetve a középkor legelején - a nehéz fegyverzetű lovagok számára - tudatos tenyésztéssel alakították ki a hidegvérű lovakat, melyek már az Árpád-korban bejutottak hazánk területére, nyilván a nyugati lovagokkal.

A keleti lovak utolsó hullámát az arab lovak képezték, melyek a török háborúk idején, illetve az azokat követő időszakban jutottak be Európába, s nem csak az angol telivér kialakításánál játszottak döntő szerepet, de több országban a népi lótartást is befolyásolták.