A+ R A-

Dareiosz király szkíta hadjárata

Dareiosz király szkíta hadjárata

Riadó verte fel a szkíta föld csendjét. Az éjszaka beálltával a magas kurgánokon jelzőtüzek villantak fel, és hajnali fényárban úsztak a végtelen puszták. Hírnökök száguldoztak szélsebes paripákon egyik törzstől a másikhoz.

 

 


Mindenfelé elterjedt a hír, hogy félelmetes ellenség közeledik. Dareios perzsa király, Hystaspés fia, a nagy király, a királyok királya 60000 gyalogosá-val és 10000 lovassal már el is érte az Istros1 partját. Görög kereskedők, akik hajóikkal Olbiában2 jártak, azt beszélték, hogy thrák Bosporosnál3 látták a perzsa király ezer népből összetoborzott katonáinak megszámlálhatatlan seregét, amint egy széles hídon Ázsiából átkeltek Thrákia földjére.

Hérodotosz, „a történetírás atyja” a kisázsiai Halikarnasszoszban született Kr. e. 484 körül. Szülővárosa politikai életének tevékeny részese volt, a számára kedvezőtlen változások miatt egy időre Szamosz szigetére kellett menekülnie. Visszatért Halikarnasszoszba, majd később Athénban élt. Életét Athén itáliai gyarmatvárosában, Thurioiban fejezte be Kr. e. 425 táján. Élete folyamán több rendkívüli utazást tett kereskedelmi expedíciók tagjaként, talán maga is kereskedő volt. Leghíresebb útja az egyiptomi volt. Egyiptomból Türoszba és Babülonba is eljutott. Járt Thrákiában és Makedoniában is. Fölkereste a Fekete-tenger melléki görög gyarmatvárost, Olbiát is, ahol az ott élő görögöktől, valamint a városba belátogató szkítáktól szerezte értesüléseit a sztyeppi népekről, s a tőlük északabbra lakókról.

Hérodotosz történeti könyvei

Hérodotosz hatalmas munkájában a görög–perzsa háborúk történetét írta meg. Műve csak halála után vált ismertté, később kilenc könyvre osztották, egy-egy könyvet a Múzsákról nevezve el. Hérodotosz a kor szintjén enciklopédikus méretű tudásanyagot halmozott fel és írt meg. Mondanivalója szétfeszíti a görög–perzsa háborúk leírását, a sok szálon futó cselekmény, a gyakori kitérők miatt egyes kutatók úgy vélik, hogy valójában különböző témájú művei egybeolvasztásával keletkezett a perzsa háborúk krónikája. Más kutatók azonban egységes, megszerkesztett műnek vélik. Hérodotosz munkássága nagy jelentőségű volt az ókori történeti, földrajzi irodalomban. Információit évszázadokon át másolták, alakítgatták az utódok. Nagy mennyiségű tudósítást közöl a szkítákról, életmódjukról és háborúikról. A szkíták nemcsak halhatatlan művészeti alkotásaikban élnek tovább, hanem még két, áttételes módon is. Hérodotosz műve már az antikvitásban klasszikus lett, földrajzi és népneveit használta minden ókori író. De tovább élt a középkor történeti és földrajzi tudományában is. Mikor már Bizánc és Európa új nép- és földrajzi nevek alapján egyre pontosabb ismereteket szerzett a tőle keletre eső világról, Bizánc és a humanizmus tudósai Hérodotosz neveit a korabeli nevekkel azonosították. Ezeknek az archaizáló, tudákos úton keletkezett neveknek természetesen már nincsen semmi közük az eredeti Szkítia neveihez, csak Hérodotosz évezredekre ható irodalmi befolyását mutatják. Ezért nevezik például a bizánciak az úzokat és magyarokat getáknak, mely elnevezéssel Hérodotosz egy al-dunai thrák eredetű népet illetett (IV, 93), vagy ezért hívják a Duna folyót Isztrosznak, a Dont Tanaisznak. A lengyeleket és oroszokat gyakran szarmatáknak nevezik még a 16. század tudós latin műveiben is.

Hérodotosz nyomán a szkíta és Szkítia fogalmak egyre inkább gyűjtőfogalmakká váltak. A középkori latin nyelvű földrajzi és történeti irodalom úgy tartotta, hogy minden keletről érkezett nép Szkítiából jött ki. Szkítia több hullámban bocsátotta ki magából a nomád népeket, melyeket Isten küldött a civilizált világ büntetésére. Ez a {35} középkori szemlélet még csak erősödött a hunok 5. századi európai szereplésével kapcsolatban. Nem csoda, ha a 9. század végén a Kárpát-medencében megjelent magyarokat is Szkítiából jött népként fogadta az európai krónikás irodalom. S mikor a vad barbárból jámbor keresztényt faragott István király (legalábbis de jure), csak természetes, hogy a középkori keresztény Európa történelemszemlélete is átkerült hozzánk. Az udvari kultúra, a történetírás teljesen magáévá tette a szkíta elméletet. Középkori elbeszélő forrásaink, Anonymus, Kézai Simon, a Képes Krónika stb. mind a szkítiai kijövetelről (exodus) beszél. Csáti Demeter így kezdi históriás énekét a 16. században: „Emlékezzünk régiekről, az Szcitiábul kijöttekrül.” Szcitia vagy Szcitia-ország tehát magyar őshaza lett, s az utóbbi névből téves elvonással alakult ki a honos magyar forma, a szittya (akárcsak Franciaországból a francia). A nemzeti romantika aztán, gondoljunk csak Dugonics Andrásra és Horvát Istvánra, szeretettel időzik a magyarok szittya eleinél. Nagy pályát futottak be hát Hérodotosz szkítái míg szittya-magyarok nem lettek. Hérodotosz ritka kritikai érzékkel próbálta meg a tulajdonképpeni szkítákat a többi északkeleti barbár néptől szétválasztani. Tudós attitüdjével azonban, úgy tűnik, egyedül maradt. Műve nyomán Szkítia Belső-Ázsia mitikus elnevezése lett, egy zsák, amiben minden keleti barbár nép elfér. Ha ilyen általános értelemben fogjuk fel Szkítiát, ahogyan ezt már a 9–10. században értették, akkor sem az európai krónikások, sem magyar tanítványaik nem tévedtek nagyot. Valóban Belső-Ázsia, azaz az ő terminológiájukban Szkítia az a politikai és kulturális háttér, amelyből a magyarság származott. Szkítia középkori tana mitikus megfogalmazása volt a magyarság keleti származástudatának, s ugyanazt mondta mitikus formában, amit ma tudományos eszközökkel próbálunk feltárni a magyarság kialakulásának vizsgálatában.

Dareiosz király szkíta hadjárata



Riadó verte fel a szkíta föld csendjét. Az éjszaka beálltával a magas kurgánokon jelzőtüzek villantak fel, és hajnali fényárban úsztak a végtelen puszták. Hírnökök száguldoztak szélsebes paripákon egyik törzstől a másikhoz. Mindenfelé elterjedt a hír, hogy félelmetes ellenség közeledik. Dareios perzsa király, Hystaspés fia, a nagy király, a királyok királya 60000 gyalogosá-val és 10000 lovassal már el is érte az Istros1 partját. Görög kereskedők, akik hajóikkal Olbiában2 jártak, azt beszélték, hogy thrák Bosporosnál3 látták a perzsa király ezer népből összetoborzott katonáinak megszámlálhatatlan seregét, amint egy széles hídon Ázsiából átkeltek Thrákia földjére.


A görögök azt erősítgették, hogy a perzsák már sok-sok népet igáztak le, de Dareios, ez a telhetetlen zsarnok, még ezzel sem elégedett meg. Hatalma alá akarja kényszeríteni az egész világot, hogy az északi országok szabadságszerető lakosait ugyanúgy alattvalóivá tegye, mint a már megbékéltetett babiloniakat, vagy a megrémült e-gyiptomiakat, vagy a tengerjáró főníciai kereskedőket, akik csak a haszonra gondolnak, és nem kenyerük a harci vitézség.
Az ellenség közeledésének a híre leginkább a Hypanis4 mentén élő kalippidákat és alazónokat nyugtalanította, mert az első csapás szükségszerűen csak őket érhette. Elhagyták tehát búzával és kölessel bevetett földjeiket, felégették a még le nem aratott kalászokat, állataikat ráhajtották viruló kertjeikre és mindent elpusztítottak, amit csak el lehetett pusztítani, hogy az ellenségnek ne hagyjanak még csak egy marék gabonát, vagy egy fej hagymát sem. Befogták lovaikat és szekereikkel kelet és észak felé vonultak. Minden szekéren egy több részre osztott, kerek nemezsátor feszült. Itt voltak elhelyezve az öregek, a nők és a gyermekek. Mögöttük a pásztorok terelgették lassú menetben ökör- és tehéncsordáikat. Mindkét felől fegyveres harcosok rúgtattak gyorslábú lovaikon, és szemük figyelmesen meredt a ködös mesz-szeségbe. Egy ember sem akart azon a vidéken maradni, ahová hamarosan idegen katonaság teszi be a lábát. A szabadságszerető szkíták inkább a hontalanságot, vagy akár a halált választották, semmint a szolgaságot.


A nyugtalanító hírek pedig most már a Borysthenésen5 túl is elterjedtek, el egészen a Tanais6 partjáig, ahol a nomád szkíták éltek. Ezek nem ismerték a kenyér ízét, csak tejjel, hússal, meg vadon termő gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkoztak. Ezek voltak a harciasabb szkíta törzsek.. Idanthyrsos, a leghatalmasabb vezér, magához hívatta két társát, Skopasist és Taxakést. Letelepedtek egy ökörbőrre, amely a tábor közepén a földre volt terítve, és nagy hévvel vitatták meg a legújabb híreket. Körülöttük sürögtek-forogtak a har-cosok, és nagy fegyvercsörgés kö-zepette hangos kiáltásokkal juttat-ták kifejezésre, hogy készek szembeszállni az ellenséggel. De most fel-állott az agg Idanthyrsos és mindenki elhallgatott.
A híres és tapasztalt vezér hosszú beszédet tartott. Felhívta a népet, hogy tartson ki szilárdan és várjon türelemmel, amíg erősítések érkeznek. Megbiztatta harcosait, hogy nemcsak a többi szkíta törzstől, hanem még a környező népektől is fog jönni segítség. Beszámolt arról, hogy már küldött kö-veteket a délre élő harcias taurosokhoz7, nyugatra pedig a neurosokhoz8, ehhez a bűbájsághoz értő, bölcs néphez, meg a messze északra, a kékszemű és vöröshajú budinokhoz, akik fenyőerdők közt élnek és faházakat építenek maguknak.
Segítséget vártak a szkíták a Tanais forrásvidékénél élő „fekete ruhájú“ melanchlainoktól is. De reménységüket leginkább a Tanaison túl, távoli keleti térségeken kóborló sauromatákba, ebbe a hatalmas és bátor népbe vetették. A szállongó hírek szerint a sauromata asszonyok és leányok is ki szoktak vonulni vadászatra, vagy háborúba férjeikkel, apjukkal és fivéreikkel együtt. Egy sauromata férfi sem venne feleségül olyan leányt, aki még legalább egy ellenséget meg nem ölt. A félénk leányok, akik ijedeznek a kard suhanásától és a nyilak fütyülésétől világ éle-tükben egyedül maradnak, senki nem néz rájuk. Igen, ilyen néppel kívánatos szövetséget kötni.

 
Idanthyrsos beszéde felvillanyozta az összegyűlt szkítákat. Lázas munkához láttak. Mindenki ké-szülődött a háborúra. Az egyik ember élesítette rövid vaskardját - az „akinakés“-t - és gondosan tisztogatta a kardmarkolatra erősített ívalakú, de berozsdásodott keresztvasat. A másik rendbehozta beszakadt bőrtegzét és keskeny sávokban elhelyezett ugráló szarvasok és repülő griffmadarak alakjaival díszítette. A harmadik új ide-get feszített az íjára, erős, ökörínból font ideget.


Vígan izzott a tűz a kovácsműhelyekben. A derékig meztelen mesterek kőformákba kis háromszögletű bronznyílhegyeket öntöttek. Segédeik a kész hegyeket vékony nádszálakra erősítették.
Esténként a harcosok csoportjai a tábortüzek körül gyülekeztek és hallgatták az öregek elbeszéléseit a hajdani hadjáratokról, nagyapáik és dédapáik győzelmes vállalkozásairól, amikor a kimmereket elker-gették a Maiótis-tó9 partjai mellől, meg amikor leverték a médeket. Különös érdeklődéssel hallgatták a távoli Egyiptom ellen viselt háború történetét, mert Egyiptom olyan ország, ahol a folyó sohasem fagy be, és sohasem esik hó.
Sok nép tapasztalhatta már ki a szkíták csapásait, de még egy sem merészkedett pusztaságaik ellen vonulni. Az ifjak és öregek, nők és leányok félelem nélkül vártak és megesküdtek, hogy egyetlen hódí-tó sem megy haza ép bőrrel a Pontos10 északi partjairól.
Jöttek vissza a szkíta követek, egyik a másik után. A hírek, amelyeket hoztak, nem voltak éppen vígasztalók. A neurosok, taurosok és melanchlainok megtagadták a segítséget. Amíg senki sem veszélyezteti őket, inkább gondtalanul akarják élvezni a békét A neurosok szentül meg vannak róla győződve, hogy mocsaraik és tavaik között mindig sérthetetlenek lesznek, és egyetlen ellenség sem merészeli őket zavarni. Nyugodtan tölthették tehát idejüket, szokásuk szerint vadásztak hódra, meg vidrára és készülődtek szokásos évenkénti ünnepükre, amikor a legjobb vadászok farkasbőrbe öltöznek és titokzatos táncokat mutatnak be. Nekik semmi közük sem a szkítákhoz, sem a perzsákhoz. A melanchlainok is nyugodtan kóborolnak a Tanais felső folyásának vidékén. Varázslóik hosszas szertartások el- végzése után kijelentették, hogy az istenek nem helyeslik a szkítákkal való szövetkezést. Arra még nem volt eset, hogy akármilyen perzsa megbántott volna valakit a melanchlainok közül. Ha a szkítáknak és a perzsáknak számolni valójuk van egymással, hát számoljanak ők - mondogatták. Megtagadták a segít-séget a harcias, de kegyetlen taurosok is. Csak nem a perzsa király vette le őket a lábukról ajándékaival?


Csak az északi erdőlakók - a budinok és agelónok -, valamint a távoli sauromaták ígérték meg, hogy támogatni fogják a szkítákat. Ők józanabbul gondolkoztak, mint a többiek. Vezéreik tisztán látták, hogy ha a szkíták alul maradnak, és a perzsa király meg tudja vetni a lábát a Pontos és a Maiótis északi partjain, akkor befellegzett az é-szaki népek szabadságának - mindnyájukat rabigába hajtja a „királyok királya“. Mindnyájukra adót vet ki, fiaikat elviszi a bányákba és a kőfejtőkbe, leányaikat pedig leülteti a kézimalom mellé, vagy elküldi satrapáinak a háremeibe. A bu-dinok, gelónok és a sauromaták megértették, hogy akkor nem mentik meg őket sem a sűrű erdők, sem a széles mezők, sem a járhatatlan mocsarak. A népeket csakis bátorságuk és szabadságszerete-tük mentheti meg a hódítótól. Éppen ezért meg is ígérték, hogy egy emberként szomszédaik, a szkíták mellé fognak állni. Ígéreteik bátorságot öntöttek a szkíta harcosok szívébe. De a szövetségesek egyelőre még messze voltak, a gyűlölt hódítók, a perzsák viszont egyre közeledtek.


A szkíták elhatározták, hogy nem bocsátkoznak ütközetbe, hanem az ellenséget az ország szívé-be csalogatják, de közben nem hagynak neki sem egy kéve gabonát, sem egy korty tiszta vizet, sem egy maréknyi füvet a lovainak. Elhatározták, hogy amit nem tudnak magukkal vinni, mindent meg-semmisítenek, felégetnek, megfertőznek.
Dareios csapatai pedig egyre közeledtek Szkítia határaihoz. Keresztül törtek Thrákián, elérték a bővizű Istros alsó folyását. Itt új hidat kellett építeni. Amikor a perzsa király gyalogsága és lovassága átkelt a bal partra, úgy határoztak, hogy a híd őrizetére a tengerparti városok és a szigetek tizenegy tyrannosának a vezetésével az ióno-kat hagyják hátra. Búcsúzáskor Dareios egy hosszú szíjat adott át nekik, amelyre hatvan csomó volt kötve, és így szólt: „Minden nap bontsatok ki egy csomót. Ha hatvan napon belül nem térek vissza, akkor elértem a Kaukázus hegyeit és más úton térek vissza. Akkor lerombolhatjátok a hidat, már nem lesz rá szükségem.“
A perzsa seregek betörtek a végtelen szkíta mezőkre. Útjuk eleinte búzával és kenderrel bevetett, termékeny földeken vezetett ke-resztül. A bővizű folyók és csörgedező patakok oltották az emberek és lovak szomját. Gyakran kerültek útjukba erdők és ligetek, ahol mindenkinek jól esett a pihenés. De nemsokára kezdődött az óriási, végtelen steppe. Egyetlen árva fácska sem volt sem közel, sem távol. A nap perzselő sugarai ke-gyetlenül égettek. A harcosokat szomjúság gyötörte. Minden útjukba akadó kút felé eszeveszetten rohantak az emberek, de hiába, mert az elővigyázatos szkíták valamennyit betömték, vagy bemocskolták. A tömlőkben hurcolt állott vizet kellett inni, de az sem igen volt. A steppe minden lépésnél elhagyatottabb lett. A messzeségben még lobogtak a lakosságtól felgyúj-tott vetések és cserjések. Mindenütt füst és korom szaga érződött. Egyetlen egy emberrel sem talál-koztak út közben. Végre perzsa se-reg átkelt a Borysthenésen és a folyó túlsó partján pihenőt kezdett. A harcosok kedvükre teleihatták magukat friss folyóvízzel. Sokan elkezdtek halászni a folyóban, mások a partmenti nádasokban va-dászgattak. A szkíták csak nem akartak mutatkozni. Ekkor Dareios lovas osztagokat küldött ki felde-rítésre. A tábortól kétnapnyi távolságra roppant ellenséges erőkre bukkantak. Ezer és ezer szkíta lovas támadt rájuk minden oldalról és valóságos nyílfelhőkkel borította el őket. A perzsa lovasság érzékeny veszteséget szenvedett és kénytelen volt megfutamodni. A szkíták egészen a táborig a nyomában voltak, de a túlerőben levő perzsa gyalogság megtámadására már nem szánták el magukat és visszavágtattak a pusztaságba. Da-reios valósággal tajtékzott. Az ellenség megfoghatatlannak bizonyult. Nem volt hajlandó kiállni döntő ütközetre, inkább csak a főerőktől elmaradozó perzsa osztagokat pusztítgatta. Riadó verte fel a szkíta föld csendjét. Az éjszaka beálltával a magas kurgánokon jelzőtüzek villantak fel, és hajnali fényárban úsztak a végtelen puszták. Hírnökök száguldoztak szélsebes paripákon egyik törzstől a másikhoz. Mindenfelé elterjedt a hír, hogy félelmetes ellenség közeledik. Dareios perzsa király, Hystaspés fia, a nagy király, a királyok királya 60 000 gyalogosával és 10 000 lovassal már el is érte az Istros (1) partját. Görög kereskedők, akik hajóikkal Olbiában (2) jártak, azt beszélték, hogy thrák Bosporosnál(3) látták a perzsa király ezer népből összetoborzott katonáinak megszámlálhatatlan seregét, amint egy széles hídon Ázsiából átkeltek Thrákia földjére.
A görögök azt erősítgették, hogy a perzsák már sok-sok népet igáztak le, de Dareios, ez a telhetetlen zsarnok, még ezzel sem elégedett meg. Hatalma alá akarja kényszeríteni az egész világot, hogy az északi országok szabadságszerető lakosait ugyanúgy alattvalóivá tegye, mint a már megbékéltetett babiloniakat, vagy a megrémült egyiptomiakat, vagy a tengerjáró főníciai kereskedőket, akik csak a haszonra gondolnak, és nem kenyerük a harci vitézség.
Az ellenség közeledésének a híre leginkább a Hypanis (4) mentén élő kalippidákat és alazónokat nyugtalanította, mert az első csapás szükségszerűen csak őket érhette. Elhagyták tehát búzával és kölessel bevetett földjeiket, felégették a még le nem aratott kalászokat, állataikat ráhajtották viruló kertjeikre és mindent elpusztítottak, amit csak el lehetett pusztítani, hogy az ellenségnek ne hagyjanak még csak egy marék gabonát, vagy egy fej hagymát sem. Befogták lovaikat és szekereikkel kelet és észak felé vonultak. Minden szekéren egy több részre osztott, kerek nemezsátor feszült. Itt voltak elhelyezve az öregek, a nők és a gyermekek. Mögöttük a pásztorok terelgették lassú menetben ökör- és tehéncsordáikat. Mindkét felől fegyveres harcosok rúgtattak gyorslábú lovaikon, és szemük figyelmesen meredt a ködös messzeségbe. Egy ember sem akart azon a vidéken maradni, ahová hamarosan idegen katonaság teszi be a lábát. A szabadságszerető szkíták inkább a hontalanságot, vagy akár a halált választották, semmint a szolgaságot.
A nyugtalanító hírek pedig most már a Borysthenésen (5) túl is elterjedtek, el egészen a Tanais (6) partjáig, ahol a nomád szkíták éltek. Ezek nem ismerték a kenyér ízét, csak tejjel, hússal, meg vadon termő gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkoztak. Ezek voltak a harciasabb szkíta törzsek.. Idanthyrsos, a leghatalmasabb vezér, magához hívatta két társát, Skopasist és Taxakést. Letelepedtek egy ökörbőrre, amely a tábor közepén a földre volt terítve, és nagy hévvel vitatták meg a legújabb híreket. Körülöttük sürögtek-forogtak a harcosok, és nagy fegyvercsörgés közepette hangos kiáltásokkal juttatták kifejezésre, hogy készek szembeszállni az ellenséggel. De most felállott az agg Idanthyrsos és mindenki elhallgatott.
A híres és tapasztalt vezér hosszú beszédet tartott. Felhívta a népet, hogy tartson ki szilárdan és várjon türelemmel, amíg erősítések érkeznek. Megbiztatta harcosait, hogy nemcsak a többi szkíta törzstől, hanem még a környező népektől is fog jönni segítség. Beszámolt arról, hogy már küldött követeket a délre élő harcias taurosokhoz (7), nyugatra pedig a neurosokhoz (8), ehhez a bűbájsághoz értő, bölcs néphez, meg a messze északra, a kékszemű és vöröshajú budinokhoz, akik fenyőerdők közt élnek és faházakat építenek maguknak.
Segítséget vártak a szkíták a Tanais forrásvidékénél élő „fekete ruhájú” melanchlainoktól is. De reménységüket leginkább a Tanaison túl, távoli keleti térségeken kóborló sauromatákba, ebbe a hatalmas és bátor népbe vetették. A szállongó hírek szerint a sauromata asszonyok és leányok is ki szoktak vonulni vadászatra, vagy háborúba férjeikkel, apjukkal és fivéreikkel együtt.Egy sauromata férfi sem venne feleségül olyan leányt, aki még legalább egy ellenséget meg nem ölt. A félénk leányok, akik ijedeznek a kard suhanásától és a nyilak fütyülésétől világ életükben egyedül maradnak, senki nem néz rájuk. Igen, ilyen néppel kívánatos szövetséget kötni.
Idanthyrsos beszéde felvillanyozta az összegyűlt szkítákat. Lázas munkához láttak. Mindenki készülődött a háborúra. Az egyik ember élesítette rövid vaskardját – az „akinakés” –t – és gondosan tisztogatta a kardmarkolatra erősített ívalakú, de berozsdásodott keresztvasat. A másik rendbehozta beszakadt bőrtegzét és keskeny sávokban elhelyezett ugráló szarvasok és repülő griffmadarak alakjaival díszítette. A harmadik új ideget feszített az íjára, erős, ökörínból font ideget.
Vígan izzott a tűz a kovácsműhelyekben. A derékig meztelen mesterek kőformákba kis háromszögletű bronz-nyílhegyeket öntöttek. Segédeik a kész hegyeket vékony nádszálakra erősítették.
Esténként a harcosok csoportjai a tábortüzek körül gyülekeztek és hallgatták az öregek elbeszéléseit a hajdani hadjáratokról, nagyapáik és dédapáik győzelmes vállalkozásairól, amikor a kimmereket elkergették a Maiótis-tó (9) partjai mellől, meg amikor leverték a médeket. Különös érdeklődéssel hallgatták a távoli Egyiptom ellen viselt háború történetét, mer5t Egyiptom olyan ország, ahol a folyó sohasem fagy be, és sohasem esik hó.
Sok nép tapasztalhatta már ki a szkíták csapásait, de még egy sem merészkedett pusztaságaik ellen vonulni. Az ifjak és öregek, nők és leányok félelem nélkül vártak és megesküdtek, hogy egyetlen hódító sem megy haza ép bőrrel a Pontos (10) északi partjairól.


Jöttek vissza a szkíta követek, egyik a másik után. A hírek, amelyeket hoztak, nem voltak éppen vigasztalók. A neurosok, taurosok és melanchlainok megtagadták a segítséget. Amíg senki sem veszélyezteti őket, inkább gondtalanul akarják élvezni a békét A neurosok szentül meg vannak róla győződve, hogy mocsaraik és tavaik között mindig sérthetetlenek lesznek, és egyetlen ellenség sem merészeli őket zavarni. Nyugodtan tölthették tehát idejüket, szokásuk szerint vadásztak hódra, meg vidrára és készülődtek szokásos évenkénti ünnepükre, amikor a legjobb vadászok farkasbőrbe öltöznek és titokzatos táncokat mutatnak be. Nekik semmi közük sem a szkítákhoz, sem a perzsákhoz. A melanchlainok is nyugodtan kóborolnak a Tanais felső folyásának vidékén. Varázslóik hosszas szertartások elvégzése után kijelentették, hogy az istenek nem helyeslik a szkítákkal való szövetkezést. Arra még nem volt eset, hogy akármilyen perzsa megbántott volna valakit a melanchlainok közül. Ha a szkítáknak és a perzsáknak számolni valójuk van egymással, hát számoljanak ők – mondogatták. Megtagadták a segítséget a harcias, de kegyetlen taurosok is. Csak nem a perzsa király vette le őket a lábukról ajándékaival?


Csak az északi erdőlakók – a budinok és agelónok -, valamint a távoli sauromaták ígérték meg, hogy támogatni fogják a szkítákat. Ők józanabbul gondolkoztak, mint a többiek. Vezéreik tisztán látták, hogy ha a szkíták alul maradnak, és a perzsa király meg tudja vetni a lábát a Pontos és a Maiótis északi partjain, akkor befellegzett az északi népek szabadságának – mindnyájukat rabigába hajtja a „királyok királya”. Mindnyájukra adót vet ki, fiaikat elviszi a bányákba és a kőfejtőkbe, leányaikat pedig leülteti a kézimalom mellé, vagy elküldi satrapáinak a háremeibe. A budinok, gelónok és a sauromaták megértették, hogy akkor nem mentik meg őket sem a sűrű erdők, sem a széles mezők, sem a járhatatlan mocsarak. A népeket csakis bátorságuk és szabadságszeretetük mentheti meg a hódítótól. Éppen ezért meg is ígérték, hogy egy emberként szomszédaik, a szkíták mellé fognak állni. Ígéreteik bátorságot öntöttek a szkíta harcosok szívébe. De a szövetségesek egyelőre még messze voltak, a gyűlölt hódítók, a perzsák viszont egyre közeledtek.


A szkíták elhatározták, hogy nem bocsátkoznak ütközetbe, hanem az ellenséget az ország szívébe csalogatják, de közben nem hagynak neki sem egy kéve gabonát, sem egy korty tiszta vizet, sem egy maréknyi füvet a lovainak. Elhatározták, hogy amit nem tudnak magukkal vinni, mindent megsemmisítenek, felégetnek, megfertőznek.


Dareios csapatai pedig egyre közeledtek Szkítia határaihoz. Keresztül törtek Thrákián, elérték a bővizű Istros alsó folyását. Itt új hidat kellett építeni. Amikor a perzsa király gyalogsága és lovassága átkelt a bal partra, úgy határoztak, hogy a híd őrizetére a tengerparti városok és a szigetek tizenegy tyrannosának a vezetésével az iónokat hagyják hátra. Búcsúzáskor Dareios egy hosszú szíjat adott át nekik, amelyre hatvan csomó volt kötve, és így szólt: „Minden nap bontsatok ki egy csomót. Ha hatvan napon belül nem térek vissza, akkor elértem a Kaukázus hegyeit és más úton térek vissza. Akkor lerombolhatjátok a hidat, már nem lesz rá szükségem.”
A perzsa seregek betörtek a végtelen szkíta mezőkre. Útjuk eleinte búzával és kenderrel bevetett, termékeny földeken vezetett keresztül. A bővizű folyók és csörgedező patakok oltották az emberek és lovak szomját. Gyakran kerültek útjukba erdők és ligetek, ahol mindenkinek jól esett a pihenés. De nemsokára kezdődött az óriási, végtelen steppe. Egyetlen árva fácska sem volt sem közel, sem távol. A nap perzselő sugarai kegyetlenül égettek. A harcosokat szomjúság gyötörte. Minden útjukba akadó kút felé eszeveszetten rohantak az emberek, de hiába, mert az elővigyázatos szkíták valamennyit betömték, vagy bemocskolták. A tömlőkben hurcolt állott vizet kellett inni, de az sem igen volt. A steppe minden lépésnél elhagyatottabb lett. A messzeségben még lobogtak a lakosságtól felgyújtott vetések és cserjések. Mindenütt füst és korom szaga érződött. Egyetlen egy emberrel sem találkoztak út közben. Végre perzsa sereg átkelt a Borysthenésen és a folyó túlsó partján pihenőt kezdett. A harcosok kedvükre teleihatták magukat friss folyóvízzel. Sokan elkezdtek halászni a folyóban, mások a partmenti nádasokban vadászgattak. A szkíták csak nem akartak mutatkozni. Ekkor Dareios lovas osztagokat küldött ki felderítésre. A tábortól kétnapnyi távolságra roppant ellenséges erőkre bukkantak. Ezer és ezer szkíta lovas támadt rájuk minden oldalról és valóságos nyílfelhőkkel borította el őket. A perzsa lovasság érzékeny veszteséget szenvedett és kénytelen volt megfutamodni. A szkíták egészen a táborig a nyomában voltak, de a túlerőben levő perzsa gyalogság megtámadására már nem szánták el magukat és visszavágtattak a pusztaságba. Dareios valósággal tajtékzott. Az ellenség megfoghatatlannak bizonyult. Nem volt hajlandó kiállni döntő ütközetre, inkább csak a főerőktől elmaradozó perzsa osztagokat pusztítgatta.


A perzsa sereg tovább vonult. Minden megálláskor száz és száz harcos hiányzott: elmaradtak és nyom nélkül eltűntek. A felderítésre kiküldött osztagok akárhányszor nem tértek vissza. Igen sokan megbetegedtek a kimerültségtől vagy a rossz víztől. Mások a háromélű szkíta nyilaktól származó sebeiket mutogathatták, amelyeket a portyázó ellenséges osztagokkal vívott kisebb összecsapások alkalmával kaptak. Messziről már a Tanais tiszta vize látszott, de az ellenség még mindig elérhetetlen maradt. A végeláthatatlan steppén ezután sem mutatkozott egy teremtett lélek. Csak éjszaka ütött rajta az elmaradozókon az ellenség, és a minden irányból repülő nyilak süvöltése rémületbe ejtette még a tapasztaltabb harcosokat is.
A seregben elégedetlenség ütötte fel a fejét. „Miért hozott minket a király ezekre a az átkozott pusztaságokra” – mormogták a csatákban megőszült öregek. Visszaemlékeztek a dicső harcokra, mikor a perzsa hadsereg szemtől-szemben állott az ellenséggel, és megmutathatta vitézségét. De most láthatatlan ellenséggel akadt dolguk. A nyilak egyformán halállal fenyegették mind a bátrat, mind a pipogyát. Kevés embernek jutott ki az a „szerencse”, hogy az ellenséggel farkasszemet nézhetett.


Végül Dareios elhatározta, hogy tárgyalásokat kezd a szkítákkal. Görög tolmácsok kíséretében tíz követ indult Idanthyrsos szkíta vezérhez. A legközelebbi kurgánnál már hangos kiáltással várták és rövid tárgyalás után vezették is őket Idanthyrsos elé.
A szkíta tábor ott volt a közelben. Ezer és ezer nagy kerek nemezsátor, mind kocsikra szerelve. A sátorlapokat félretolva, asszonyok és gyerekek kandikáltak ki és kíváncsian nézegették az idegeneket. A környéken több századnyi katonaság száguldozott – a lovakat kiverte a hab -, hogy a táborhelyet biztosítsák holmi váratlan támadás ellen. Távolabb földhányás emelkedett, amelyre egy hatalmas vaskard volt tűzve, hegyével fölfelé. Ez volt a szkíták szentélye. Néhány őr éppen ekkor vezetett oda megkötözött perzsa foglyokat, gyors mozdulattal elvágták a torkukat és a csorbaélű kardot vérrel fecskendezték be, majd a holttestek jobb karját levágták és a levegőbe hajigálták. A perzsa követek rémülettel fedezték fel az áldozatok közt nyomtalanul eltűnt bajtársaik ismerős arcát. „Csak nem öltök meg minden foglyot?” – kérdezte az egyik követ a vezetőtől. A szkíta erre magyarázott valamit érthetetlen nyelvén. „Azt mondja – szólt közbe a görög tolmács -, hogy minden száz fogoly közül csak egyet áldoznak fel a hadistennek, a szent kardnak, a többit rabszolgáikká teszik.”
A követeket Idanthyrsos vezér sátrához vezették. Idanthyrsos a bejárat mellett, egy ökörbőrön ült szövetségeseivel, a szkíták mellett élő budin és sauromata törzs vezérével együtt. Díszes, aranyszálakkal hímzett kaftánt viseltek. Csillogó arany nyakékjeikről agancsos szarvasok formájára kifaragott díszek függtek alá. A fejükön aranycsillagokkal kivarrott, hegyes kucsma meredezett. A vezérek mögött pikkelyes páncélba és tág bőrnadrágba öltözött harcosok álltak. Mindegyiknek az oldalán nyilakkal teledugdosott tegez lógott, hátukon az íjuk, övükben hüvelybe rejtett kard: azok az oroszlánok madárfejű szárnyas istenségek, amelyek fantasztikus díszítésként a kardhüvelyeket borították, a perzsákat a babiloni palotákból ismerős ábrázolásokra emlékeztették. A vékony, hajlékony vesszőkből font pajzsok a szekér oldalához voltak támasztva.


A követek nagy hajbókolás után a tolmács közvetítésével előadták Dareiosnak, a királyok királyának követeléseit: vagy hódoljanak meg neki a szkíták, vagy álljanak ki vele harcolni. „Miért menekültök előlünk, ti szkíták és sauromaták? Miért égettek fel minden növényt a steppén, miért teszitek használhatatlanná a forrásokat és a kutakat, úgy, hogy kövekkel betömitek, vagy mérges gyökerekkel megmérgezitek? Ha gyengének tartjátok magatokat, hódoljatok meg a nagy király előtt, huszonegy ország ura előtt, küldjetek neki meghódolástok jeléül egy marokra valót a földetekből és egy korsó vizet és fizessetek neki adót A mi királyunk kegyes alattvalóihoz és gondoskodik róluk. Ha pedig erősöknek tartjátok magatokat, akkor ne húzódozzatok gyáván a harctól. Álljatok ki velünk és döntsenek az igazságos istenek, hogy ki legyen az úr.”


Idanthyrsos fekete szeme ravaszul csillant fel és csúfondárosan így válaszolt: „Mi nem menekülünk előletek. Egyszerűen vándorlunk pusztaságainkon, mint ahogy ősidők óta megszoktuk. Nekünk nincsenek falakkal körülvett városaink, minden vagyonunkat magunkkal hordozzuk. Miért harcolnánk veletek? De ha már mindenáron vérontást akartok, itt vannak őseink sírhalmai, próbáljatok hozzájuk nyúlni. Higgyétek el nekem, hogy egy teremtett lélek sem fog menekülni közületek bosszúnk elől.”
„Mit adjunk hát át urunknak?” – kérdezte a legidősebb követ. „Adjátok át ajándékainkat” – felelte Idanthyrsos és tapsolt,. A sátor mélyéből előjött egy ráncos arcú öregember és mély főhajlással átnyújtott a követeknek egy kendővel lekötött kosarat.
Visszafelé a perzsa követek a szélső sátor mellett láttak néhány rongyos, kiaszott, sárga arcú vakot. A szerencsétlenek valami szomorú nótát énekeltek és közben egyenletes mozdulatokkal hol felemelték, hol leengedték a kezükben levő agyagedényeket. „Ezek a király rabszolgái – mondta a vezető.- Most éppen vajat köpülnek. Hogy meg ne szökhessenek, kiszúrtuk a szemüket.”


A követek másnapra visszatértek a perzsa táborba. Dareios türelmetlenül várta őket. A legidősebb követ mindenről beszámolt, majd a király elé helyezte a kosarat. – Idanthyrsos ajándékát. Amikor a kosárról levették a kendőt, az ámuló-bámuló perzsák szeme láttára egyszerre csak kirepült a kosárból egy madár és hangos csicsergéssel az ég felé szállott, azután kiugrott egy egér és elrejtőzött a legközelebbi árokban. A kosár fenekén meg egy béka brekegett, de ott hevert mellette még öt vékony, bronzhegyű nyílvessző is. Dareios elmosolyodott: „Mégis csak rászánták magukat a meghódolásra! – Az egér a földben bujkál, a béka – a vízben: ez annyit jelent, hogy ránk bízzák földjeiket és vizeiket. A madár gyorsan repül, mint a ló, tehát átadják nekünk méneseiket, valamint fegyvereiket – hiszen itt hever öt nyílvessző is. Nem hiába jöttünk hát ebbe az országba! Mától kezdve a mi hatalmunk alá tartozik!”
„Tévedsz nagy király – jegyezte meg Gobryas, Dareios egyik régi fegyvertársa. – A szkíták ajándékának az értelme egészen más. Ezt akarják mondani az ajándékkal: Ha ti, perzsák, el nem repültök innen, mint a madarak az égbe, vagy a földbe nem bújtok, mint az egerek, vagy a tó vizébe nem ugráltok, mint a békák, akkor nem tértek haza, hanem itt pusztultok nyilainktól találva.”


A perzsa emberek indulatos vitába kezdtek. De jövendöléseiket egyszerre csak félbeszakította egy oda vágtató hírnök, aki pihegve jelentette, hogy észak felől megszámlálhatatlan szkíta sokaság közeledik. A perzsa harcosok gyorsan felsorakoztak, a lovasok megnyergelték lovaikat. Fegyvercsörgés hallatszott az egész táborban, amelybe belevegyült a sátrakhoz kötött málhás szamarak elnyújtott ordítása is. Ez alkalommal a szkíták főerői vonultak fel. Az elővédet, amely egy kurgánra volt felállítva, már el is söpörték. A perzsa lovasok, akik sebes vágtában szálltak szembe a szkítákkal, hogy feltartóztassák őket és és időt adjanak a gyalogságnak a felfejlődéshez, nem tudtak ellenállni az ellenség túlerejével szemben és meghátráltak. A szkíták már a tábor közelébe jutottak, de a perzsa gyalogosok, lándzsáikat előre szegezve és lassan, de feltartóztathatatlanul nyomulva előre – visszaverték a támadást.
Este Dareios ismét összehívatta a főembereket és a katonai parancsnokokat. Komor arccal hallgatta a jelentéseket, amelyek arról szóltak, hogy milyen sok az elesett és a sebesült, hogy fogytán van az élelmiszer és a nyíl, hogy újabb megbetegedések jelentkeztek a katonák és a szolgák között. „Hát mit tegyünk?” – kérdezte. Mindenki sötéten hallgatott, egyik ember a másiktól várta a feleletet. Végül a király egyik bizalmas híve felkiáltott: Nem fogjuk mi legyőzni a szkítákat! Nem jutunk el mi erre a Kaukázushoz! Forduljunk vissza, amíg áll az Istroson épített híd.” – „Már nem érünk oda idejében – vetette ellen Dareios. – Már a harminchatodik nap telt el azóta, hogy elhagytuk az Istros partját, márpedig az iónoknak azt parancsoltam, hogy a hatvanadik napon rombolják le a hidat. Sok betegünk, sok sebesültünk van, ilyen súlyos teherrel csak lassan haladhatunk, meg az ellenség is feltartóztat bennünket rajtaütéseivel.” – „Inkább pusztuljona sereg egy része, mint mindnyájan. – tiltakoztak Dareios hadvezérei. – Hagyjunk itt minden gyengélkedőt, minden beteget és rokkantat, hányjunk el minden nélkülözhető dolgot, hagyjuk a málhásállatokat. Az egészséges, erős harcosok elérik az Istrost huszonöt nap alatt.” – Hosszas, izgatott vita után Dareios – beleegyezése jeléül – intett. Éjszaka a perzsa sereget két részre osztották. A legerősebb és leginkább harcképes katonákat külön elővédbe osztották be. Ezek azt a parancsot kapták, hogy csak fegyvert és egy napra elegendő élelmiszert vigyenek magukkal és készüljenek az indulásra. A többiek hátramaradnak, őrizni a tábort. Mindenfelé sok-sok őrtüzet gyújtottak, hogy az ellenség éberségét kijátsszák. A táborban hagyott málhásállatok rémületes bőgést csaptak.
A válogatott osztagok az éj leple alatt kivonultak a táborból, de nem az ellenség felé, hanem ellenkező irányban meneteltek. Ezer és ezer bajtársuk, akiket a táborban hagytak, hiába várta vissza őket. Nem fordultak vissza. Három nap múlva a szkíták megismételték támadásukat, de legnagyobb csodálkozásukra nem akadtak ellenállásra. A szerencsétlen perzsák, akiket ott hagytak parancsnokaik, ott hagyott a királyuk, megterhelve ezernyi sebesülttel és beteggel, éhesen és elcsigázottan mentek a szkíták elé és karjukat feltartva esengtek kíméletért. Fegyvereiket a földre hajigálták. A szkíták persze örültek, rabszíjra fűzték a foglyokat és táborukba hajtották őket. Rég nem zsákmányoltak ennyi rabszolgát.
Ugyanekkor Dareios válogatott osztagaival gyors menetben igyekezett nyugat felé. Útközben véletlenül sikerült elfognia egy ökrökből és tehenekből álló nagy csordát, amelyet szkíta pásztorok a pusztán tereltek. A pásztorok letértek ugyan az útról, de szembetalálkoztak a perzsa felderítőkkel és rövid harc után mind elestek. A perzsák az elfogott jószágokat levagdosták és friss hússal megrakodva, gyorsan folytatták útjukat. Így csak a vakvéletlen mentette meg őket az éhhaláltól.


A kiégett, néptelen pusztaságon csak nagy üggyel-bajjal akadtak egy-egy jó forrásra, inkább csak esővizet merhettek sisakjaikba. Így vonultak a nem éppen sikeres hódítók. Amikor elvergődtek az Istros partjához, a híd félig már le volt rombolva, de az iónok még nem távoztak el mellőle. Az egyik királyi kikiáltó, egy érces hangjáról híres egyiptomi, kiabált át a túlsó partra: „Építsétek fel a hidat! Közeledik a királyok királya!” Erre az iónok gyorsan felépítették a hídnak már lerombolt részét. Dareiosnak tehát sikerült szerencsésen átkelnie az Istroson, majd ezután felégettette a hidat.


A perzsa sereg, amely addig legyőzhetetlen hírében állott, Thrákia hegyszorosain keresztül vonult vissza. A harcosoknak több mint a fele örökre a távoli pusztaságokon maradt.
Dareios soha többé nem kísérletezett még egyszer a szkítákkal. Amikor egyedül maradt tanácsadóival, egyszer beismerte, hogy a szkíták erejét nem lehet megtörni. „Ezek jobban szeretik a szabadságot, mint az aranyat és bíborszöveteket. Meg sem lehet őket vesztegetni, mint a babiloni kalmárokat, vagy az egyiptomi papokat. Rájuk sem lehet ijeszteni, mert mindig elrejtőzhetnek az ellenség elől országuk végtelen térségein és mindenütt találnak legelőt állataiknak, mindig találnak új szántóföldeket és mindig visszatérhetnek régi lakóhelyükre és bosszút állhatnak földjeik elfoglalóin. Mi is majdnem ott pusztultunk ezen az átkozott pusztaságon. Inkább sohase találkozzunk még egyszer a bátor és szabadságszerető szkíta néppel!”


Dareios király sikertelen szkíta hadjáratának az emléke még sokáig hagyományozódott apáról fiúra, fiúról unokára, és egyetlen perzsa király sem merte többé a szkíták földjére tenni a lábát.