A+ R A-
Németh Zoltán

Németh Zoltán

Vukics Ferenc: A parasztvármegye

csütörtök, 12 március 2015 09:39 Published in Történelem

(Részlet Vukics Ferenc: A bot magyar kézben c. tanulmányából)

Az egyszerű emberek harchoz való hozzáértése sokszor változott a történelem során. Az életmódváltás, a történelmi szükségszerűség és az uralkodó osztály pillanatnyi érdeke új és új biztonsági környezetet teremtett. A korai időszakokban a harci tudás bizonyos fokú elsajátítása a társadalom férfitagjainak többségére jellemző volt. A feudális társadalmi rend megerősödésével ez egyre inkább háttérbe szorul. A földesurak az idő múlásával már nem voltak abban érdekeltek, hogy a földjeiken előjogokkal rendelkező, fegyverforgatáshoz értő, európai kortársaikhoz képest viszonylagos szabadságot élvező lakosság telepedjen meg. A fegyverviselést - néhány helyi jellegű szabályozás kivételével- egészen 1514-ig nem korlátozta törvény. A későbbi általános érvényű szabályozások is a legtöbb esetben nem voltak eléggé életképesek. A szabályozások megkerülése a török kor háborús viszonyai között pedig általánossá vált. A magyar jobbágyoknál a bot, a fokos, az íj és a nyíl, a tőr, a különféle balták, a lándzsa, a szablya voltak a leggyakoribb fegyverek de említenek számszeríjat és buzogányt, még pajzsot is. Az egyszerű parasztkés olyannyira elterjedt volt, hogy nem is számított fegyvernek. A középkori jobbágy törvényesen viselt fegyvert. A jobbágyok fegyverei, a hadba hívást és parasztfelkelést leszámítva előkerültek útonálláskor, két szomszéd falu közötti viszálykodásakor, illetve a földesúri parancsra vagy bíztatásra történő hatalmaskodások során is pedig ekkor már a jobbágy egyre inkább alávetett földművest jelentett.

A fegyverhasználat a későbbi korok parasztságát is jellemző volt. A paraszti sorból származó szabad hajdúk kegyetlenségei miatt elpusztításukról hoztak törvényt. A probléma szinte minden országgyűlésen terítékre került. A tiltó rendelkezések a korabeli viszonyok között teljesen betarthatatlanok voltak. A hajdúk fegyveres erejére ugyanis szükség volt a török ellen, akármekkora dúlást rendeztek is eközben.

Fiatal, nőtlen jobbágy a terhek alól a végvárakba is menekülhetett. Katonának, hajdúnak tömegesen szöknek a jobbágyok a XVI. század második felében; egy részüket Bocskay letelepíti, más részük rendes végvári katona lesz.

A vármegyék persze nem nézik jó szemmel a munkaerő elvándorlását, ezért országgyűlési és vármegyei rendelkezések parancsolják meg a végvári kapitányoknak, hogy a hozzájuk menekült jobbágyokat, mint fugitivusokat, szökötteket, kiadják uraiknak.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem – ki nem is egyszer élt a „népfölkelés” intézményével – maga így nyilatkozott a parasztság harci értékéről: „...én semmit nem tartok nem 13 hanem 23 ezer parasztnak is hadától, sok ezer fazéknak elrontására is elég egy bot...”

Bethlen már előzményekből – éppen a Bocskai-féle szabadságküzdelmek idejéből – ismerhette közelről a paraszti hadak értékét. De azt is el kell mondanunk, hogy az 1604-ben fölkelt Bocskai István hadaihoz éppen önként és nem általános parancsra áramlottak nagy számmal a paraszti hadak, itt tűntek fel – a részben jobbágyi eredetű fegyverre kelt hajdúság mellett – a „hátibőrös, gubás, mezítlábas” baltára, kaszára vagy egy szál ólmosbotra fegyverkezett jobbágyok. És a harcban – éppen a császári hadaktól elszenvedett sérelmek és bántások okán – sem maradtak alul.
Mátyás főherceg 1605 elején éppen azzal utasította el a király-párti vármegyék „népfölkelés”-re tett javaslatát Bocskai ellenében, hogy a – királyi zászlók alatt – táborba gyűlt föld népe fegyverét majd éppen a király-pártiak (értsd a nemes vármegye, avagy földesurai) ellen fogja fordítani. Amikor Bocskai hadaiban feltűntek az önkéntes paraszti hadak – már 1604 novemberének folyamán – akkor Rimay János szerint éppen nagy örömmel fogadták őket a hajdúk, akik nem is garázdálkodtak rajtuk. A források szerint éppen ekkor az Erdélytől távol lévő Bocskai mellett „Erdőelvében” is hadra kelt valamely „gyülevész had”, bizonyos Solti Péter vezetésével megrohanták a balázsfalvi kastélyt és az ott lévő vallonokat, császári zsoldosokat mind levagdalták.

Ugyanígy érte támadás a paraszti hadaktól – s ugyancsak ilyen kimenetellel – azt a császári csapatot is, amely Debrecenből igyekezett a Bocskai hadaitól szorongatott fontos végvár, Szatmár felé. Magának Szatmárnak Bocskai hadától való ostroma is tanúságos példa volt. 1605 januárja folyamán amikor fokozódott az ostrom, a források azt tanúsítják, hogy a hadban lévő kevés hajdúk a sáncokról inkább a lőréseket, a palánkokat és a bástyákat puskázta erősen – avagy fedezte tüzével azt a tömegrohamot, amelyet éppen a fegyverre kelt parasztok hajtottak végre, akik a falakra tömegével özönlöttek: „iszonyúképpen hágták, turmatim csoportonként és inkább mind azon mentek fel derék ostromra (…) Ha egyszersmind egy rendet huszonötiglen valót lesepertek is bennek, azon szempillantásban mindjárst annyi állott helyébe.”

A szatmári védők – nagy részt vallon zsoldosok, asszonyaikkal egyetemben – kitartóan védekeztek, de a paraszti tömegek ilyen bátor rohanása annyira megrémisztette őket, hogy végül kegyelemre megadták Szatmárt Bocskai kapitányainak. Hiszen – mint mondták – „...életekben vakmerőbb népet, ki halálával úgy ne gondoljon, nem láttanak.” Ugyanígy a földnépe sikeres fegyverténye volt Szamosújvár megszerzése, sőt annak a meggátolása is, hogy oda érdemleges segítség érkezzék: Déváról indult ki egy császári had, de Aranyosszékben, Torockószentgyörgy környékén éjszakai támadásban lepték meg őket és megsemmisítették a hadat (maga a császári had parancsnoka is elesett a küzdelemben).

Visszatérve Bocskai harcáról Bethlen Gábor fejedelem hadjáratainak idejére, a fejedelem maga írta meg a vármegyékhez Felső-Magyarországra (1619-ben), hogy fizetett hadaihoz sokszor és nagy számmal csatlakoznak „zászló nélkül járó” hadak, „sok hívatlan vendég és praedáló község lázadott fel...” ezektől meg kell tisztítani a vármegyét... De – és ezt hangsúlyosan említi a fejedelmi parancs - „nem öléssel, kínzással vagy súlyos kegyetlenséggel”, sőt akik „hadra valók”, azokat rendeli, hogy táborba szállítsák őket.

A parasztság a török uralom idején a széteső megyei vármegye helyére spontán kialakult, partikuláris önvédelmi szervezetet hozott létre a 16-17. században. Ez volt a paraszti vármegye. A török hódoltsági és az azt övező területeken jött létre a személy- és vagyonbiztonság fenntartására, a török és a kicsapongó magyar katonaság elleni védekezés megszervezésére. Az idegen uralom megszűnte után a nemesi vármegye végrehajtó szervévé, adószedő hatóságává és „önkéntes rendőrségévé” vált. Belső szervezetének kialakításához elsősorban a mezővárosi szervezet adott mintát. Több, önként társult helységből állt, vezetője a parasztkapitány és a hadnagy volt. A szomszédos, azonos járásokhoz tartozó községek gyűlései településenként tizedeseket választottak, akik a helyi végrehajtást látták el. A gyűléseken hadi, gazdasági, igazgatási ügyek mellett jogszolgáltatás is folyt. A paraszti vármegye önként vállalt feladata volt a közbiztonság helyreállítása, megteremtése, a „latrok” üldözése. A parasztvármegye elöljáróinak volt tiszte fegyverbe hívni bírság terhe alatt a parasztságot „a dúlók", „a prédók” ellen s a parasztvármegye gyűlésének joga volt bizonyos esetekben az elfogott bűnöst büntetni sőt halálra ítélni is és a halálos ítéletet végrehajtani. Ennek végrehajtása érdekében a parasztvármegyék, hadnagyságok szoros kapcsolatot tartottak egymással, bár több példa adódik arra nézve is, hogy időnként az összefogás elé helyezték a hadnagyságok vagy egyes községek saját érdekeiket. A magyar és a török hatalom természetesen igyekezett saját érdekeinek megfelelően felhasználni a parasztság sajátos fegyveres szervezetét, többnyire sikertelenül. Hol egyik, hol másik tett kísérletet a szervezet megszüntetésére és máskor egyik fél sem nézte jó szemmel a parasztvármegyét, amely nem volt mentes a paraszti osztályharc jegyeitől.

A garázdálkodó zsoldosok ellen a török nem vehette védelmébe a népet, mert az Alföldön lévő néhány vár őrsége nem tudta állandóan szemmel tartani a vidéket. A szolnoki szandzsák XVII. sz. elejéről való kárdefere a következőképen jellemzi a németek pusztításait. "A szolnoki szandzsák Kunság nevű nahiéjében 14 helység pusztult el, de a békekötés után ezek ismét népesedésnek indultak. Ekkor a németek a lakosság jószágait elhajtották s mindent elpusztítottak, úgy hogy 40-50 házzal bíró helységekben alig maradt 15 ép ház." llyen viszonyok közt az élet- és vagyonbiztonság elemi feltételei is megszűntek. Az Alföld népe oltalmat senkitől sem remélhetett, teljesen magára maradt és önvédelemre kényszerült. A felbomlott közbiztonság helyreállításának szüksége a XVII. sz.-ban a jobbágyfalvak sajátos szerkezetének kialakulásához, az ú. n. parasztvármegyéhez vezetett.

A nemzeti felkelések korában a szabadcsapatok és rablók hatalmaskodása egyenesen tűrhetetlenné vált, úgyhogy az 1625 : XIII. t. c. a szabadhajdúk és kóborló nemesek megfékezésére még a parasztkezet is felhatalmazta. Ekkor már a szükség kényszere gyakorlatban kialakította a községek önvédelmi rendőri szervezetét. Az egri pasa már 1617-ben a következőképen hatalmazta fel a községeket az önvédelemre: "Erős parancsolatom nektek Biráknak és polgároknak, az mely városban és faluban tolvajok bemennek, mezőkön és erdőkön, halljátok, egyik a másiknak hirt tevén, városok és falvak azok ellen feltámadván, a rablókat megölhetitek, senkitől ne féjjetek, hanem bizvást öljétek."

A nehéz körülmények között a parasztvármegye többször válságba került vagy funkciói bővítésére, szűkítésére kényszerült; a legális és féllegális állapotok között ingadozott és nem tehetett mást, mint hogy — a reális erőviszonyokat tekintve — szőrmentében közeledjen a két hatalomhoz. Magatartása a kor rendkívül bonyolult és változékony viszonyai között széles skálán mozgott, aminek főbb okai között kell megemlítenünk a korabeli parasztság nagymérvű társadalmi, tagozódását is, hiszen a parasztvármegye vezetősége nyilvánvalóan a tehetősebbek, a parasztság előkelői közül került ki. A két hatalom élesedő viszonyai és szaporodó összeütközései között a parasztvármegye helyzetét jól megfigyelhetjük Somogyi Lőrinc, szadai parasztkapitány felfedhető dolgaiban.

A rendkívül tevékeny tisztségviselő szinte egyszerre veszélyes helyzetbe került a magyar és a török hatalommal. Somogyi Lőrinc a török tilalom ellenére is ellátta a parasztvármegye fegyveres szolgálatát a kóborlók, sarcolók, tolvajok stb. ellen. Maga a nemesi megye nem vette olyan szigorúan, a végvári katonaság és tisztjei pedig egyenesen megtorolták a parasztvármegyén.

Pest megye közgyűlése 1662. nov. 9-én már azt közölte, hogy a parasztvármegye kapitányát, a szadai Somogyi Lőrincet elfogatta a budai pasa a parasztság fegyverkezése miatt és 413 birodalmi tallérra meg is sarcolta. A nemesi megye a váltságdíj megfizetését teljes összegben a hadnagyság községeire hárította. A magyar parasztság fegyveres szervezetének elnyomására, lefegyverzésére irányuló török törekvés ekkor már a következő évek török támadásait igyekezett előkészíteni.

A parasztvármegyéhez hasonló szervezet volt a zápisz, amely a Felvidék egyes területein alakult ki. Fő feladata ennek is az önvédelem megszervezése volt, működését azonban kezdettől fogva a nemesi vármegye irányította. A zápiszok a Magyar Királyság, a Felvidék hódoltságtól távolabb eső részein jöttek létre úgyszintén a közbiztonság fenntartása végett. Ezekben mindig jelen maradt a nemesség. Parasztság fegyvert viselt, de a vezető posztokat nemesek töltötték be.

A paraszti vármegye a szomszéd falvak összefogásából nőtt ki és a 16. század végén kezdett intézményesülni, amikor egy-egy járás küldöttei megbeszélésekre gyűltek össze. A környék tekintélyesebb emberei (jobbágyközségek választott elöljárói) közül hadnagyokat és kapitányokat választottak a nagyobb, tizedeseket a kisebb egységek élére. A közös gyűléseken bírói ítélkezéseket is tartottak. Szükség esetén a harangok félreverésével fölkelésre hívták a parasztokat. A szomszédos községek kölcsönösen segítették egymást. A kapitányok az alispán előtt tettek esküt. Az elfogott rablókat a parasztok ítéletre kötelesek voltak a vármegyének kiadni. A parasztság tisztjeinek hatáskörébe tartozott, mint fegyelmező eszköz, a kaloda kezelése is, melyet a 17. század során minden községben fölállítottak a káromkodás meggátlására, néha adók beszedésének biztosítására is.

A parasztvármegye mozgósításkor saját pecsétjével ellátott leveleket küldött szét működési területére. A legkedveltebb pecsétmotívum az ekevas és a csoroszlya volt a megnövekedett paraszti öntudat büszke jeleként. Szada községi pecsétjében 1710-ben egy ekevas és három keresztbe tett búzakalász látható. Veresegyház község 1715-től olyan pecsétet használt, amelyben a szőlőfürt alatt az ekevas és a csoroszlya fekszik. A pecsétnyomók — bár korábbiakat sajnos nem ismerünk — a parasztvármegyét idézik.

Alföldi városainkban — így a Kiskunságban is — a közbiztonsági szolgálatot a városi- és utca hadnagyok mellett a tizedesek, dár­dások, láncsások, vasvillás és botos strázsák és „vakterok”, „bakterok” látták el. A hadnagyok és tizedesek, sőt sokszor a vakterok is állandó alkalmazásúak voltak. A tisztségviselők alá beosztott soros gazdák viszont csak alkalmakként őrködtek. Míg az előbbiek rendszerint komolyabb fegyverekkel is rendelkeztek, az alkalmi strázsák vasvillát, botot vittek magukkal. Mivel ezeket hol elfelejtették magukkal vinni, hol elhagyták vagy egyéb rendetlenség esett meg, Félegyháza városa 1790-ben egységes kivitelű tizedbotokat készíttetett, s azok átadását rendeletileg szabályozta.

„Minden Tizedben tehát egy jó nagy vastag botot kell csináltatni, az felső végét ki fúratván szíjat bele húzatni, az alsó részen pedig mindenikben legalább nyolcz csörgő karikákat be verni, mindenik oldalára az Tizednek Numerussát reá írni az esztendővel együtt." — „A Vacterok kötelessége lészen az Tized Bottyait minden nap délig, ha pedig lehet, még jobb, ha reggel, mennél hamarább azon házhoz vinni, akkinek az jövő étcakafog az estvéli strázsálásnak rende lenni éjfélig, annak pedig, aki éjfél után fogja a botot húzni, szóval megmondani, hogy senki az kötelességét el ne mulassa."

A parasztvármegyék s közegeik, úgy látszik, időnként erélyes fellépéseket is tehettek a portyázó végvárbeliek ellen, voltak azok törökök vagy magyarok, s bizonyosan igazságot is szolgáltattak rajtuk, s így mindkét részről felszólalások s tiltakozások érkeztek.

A felső magyarországi hadak főgenerálisa írta az 1662. évben, "hogy a parasztság felfegyverkezve holmi tumultusokra való okokat láttatik cselekedni. Serio vigyaztasson a varmegye és ha csak 6 vagy 5 paraszt embert is fegyveresen hall lenni, incaptiváltassa s büntesse." A török hadvezérlet is tiltakozott a paraszt fegyverkezés ellen.

A parasztvármegye belső összetartozásának lazulására további adatot találunk 1674-ből, amikor is a galgagyörki hadnagy panaszkodik a nemesi vármegyénél, hogy a parasztkapitány ugyanannyi összeget vet ki rájuk, mint a saját hadnagyságára, a veresegyházira, „amely Tizenkét ió faluból áll". A közös terhek aránytalan elosztása vagy nem vállalása jól bizonyítja a paraszti összetartás szálainak szakadozását, a parasztvármegye szervezetének válságát.

A parasztvármegye lehanyatlásának legfőbb következménye azonban a korábbi viszonylagos közbiztonság ismételt felborulása lett és a parasztvármegye fegyveres erejének egyre többszöri veresége. Magyarország német megszállása, 1670 után számos végvár magyar katonáit eresztették szélnek és az üldözések, kegyetlenkedések megszaporították a bujdosóknak azt a részét is, akik csak tolvajlásból, rablásból és fegyveres erőszakkal tudták fenntartani magukat. A lévaiak 1678-ban négy lovat loptak el Veresegyházról „mert ugyanis csak a két szemeinket nem lopják ki az sok tolvaj rabok" írta ekkor Tóth Pál parasztkapitány Esterházy Pál hercegnek Gödöllőről, aki 1681-től, mint nádor Pest megye főispánja volt. A gödöllői hadnagyság alja ekkor egészen Tápiószeléig üldözte a tolvajokat; ott azonban mintegy ötven portyázó lévai katonával találták szembe magukat és vereséget szenvedtek. Az összecsapásban egy rátkai ember halt meg és tizennyolcan megsebesültek a gödöllői hadnagyság aljából. A parasztok ruháit, lovait elvették, puskáikat összetörték, elégették, vagy a szelei tóba dobták.

Kevés esetről tudunk, amelyben a parasztvármegyék mint szervezetek összecsaptak volna a törökkel. Sőt a törökhöz fordultak segítségért. A XVI?XVII. században mindössze egy olyan nagyobb szabású mozgalom volt, melyet maga a parasztság kifejezetten törökellenes céllal szervezett. Ez Karácsony György 1569–70. évi vállalkozása volt. Vezetőjük egyrendkívüli erejű volt jobbágy, vallási rajongó volt, a „fekete ember”, aki azt hirdette, hogy Isten segítségével fegyver nélkül is megtöri a pogány hatalmát. A köréje gyűlt parasztokat vallásos fegyelemben tartotta, tiltotta az esküt, megvetette a gazdagságot. 1570 tavaszára a fölkelők kb. 5 ezer lelket számláltak. Nagyrészt fegyvertelen 600 emberét Karácsony a török őrségű Balaszentmiklós (Heves vm., 2000: Törökszentmiklós) ellen küldte, ám az ostromlókat a törökök szétverték. Szolnok ellen készülődve Debrecenbe ment élelmet szerezni, ahol azt megtagadták tőle. A város bíráját akarta fölakasztatni, de a városi lakosság elfogta és lefejezte (más híradás szerint az ellene vonult ecsedi Báthori Miklós lovassága végzett vele és csapatával).

A parasztcsapatok csak akkor értek el számottevő sikereket a török ellen, ha összehangolták harcukat a végváriak mindennapos küzdelmével. Azonban a végváriaktól sohasem kaptak komoly segítséget, így a magyar falvak magukra hagyatva csaptak össze nap mint nap a törökkel. A parasztokat sikerült mozgósítani a császári csapatoknak is a végváriak és a hajdúk ellen. A parasztoknak az számított ellenségnek aki lakóhelyét pusztította. A paraszti önvédelem egyik legeldöntőbb motívuma a parasztság általános és következetes idegen és katonaellenessége. Példa erre a Császár Péter vezette nagy parasztfelkelés (1631-32) a Felső-Tisza vidéken.

A Császár Péter-féle felkelés kizárólagos célja kezdetben a fosztogatások megakadályozása volt. A parasztlázadás bázisát a felső-Tisza-vidéki helységek népessége alkotta, de kapcsolódott hozzá a Sajó-, a Bódva-, a Hernád-völgyi és a csereháti falvak jobbágy lakossága is. Az egymással kapcsolatot tartó települések felfegyverkezett népe először Garadnán gyülekezett, de a falu kicsinek bizonyult a több ezerre duzzadt tömeg befogadására, így tovább vonultak Göncre, ahol többnapos gyűlésük 1631. augusztus 15-én kezdődött.
A parasztvármegye kereteit fenntartva egységüket azzal is kifejezték, hogy megalakították a kapitányok tanácsát. Főkapitánynak Császár Péter bükkaranyosi bírót választották meg. Rangban utána a gagyvendégi Nagy Ambrus következett. A város korábbi megpróbáltatásainak ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a helybeliek közül számosan csatlakoztak a gyűlésező paraszttömeghez, sőt nemes Madár Ambrust még a parasztkapitányok tanácsába is beválasztották.

A felső-magyarországi parasztvármegyék felkelése az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ellen toborzott, Bornemissza János vezérelte nádori seregeit veszélyeztette a leginkább. Az összegyűlt, elkeseredett és felbőszült parasztok a több, egymással összeköttetésben lévő táborban mintegy tízezren lehettek. Bár felszerelésük meglehetősen gyenge volt, de így is jóval nagyobb hadi erőt jelentettek annál, mint ami Bornemissza rendelkezésére állt. A nádori sereg parancsnoka ezért tárgyalóküldöttséget menesztett a gönci táborba. Lánczy alispán vezetésével érkezett azonban egy másik deputáció is Göncre, melyet a Garadnán gyülekező nemesi vármegye delegált.

A településünkön ülésező parasztság mindkét küldöttségnek megfogalmazta követeléseit. Dekrétuma első helyén legnagyobb sérelmét és legfontosabb törekvését fogalmazta meg: „Mivel régtől fogva sok ínséget szenvedtünk az országban lévő hadak miatt, és a sok panaszok után mindeddig is semmi könnyebbítésünk nem lőtt, kívánjuk, hogy afféle rend nélkül és istentelenül élő hadak ne legyenek."

A zsoldosok viselkedésével foglalkozik a követelés második pontja is: „Mivel tudjuk, hogy őfelsége, koronás király urunknak országait haddal kell oltalmazni, ha azért őfelségének hadfogásra szüksége leszen, ilyen Isten igazságán kivül való levéllel és hadkiáltással hadat ne fogadjanak, hanem csendben, helyben éljenek, nem úgy, mint ekkoráig."

A harmadik pontban garanciát kérnek a parasztok a megmozdulásban részt vevők büntetlenségére: „Hogy ez mostani kéntelenség alatt való felkelésért senki, kicsitől fogva nagyiglan, közülök sem személyekben, sem marháj okban, sem titokban, sem palatínus [nádor] urunktul ő nagyságáiul, sem ő felsége után való felső és alsó rendben nem bántódnak, se meg nem károsíttatnak." A dekrétum negyedik pontja arra utal, hogy a parasztvármegyék eddigi gyülekezése sem volt konfliktus nélküli, mert a földesurak, illetve a vármegye vagy a császár katonái elfogtak néhány csatlakozó jobbágyot. Ezért megfogalmazói követelik: „Hogy a minémő paraszt embereket az minap megfogtanak, mindjárást elbocsássák."

Bornemissza szorult helyzetében elfogadta a feltételeket, s valóban nem érte bántódás a hazatérő parasztokat, de visszahúzódását csak pillanatnyi gyengesége, nem pedig valamiféle belátás motiválta. A gönci dekrétumot végül is nem tartották be. Az egyezmény megsértése miatt a parasztok szeptemberben újra gyülekeztek, fegyverkeztek. A megmozdulás tragikus, de törvényszerű végének kezdetét Császár Péter tőrbe csalása jelentette: For-gách Miklós főkapitány tárgyalni hívta Kassára, majd elfogatta. Szörnyű kínzásoknak vetették alá, és 1632. március 4-én Kassán testét felnégyelték. A vezér halála azonban csak olaj volt a tűzre. A fóvezérséget Nagy Ambrus vette át, s a felkelés rövid idő alatt átterjedt Zemplén, Ung, Sáros és Szepes vármegyére is.

A nemesi vármegyék Kassára küldött követei rávették Forgách főkapitányt, hogy teljesítse a parasztok legfőbb kívánságait: intézkedjen személyesen a katonai garázdálkodások megszüntetésében, vállaljon garanciát az eddig elfogott parasztok szabadon bocsátásáért, a felkelők büntetlenségéért. A parasztkapitányok többsége elfogadta Forgách feltételeit. Az összegyűlt hadak szétoszlottak, leadták fegyvereiket: az élet rendes menete helyreállt Felső-Magyarországon.

A radikális Nagy Ambrus azonban továbbra is egyben tartotta a maradék paraszthadakat, és a hajdúkkal keresett kapcsolatot. Igyekezett a mozgalmat I. Rákóczi György fejedelemnek a felvidéki vármegyék megszerzésére irányuló törekvéseihez kapcsolni. Egykori tárgyalópartnereinek - Zólyomi Dávid és ifjabb Bethlen István - hadai azonban 1632. április 10-én Nyírbátornál meglepték a parasztsereget. A gyengén felfegyverzett felkelők elszántan és hősiesen küzdöttek, de amikor Zólyomiék bevetették tarackjaikat, egyre többen dőltek ki a harcoló parasztsereg soraiból, mások fegyvereiket eldobálva a menekülést választották. A parasztokra kíméletlen megtorlás várt: „Kevés szaladhatott ... épségben, hogy orrát, vagy fülét el ne metszették volna." Nagy Ambrus kivágta magát az ellenség gyűrűjéből, de hamarosan belehalt sebeibe.
A paraszt hadnagyok, vagy "nép vezérek" jogkörét minden irányban védelmezte s fenntartotta a megye. Így például Gyöngyös városának bíráival ellenében kimondták, hogy "a vármegye hadnagyán semmiféle jurisdictiójok sincs."

Az 1680-as zavaros években, úgy látszik a legtöbb településen rendkívül terhessé vált e hadnagyi tiszt viselése, az alkalmas egyének nem is vállalkoztak a szolgálat betöltésére. Heves megye 1680. ápr. 30-án kimondta, hogy a hadnaggyá megválasztott személy, 12 forint „birság sulya alatt tartozik a választást elfogadni”.

1683-ban a török Bécset ostromolja. Az egyesült császári bajor-szász hadak szétverik az ostromló török sereget, és 1684-ben megkezdődik a török kiűzése Magyarországról. 1686-ban felszabadul Buda a száznegyvenöt éves török uralom alól. A szerémségi Karlócán 1699-ben megkötött béke után csak a Temesköz és a Szerémség egy része marad török fennhatóság alatt. Magyarországot - magyar közreműködéssel - idegen hadak tisztították meg a megszállóktól, ami felerősítette a Habsburgok abszolutisztikus törekvéseit. A magyar nemességnek az az elképzelése, hogy az ország berendezésében a rendeké lesz a döntés joga, semmivé lett. Bécs nem állította helyre az országrészek egységét, Erdélyt katonai közigazgatás alá helyezték, sőt a déli határvidéken még egy elkülönített tartományt alakított ki az udvar.

Bécs sorozatos alkotmánysértései ismét Habsburg-ellenes felkeléshez vezettek. A nemesség és a parasztság egyaránt elégedetlen volt az új század elején: a nemességet előjogainak megsértése, a parasztságot a súlyos adóterhek, a beszállásolási rendszer és a hadsereg számára teljesített hosszú fuvarok terhe állította szembe a bécsi udvarral. II. Rákóczi Ferenc 1703. június 16-án érkezett Magyarországra, és a népi felkelés élére állt.
A Rákóczi-szabadságharc éveiben (1711-ig) a parasztság fel tudta használni a parasztvármegye keretét gondjai, törekvései megvalósítására. Nem volt egyedülálló a Nógrád megyei parasztok gácsfalvi megbeszélése (ahol paraszthadnagy beszélt paraszthadnaggyal és más közemberrel), ami kiváltotta a nemesi vármegye gyanakvását.

A nemesi vármegyék a 17. században kezdték visszanyerni befolyásukat a hódoltsági területek felett is, ekkor szerették volna a parasztvármegyéket is maguk alá rendelni, különösen a Császár Péter-féle felkelés (1631-32) után. 1649-ben Heves, Nógrád, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyék közös utasításukban a parasztvármegyéket maguk alá rendelték, a paraszthadnagyok kinevezési jogát az alispán kezébe adták. Megpróbálták a parasztvármegyét mintegy „önkéntes rendőrséggé” alakítani az irányításuk alatt, ami végül a hódoltság befejeződése után vezetett sikerre, a paraszthadnagyok és tizedesek vármegyei alkalmazottak lettek. Feladatukat a 18-19. század fordulóján a csendbiztosok és pandúrok vették át. A bot helyébe karabély és szablya került.

Felhasznált irodalom:

Gyárfás Miklós: A paraszt vármegye. Bp., 1882.
Tálasi István: A tizedbot (Ein Stab der Nachtwächter) 1937. Néprajzi Értesítő XXXIX. 445.
Vukics Ferenc: A bot magyar kézben (tanulmány) Bp. 2006.
Magyar Katolikus Lexikon
Szakály Ferenc: Parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században (Bp., 1969).
Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bp., 1961)
Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969)
Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 62-66.

„Jókainak örökszép beszélye, az enyedi diákok múlt, jelen és jövő nemzedékére egyaránt dicsőséget vető Nagy enyedi két fűzfa históriája a Pápay Páriz Ferenc rektorsága idejére esik. Az ő vezetése alatt ment egy öttagú küldöttség a labancgenerális Treizigfritzig (Tige) tábornok elé, kegyelmet kérvén a város ártatlan lakosságának. A Jókai ragyogó tollán ő az a tudós Professzor Thordai Szoba Gerzson, kit Bórenbukk – »r. Rabutin – magával ragad, de akit csőcselék csapatával együtt üldözőbe vettek a gerundiumos enyedi diákok s végre is Miriszló határában Zetelaky József és Karassiay Áron utólértek s az elrablott Klárikát és az atyját, Thordai Szabó Gerzsont, megszabadítják, a labancvezéreket agyonverik és eléneklik, hogy: »Erős várunk nekünk az Isten!« Gerundiumaikat a bérci patak partján földbe szúrják, miből idők folyamán a kétszáz évig élő terebélyes Nagyenyedi két fűzfa fejlődött, ékes tanúbizonyságául az enyedi diákvirtusnak. Ε két fa sarjadéka ma is látható”

Kertész József: Hazajáró lelkek – Nagyenyedi képek Budapest, 1929

„A kolozs­vári unitárius kollégium növendékei bizonyára emlékeznek a három oldalú janitor-fára. Ott volt a 2-es, 25-ös, 15-ös dolgozószoba egyik szekrényének oldalán, attól függően, hogy ki volt a szobafőnökök közül a soros janitor. Keskeny papírszeletekre rá volt írva a bentlakók névsora szobák szerint. Ezt ráragasztották a botra. Esti vacsorai szünet után, amikor megszólalt a nyolcórai szilenciumot hirdető csengő, mindenki szobájába sietett helyét elfoglalni. A felügyelő tanár vezetésével, a ja­nitor kezében útjára indult a janitor-bot. Láttára minden diák vigyázzba vágta magát, és amikor a botról nevét olvasták, — jelennel kellett felelnie. Ezzel a bottal nem fegyelmeztek, nem büntettek, csak számon kértek. Helyeden vagy-e? Napközben nem történt-e valami kellemet­lenség veled? A névsor évről évre változott. Hiszen a kis diákból nagy diák lett. öreg diák messze vándorolt az élet útján, de a janitor-fa maradt.”

Adorjányi Rudolf Károly

Bottal urak, pásztorok, öregemberek, céhlegények és diákok jártak a régi időkben. Az enyedi diákokon kívül más városok diákságának is jelvénye volt a bot. Diák csak végveszélyben, védekező eszközként nyúlhatott bothoz vagy más fegyverhez. A fiatalok verekedéshez való hozzáértését természetesen nem kellett megkérdőjelezni. Hol ellenséges csapatok ellen, hol pedig a céhlegények ellen kellett bizonyítani fizikai rátermettségüket a szellem embereinek. A diákságnak a maga nyelvén megvoltak a verekedésre használatos sajátos szavai is (felfenekel, luftra húz, markába viszi a fenekét, megdögönyöz, megjuhászkapcsoz, megtestel).
„A debreceni kollégiumban a gerundium akkor volt a legnagyobb divatban. Többet ért verekedni tudni, mintha valaki fel tudta mondani az egész Ovidiust könyv nélkül. A verekedő diák nagy tekintélyben állott a cívis előtt is. Sőt a nagytiszteletű professzor uraknál is tekintet volt a jó izmos ökölre. Mert a török ugyan el nem szalad innen, akármilyen szépen szavalják el neki a Horatius ódáit, de ha jól hátbaütögetik a buzogánnyal, tudom, felszedi az irháját. Még nagytiszteletű Piskárkosi Szilágyi Márton uram, a híres matematikai professzor, aki azt szokta mondogatni: »minden tudomány csak a sírig tart, domini, de a mathézis azon túl is, mert ha van túlvilági élet, akkor a kétszer kettő ott is négy«, - mondom, maga Szilágyi uram is minden esztendőben prémiumot hímeztetett a serdülő hajadon leányaival, hol Magduskával, hol Esztikével avégből, hogy mikor a nagyerdőn pünkösd másodnapján engedélyezett verekedés vagyon a diákok közt, azt a legvitézebb kapja jutalmul. Félig sem tréfadolog az! Ott van akkor Debrecen apraja-nagyja. Maga a főbíró, Domokos Gergely uram sem átall kijönni ez alkalomra a város híres négylovas kocsiján; a szürke gyeplős ló kantárján fekete, zöld, fehér szalagok röpködnek. (Ezek a kollégiumi színek.) A szenátorok számára emelvényt tákolnak össze előtte való nap az ácsok, balról a nagytiszteletű urak gyönyörködnek, mellettük, még mindig a porhanyós körön belül, a város előkelő hölgyei és hajadonai foglalnak helyet. A diákok közül persze csak az marad el, aki halálra készülő beteg. Nagy szégyen itt az »absentia«…

… Maga a viadal akképp történik, hogy a két legöregebb diák tábort választ az összes diákok közül. Az egyik tábor a »magyar«, a másik a »török«. (Van olyan esztendő is, mégpedig gyakorta, hogy a törököt németnek hívják.) Fölvetnek egy ércpénzt a levegőbe, s ha a Szűz-Máriás oldala fordul alulra, akkor a török választ legelőbb egy legényt, s csak azután a magyar, megint fölvetik a pénzt, s a kocka fordulása szerinti elsőséggel asszentálják össze a két tábort mindaddig, míg a diákokból telik; természetesen a legkapósabbak az erősek, a híres verekedők, és csak legvégén kerül sor a nyápic, vézna bagoly-diákokra. Hiszen ezek is jók legalább arra, hogy ott ténferegvén a verekedők lába alatt, a hősök néha megbotlanak bennök, és elesnek. Mikor a két tábor már készen áll türelmetlenül, harci hevülettől szilajan, a főbíró uram, aki nagy kedvelője e nemes dulakodásnak, háromszor int a csontgombos pálcájával, s erre - nosza, hajrá! - éktelen lármával és szörnyű csörtetéssel egymásnak rohan a két tábor (a gerundiumoknak persze békesség adassék, itt csak puszta ökölre megy a mulatság). Gyönyörűség elnézni, hogy gabalyodik össze a két tábor, mihelyt összecsap, birokra szállva, összeölelkezve, egymást föltaszítva vagy földre gyűrve, hogy hömpölyögnek, száz meg száz tarka képét nyújtva egy őskori csatának - míg végre az öregek nagy hahotája között megfutamodik vagy a magyar, vagy a török, s most már a győztes fél emberei között kezdődik a vitézi torna, mely minden évben olyanformán ment eddig is, mint történetünk idejében.”

Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák 1885

Nagyenyeden harci eszköz volt a furkósbot, Kolozsvárott számonkérő eszköz a janitor bot, Debrecenben tűzoltó szerszám volt a nagybot. A városban már korábban is működő iskola 1538-ban került reformátori vezetés alá az ekkor kialakuló iskolai, oktatási szerkezet kisebb változásokkal évszázadokig (1849-ig) fennmaradt. A városi és az egyháztanács közös felügyelete alatt állt a Kollégium (előbbi a kinevezésért, fizetésért, utóbbi az oktatás tartalmi kérdéseiért volt felelős). Wittenbergi mintára alakították ki a diákköztársaság (Coetus) rendszerét, amely a kollégiumi élet mindennapjait szabályozta . A deákoknak hajnali háromkor volt az ébresztő, ezt követően délelőtt 6-7 és 9-10 óra közt, délután pedig 2-3 és 4-5 közt folyt a tanítás. A tanítás rendjétől függetlenül egy diák állandóan kémlelte a kollégiumi toronyból a várost, és figyelmeztetett, ha tűz ütött ki a városban. Ekkor vetették a bátor diáktűzoltóságot és legbecsesebb fegyverét a nagybotot.

A régi Debrecenben a házakat jórészt vályogból építették, náddal, zsindellyel fedték, ás deszkával, sövénnyel kerítették. Gyakoriak voltak itt a tüzek. Vigyázatlanságból a kicsi szikra is hamar lángra kapott, és ha szél fújt, órák alatt végigsöpört a városon. A keskeny utcákon, szűk sikátorokban egymástól néhány méterre zsúfolódó építmények többsége fából készült, gyakran nádfedél borítással, fonott, karó vagy deszkakerítések húzódtak közöttük, nemritkán a kéményeket is csupán sártapasztás borította, az udvarokon minden büntetés ellenére újból és újból megjelentek a széna és szalmakazlak. A lakosság és a Tanács minden tőle telhetőt elkövetett: az utcákon tilos volt puskával lőni, sötétedés után lámpa nélkül közlekedni, gyertyával istállóba menni, pipázni, és egyáltalán minden olyan éjszakai tevékenység (sütés, főzés, mosás) amely tűzrakással járhatott.
Aki bosszúból tüzet okozott, halállal is büntették. 1677-ben egy tűzgyújtással fenyegetőző személyt is kivégeztettek, míg a 18. század első harmadában ezért a vétségért már csak hóhér általi kemény veretés járt. Egy éjszakai őrségben dohányzó strázsát 24 pálcaütés után tiltottak ki a városból. Volt idő, amikor az esküdtbíráknál előzetesen be kellett jelenteni az ismeretlen szállóvendégeket. A lakosság nemegyszer hisztérikusan reagált: egy 1791-es, többször gyanúsan megismétlődő tűzeset közelében, a környéken beszállásolt, következésképpen itt „ólálkodó” német katonák közül néhányat (a Helytartótanács szerint ok nélkül) vertek nyomorékká. A tűzoltó diákok (machinisták) egyletének megalakulásának dátuma pontosan nem ismert, mivel a tűzoltó diákok régi iratai az 1802-es tűzvész idején megsemmisültek, így korai működésükről igen keveset tudunk. Bizonyos azonban, hogy ez a társaság 1680-ban már tevékenykedett. Debrecen városa, ahol gyakoriak voltak a tűzesetek, becsülte a tűzoltó diákokat, akik gyakran életüket kockáztatva dolgoztak. Nevezetes szerszámukat, vagy a latin igék nehéz alakjáról nevezték el a diákok, vagy egyéb diákviccelődésből nevezték gerundiumnak. A gerundiumhoz hasonló eszközöket használtak a Kollégium éjszakai őrei is, akik egy „dárdának” nevezett bottal voltak felfegyverezve. (Később a diáknyelvben a szegény diákot dárdásnak, esetleg kotró-nak hívták, a dárdások felügyelőjét excitator-nak nevezték.)

Valóságos fegyvert a diákzavargásokat követő 1657-es iskolai törvények, és a városi rendelkezések értelmében sem tarthattak az épületben, annak ellenére, hogy a közbiztonság ezt még igen sokáig indokolta volna. A diákköztársaság többször összeütközésbe került a városi tanáccsal, ahogyan arról az 1648-as diáklázadás is tanúskodik. Akkor 110 diák hagyta el a várost. Tartósan azonban a város sem tudott meglenni diákjai nélkül, s már az év végén kárpótlást adott nekik. A város pénztárából fájdalomdíjat fizetett a megsebesült diákoknak. Így tudtuk meg, hogy mennyit ért egy diák füle a XVII. században. Czeglédi András füle elveszítéséért 250 forintot kapott.

Nem lehetetlen, hogy az említett dárda vagy dorong és annak tűzesetek alkalmával igazolt hasznossága adhatta az indítékot a gerundium ma ismert formájának és funkciójának kifejlődéséhez. Még az 1792. évi törvény és annak 1796-os módosítása is rögzíti, hogy „A Kollégiumon belül vagy kívül bármiféle fegyver tartása egyszerűen tilos.” Ami a közbiztonságot illeti, nem csupán a török vagy a kuruc időkben fordult elő, hogy martalócok nyargalásztak és lövöldöztek az utcákon. 1717-ben például a tatárok büntető hadjárata miatt menekült el a diákság jelentős része.

Az iskolai törvény úgy rendelkezik, hogy a diákok dolmányban, csizmában minél számosabban legyenek ott a tűzesetnél, láma nélkül szállítsák el a vízi fecskendőt, a tűz eloltása után pedig térjenek haza azonnal.

Korán kitűnt, hogy a diák a legjobb tűzoltó, mert veszélyben bátor és önfeláldozó. 1764-ben egy nagy tűzesetnél harmincnégy diák csizmája égett meg. Lábuk égési sebeit maga a híres Hatvani professzor gyógyította. Kegyelte is a város a tűzoltó diákságot. Ellátta felszereléssel, minden cétusszobában volt egy veder, s kezelője a vedres diák. A hátsó udvaron építettek kamrát a felszerelésnek, benne két fecskendőgépet, úgynevezett makhinát helyeztek el. Ezeket minden hónapban kipróbálták. Kezelői, a makhinisták állandó készültségben álltak, a főmakhinista még a templomba járás alól is felmentést kapott. Tűz esetén a jelt a kollégium saroktornyában lévő kisharang és egy kitűzött vörös zászló adta meg. A harci jelszó latimul és magyarul így hangzott: „Incendium, ad arma! – Tűz van, fegyverbe!” A gyorsaság létkérdés volt, tűzoltók között szinte katonai fegyelem uralkodott: a harang félreverése után, az „Incendium! Ad arma!” kiáltásra pillanatok alatt felsorakoztak, és ha nem került elő azonnal a tűzoltó szín kulcsa, szétverték az ajtaját.Ekkor került sor a nagybotra. A két botosnak azért kellett a Machina előtt haladnia, mert a tűz fészkéhez vezető út során elhárítandó akadályok lehettek, (pl. szűk sikátorokban vizeshordót szállító szekér fennakadása az áthatolhatatlan sárban.) A nagybot légvonalban a legrövidebb utat követve pozdorjává zúzott minden akadályt. A gyakori éjszakai kivonulásokra tekintettel (nappal inkább rohanásról beszélhetünk) a Machina előtt haladt a lámpáshordó is, jóllehet a vészharang kondulása után, közvilágítás hiányában, az útvonal közelében minden polgár köteles volt utcai ablakát megvilágítani. A nagybot a rossz nyelvek szerint olykor több kárt tett, mint a tűz.

„Egyszer azonban megharaguvának az érdemes polgárok, kiknek káposztáikat és hagymáikat ily alkalmakkal széttaposták, s kerítéseiket bedönték, s nagy lármát csapva a consistoriumon, elhatározták, hogy ezentúl a diákoknak nem szabad a gerundiumokkal menni a tűzbe. Nemsokára ismét gyulladás lett, a tűz végigharapózott az egész Péterfia utcán, és senki sem tudott rajta segíteni.– Hol a diákság? hol a gerundiumok? – kiálták mindenfelől. Ők pedig szép tisztességesen álltak ott, kezeikben tollal és kalamárissal a tűz előtt, mert a consistoriumban azt mondák a bölcs kurátorok, hogy toll és kalamáris, nem bot ékesíti a tanulót.Másnap azután csak visszavették a határozatot, s újra megkérték a bátor fiatalságot, hogy fogja fel a közjóért a bunkós botot, s inkább essenek áldozatul a presbiter urak fejeskáposztái, mintsem a város égjen porrá.”

1802. június 11. talán leggyászosabb napja Debrecen történetének. Délben tűz ütött ki egy ólban, s a forró szélben végignyargalt a városon. Kétezer ház égett le, elhamvadt az egész belváros. Leégett a gótikus öreg nagytemplom, harangja meghasadt és lezuhant. Hol voltak ekkor a derék tűzoltó fiúk? – kérdezhetjük méltán. A nagy szerencsétlenség éppen az volt, hogy a pünkösdi ünnep hetében ütött ki a tűz, a diákok jó része ekkor már úton volt legációba. Magára maradt a város. Nem volt segítség.

A vizet a város istállójából hordták talyigán a tűzhöz, ahol fürgén dolgoztak a botok, létrák, fejszék, horgok, villák. A bőrvedres diákok láncot alkotva továbbították a vizet a fecskendőbe. A „fővízész” a tűz fészkébe irányította a vízsugarat, s közben az ott serénykedő társait is locsolta. Kisbotosok verték széjjel a parazsat, a nagybottal az égő ház falát döntötte be a nagybotos diák, hogy ne terjedjen tovább a tűz. Nem egy polgár sóhajtott fel a sikeres oltás után: „De boldog is, akinek diák barátja van!”

De ki is volt az a nagybotos és kisbotos diák? „Irigyelt méltóság volt. A nagybotost örökös dicsfény vette körül az egész diákság előtt”– tanúskodnak a források. A Botos – nagybotos, izmos deák, aki a nagy gerundiummal vezette a fiatalokat az égésnél. Kisbotos, a követője , emellett a kollégiumi szolgák felügyelője, iskolai közmunkák (seprés, takarítás, kerti munka) ellenőrzője. Mindkettő ügyességgel párosult, s rendkívüli erőt igényelt. Beszéljen maga a bot. A nagybot súlya nyolc kiló volt, hossza 170 centiméter, a kicsié 7 kiló és 150 centi. Kemény tölgyfából készültek nyolcszögletűre, vaspántokkal körülszegve, ólommal beöntve. Súlyosak voltak, mint a latin igék, ezért hívták őket megerősítve készítették. A tölgyfából készült eszköznek hét része különíthető el, legfontosabbak a vékony végén lévő gomb, a fokozatosan vastagodó nyél, a vaskos végén lévő nyolcszögletű csonkagúlával. A gerundium véséssel, gyalulással is kialakítható, forgatónyomatéka és rugalmassága különösen alkalmassá tették arra, hogy egy-egy makacs, fejszének is ellenálló tetőgerendára zúdítva eltüntesse az akadályokat.

A botok kezelőinek próbán kellett átesniük. Nagybotos az lehetett, aki ezzel a súlyos szerszámmal fél térdre ereszkedve, lassan, vízszintes helyzetben legalább 12 nyolcast írt le a levegőben. Kalimpálás nélkül. Aki a kisebbik bottal ugyanezt megtette, az lett a kisbotos. Különösen a nagybotosnak volt roppant tekintélye. Legáció választásánál tizenkét legénnyel lépett előbbre. A kisdiák legmerészebb álma volt, hogy egyszer nagybotos legyen. A kétszáz évvel ezelőtti vissza emlékezések szerint a tűzoltók „kitermett szép szál legények mindannyian […] oly felsőbb tanuló ifjak, akik erejökre és erkölcseikre nézve kiválóbbak.”Mint látni fogjuk, a gerundium szabályos kezeléséhez hónapok, évek edzésmunkája volt szükséges. A testi erő fejlesztésére már az 1657. évi iskolai törvény is utal. Az erőfejlesztési gyakorlatok a 19. század első felében váltak rendszeressé, az „erőgyakorlati iskola” 1843-tól már tornatanár vezetésévelműködött, aki „mesterségbeli mozgalmakat” tanított. A tűzoltók számára korábban a felvételt megelőző erőpróba, az arra való előkészület, illetve a Machinával és a tűzoltó szerszámokkal előírt rendszeres gyakorlás jelentette a felkészülést.

Már a 18. században havonta kellett gyakorolni a felszerelés kezelését és ellenőrizni a szerkezetek működését. Egy szemtanú leírása szerint: „mintha az égből szakadt volna, éktelen zaj, kocsirobogás verte fel az udvar csöndjét […] negyven ötven diák a Machina elé volt fogva, mint tüzes sárkányok nyargalták körül az udvart. Leszereltek, a vászon csövet beleeresztették a kútba, s kezdődött a puskaropogáshoz hasonló tűzoltási próba.” A sikeres „bevetések” utáni borkóstolást az iskolai törvények meglehetősen korlátozták (a diákoknak egy órával az oltás befejezése után a Kollégiumban kellett lenniük) a rossz nyelvek szerint a tűzoltó mégis „ahány hordó víz fogyott, annyi icce bort ivott”. Az 1860-as években a tűzoltó diákok testületileg lettek tagjai a „Gimnasztikai Intézetnek”, mert úgy vélték: „a társulat és a gimnasztika egymás nélkül fenn nem állhat...” Heti két alkalommal tartottak közös testedzést, a tagok „előtornászok” vezetésével hat csoportban gyakoroltak (pl. külön a vedresek). Aki mulasztott közülük, pénzbírságot fizetett. A diáktűzoltóság 1868-ban ideiglenesen egyesült a Tornaegylettel, de a lépés nem váltotta be a reményeket, 1872-ben ismét elkülönült a két csoport. A testnevelési foglalkozásokat elmulasztók bírságolásánál minden bizonnyal nagyobb
motivációt jelentett, a gimnáziumi tagozat serdülőkorú növendékei számára szinte „férfivá
avatási szertartással” vetekedett, hogy a főiskolai tagozat érett, huszonéves tagjai közé emelkedtek. Az egyesület tagjai közül az erősebbeket egyéni gyakorlásra késztette a legmagasabb tisztségre törekvés, de komoly ösztönző lehetett a kudarcok kerülése is. Az egykor ugyancsak kollégiumi diák Arany János vézna gyerek volt, s emiatt az ő szemében az erős embert a tűzoldó diák testesítette meg. Ezáltal pedig a főhőse, Toldi Miklós által kitartott petrencés rúd is minden bizonnyal gerundium volt. A jegyzőkönyvek megemlékeznek arról, mennyire káros, ha az újonc a tömeg „gyenge! gyenge!” kurjantásai között készülődik gyakorlatára, sikertelen próbálkozás esetén pedig mindenkinek kijárt a „náthás” minősítés.
Az első – pontosabban a legrégibb ránk maradt – nagybot Lugossy József ajándékaként bukkant föl, 1834 -ben, az első kisbot három évvel később. A professzor adományát megörökítő irat minden ködössége dacára is előzményekre utal, régi eszközök rekonstruálását sejteti: „Elődeink dicső lépteit idves jótétekkel nyomozza a rendületlen honos. Hason példánynak adá mustra darabját […] Lugossy József, kitől szerencsés vala kapnia egy tűzvészt akadályozó hősi botot.”

A diáktűzoltóság keretében kétféle erőpróba létezett: a tagfelvételi és a nagybotos próba. A tagfelvétel alkalmával (a leggyakoribb változat szerint) két kézzel fogva, könyökben kinyújtva kellett a botot háromszor egymás után folyamatosan és rezzenéstelenül felemelni, a váll szintjénél rövid időre megállva, majd tovább emelve fej fölé. A nagybot fél kézzel történő felemelése és rezzenéstelen kitartása viszont a lényegesen felülmúlja a cirkuszi erőművészek gyakorlatait, ugyanis a kéz ujjait 106 kilós feszítőerő igyekszik szétnyitni. Ennek a próbának is több variánsa volt, az egyik a bot fél kézzel történő nyújtott felemelése utáni forgatás, de a 19. század vége felé kialakult szokás szerint nagybotos az lehetett, aki fél térdre ereszkedve legalább 12 dőlt nyolcast volt képes forgatni. Ez a gyakorlat is a kéz szorítását végző izomcsoportokat dolgoztatja, a siker az ujjmozgató izmok erején múlik. Az 1960-as évek súlyemelő bajnokai közül azok, akik 100 kg-on felüli kétkaros súlyzók nyomására, szakítására és lökésére voltak képesek voltak, nem tudták a nagy gerundiumot a végénél fogva kitartani.”
Mi lehetett az oka annak, hogy a 19. században viszonylag sokan teljesíthették a tagfelvételi próba követelményeit, sőt a hajdani nagybotosok emlékének adózó közösségben a 20. század első felében is többen képesek voltak a gerundium kezelésére?A válasz egyik lehetséges magyarázata, hogy a diákok többsége gyermekkorától kezdve rendszeresen részt vett a mezőgazdasági munkákban, a termény zsákolásában, a kézi szerszámok, kasza, kapa, csákány, ásó, villa használatában, azaz éppen a szükséges izomcsoportokerősítésében. Az 1878. évi tisztújítás leírásákból ítélve a gerundiumos erőpróba előképét kínálta a mai sportversenyek hangulatának, közösségi élményeinek. Az ifjúság motivációja és az egyesület presztizse szempontjából is sokat mond a választást követő „díszszemle” leírása is: „Az újonnan választott nagybotos kiadta az ad arma jelszót, a tűzoltóság gyorsan összeállott a régi, előírásos rend szerint […] A nagybotos és a fővízész felpattantak a gépre. Egy hurráh, a híres veres makina kirobogott a kapun, megkezdődött az új tisztikar bemutatása a város közönségének. A menet elhaladt a Fűvészkert előtt és Nagytemplomnál balra kanyarodott. Elkerülte a tengerivásárt, amely a mai Bika előtti téren feneketlen sártengerben állott… haladt a gép […] és aki rajta ült annak nem kell a lába alá nézni. Annál inkább nézhette a két ifjú a civákat, akik […] két ágra font pántlikáshajukkal veszedelmesen megnyerő látványt nyújtottak […] A pihent dárdáncia repítette a makinát […] kísérve az ucca közönségének folytonos tetszésnyílvánításaitól.”
A társulat feloszlásának legendás történetét Fehér Gábor, egykori kollégiumi diák írta meg Az utolsó nagybotos című, méltatlanul elfeledett elbeszélésében. A botemelés, -kitartás és -forgatás mint erőgyakorlat azonban még egy ideig tovább élt a kollégiumi ifjúság körében, s az utóbbi időben újra meghonosodott. Néhány éve a nagy- és kisbotosok nemzetközi erőversenyen mérhetik össze erejüket Debrecenben. 2009 végétől a Debreceni Egyetem Gerundium Egyetemtörténeti Közlemények néven folyóiratot indított.
Felhasznált irodalom:
Kertész József: Hazajáró lelkek – Nagyenyedi képek Budapest, 1929
Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák 1885
Pál Antal: A gerundiumos erőpróba története annak ergonómiai, fiziológiai, morfológiai korrelációi, mint a Debreceni Diáktűzoltóság ősi sporthagyományai = A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának Évkönyve az 1982/83-1983/84. iskolai évről, 285.
Gáborjáni Szabó Botond: A gerundium - egy jelkép születésének háttere Gerundium. - 1. (2010) 1. , p. 8-27
Roncsik Jenő: Debrecen város tűzrendészetének vázlatos története, Budapest, 1934, 3-7.
Roncsik Jenő: Adatok Debrecen város tűzrendészetének történetéhez: a XVI-XVIII. században, Debrecen, 1924, 21-23.
Roncsik Jenő: A tűz pusztításai Debrecenben, Debrecen, 1925, 11. és 19.
Költő Gyula: Nemes Erőmívész Társaság, Közlöny, 1938, 21. (??)
Lovász János: Régi diák-tűzoltók Debrecenben, DKK, 1901, 35.
Heti Közlöny: 1865. március 9-i számát idézi É. Kiss Sándor, Képek..., i. m., 190.
Nagy Sándor: A Debreceni Református Kollégium. Hajdúhadház,1933. Függelékében. 362.
 

Bezerédj Imre párviadala

kedd, 10 március 2015 10:59 Published in Történelem

Bezerédj Imre párviadala

- Thaly Kálmán nyomán -

Rákóczi tisztjei személyes bátorságukkal is példát mutattak a kurucoknak, páros viaskodásban éppen úgy megállták a helyü­ket, mint a sereg vezetésében.
Híres vívó volt Bezerédj Imre is, sok ellenfelét legyőzte már, amikor egy rác kapitány párviadalra szólította. Fertő-Szent-Miklós és Szerdahely között, egy korlátokkal kö­rülvett réten folyt a párviadal. A két vívó lóháton vágtatott egymás felé, és karddal keményen összecsaptak. A rác kapitány kivédte Bezerédj kardcsapását, és visszavágott. Amikor Bezerédj hárított, markolatban eltört a kardja.
Most már biztosra vette a győzelmet a rác kapitány: erős csa­pást mért Bezerédjre. De Bezerédj jeles lovas volt, könnyű pari­páját a korlát mellett olyan ügyesen forgatta, hogy a rác nem tudta megvágni. Forgolódás közben a korlátnak ahhoz a részéhez talált köze­ledni, ahol kívülről a fegyverhordozója nézte az ura küzdelmét. A derék fegyverhordozó kapott az alkalmon, és odaszólt Beze­rédjnek:
- Vitézlő uram! Odaakasztottam ám a fokost a nyeregkápára!
Meghallja ezt Bezerédj, leoldja a fokost, jobbjába kapja az ősi fegyvert, és úgy nyakszirten vágja a rác kapitányt, hogy mindjárt lefordult a lováról.
Bezerédj utódai Ménfőn őrizték azt az ezüstfokost, amellyel a hagyomány szerint a vitéz a rác kapitányt levágta.

Ha kérdezik a mai tanárjelölteket, ki volt Karácsony Sándor, a nevét se hallották, vagy csak a nevét hallották. A rendszerváltozás előtt elhallgatták, a hatvanas években hivatalos utálkozás, az ötvenes években állami szitokátok kísérte nevét. Karácsony Sándor a 20. század legnagyobb magyar pedagógus tudósa volt, századunk végén ez már látható. Életműve kultúránk számára azonban még rejtőzködik, mint víz alatti jéghegyek. Vannak kicsiny körök, ahol életművét számon tartják, gondozzák és ismertetik, mivel ismerik. (Ilyen a péceli Csökmei Kör, ahol évente valamely művét elemzik, fiatalokkal, egy konferencia keretében.) E körök közvetlen tanítványainak bevonásával, hiteles tanúkkal vallanak az érdeklődőknek. Tanításának, szemléletének, rendszerének autentikus továbbadói, miként Kodály zenei nevelésénél a „kodályosok”, vagyis az értő és érett tanítványok. Van aztán néhány pedagógiai hivatalnok s mindenevő értelmiségi, akik a jólértesültség látszatával felemlegetik, de olvasása, értése nélkül. Következésképp csak divatjelszóvá züllesztik nevét. Közoktatási és egyetemi tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy a jelen gyakorlat alapvetően igazolja K.S. megállapításait, elveit. S ha van, akinek rendkívül szüksége volna szellemi örökségének megismerésére, akkor az a magyar tanulóifjúság és annak nevelői, minden szinten.